A tehénfing és a méregzöld világmegváltás

Igen. Nem „űrgyűrű-fütty”, nem „alfarhang”, hanem egyszerűen: fing. Mert ha már a tehén emésztése is világpolitikai kérdéssé válhatott, akkor legalább nevezzük nevén azt, amiről beszélünk. Igaz, a tudomány szerint a szarvasmarhák üvegházhatásúgáz-kibocsátásának zömét nem a fing, hanem a bendőben keletkező és főként böfögéssel távozó metán adja. De ez részletkérdés, aligha változtat azon az ideológiai gondolkodáson, amely lassan mindenben veszélyforrást lát, ami természetes, hagyományos és évszázadok óta része az ember életének.

A tehén ma már bizonyos méregzöld körök szemében nem elsősorban állat. Nem tej, nem hús, nem megélhetés, nem legelő, nem gazdaság és nem paraszti életforma, hanem kibocsátó, metántermelő egység, szám egy táblázatban. És ha a szám nem tetszik, akkor csökkenteni kell. Itt kezdődik a baj. Nem azzal van gond, hogy kutatják a környezeti terhelést, tisztább technológiákat keresnek vagy megpróbálják észszerűbben megszervezni az állattenyésztést.

A természetet védeni kell. A baj azzal az ideológiával van, amely már nem az ember és a természet közötti egyensúlyt keresi, hanem folyton valamit tiltana, korlátozna, megszüntetne.

Egyszer az autó a bűnös, máskor a kazán, a hőerőmű, aztán a hús, utána a tehén. Holnap pedig ki tudja, mi következik. A tehén azért különösen alkalmas célpont, mert nem tiltakozik, nem megy tüntetni

Brüsszelbe, nem ír petíciót. Legel, kérődzik, tejet ad, és – bocsánat a szóért – fingik. Ahogyan tette száz, ötszáz vagy ezer éve is, és mégsem pusztult bele a világ.

Az ember és a szarvasmarha együttélése régebbi minden klímakonferenciánál és ideológiánál. Egész civilizációk, falvak és tájak alakultak ki körülötte. A székely faluban a tehén nem agráripari statisztika volt, hanem ott állt az istállóban. Reggel megfejték, nyáron kihajtották a csordával, a kaszálón szénát gyűjtöttek neki, a legelő pedig azért maradt legelő, mert állat járt rajta. Most pedig eljutottunk oda, hogy ugyanerre az állatra egyesek úgy mutatnak rá, mint a bolygó egyik problémájára.

És ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés: ha az élőlények természetes gázkibocsátása ekkora gond, akkor hol húzzuk meg a határt? Az ember is kilélegez szén-dioxidot, az ember is emészt, és igen, az ember is fingik. Ráadásul jóval többen vagyunk, mint a tehenek. Akkor mi következik ebből? Megadóztatjuk az emberi fingot? Bevezetjük az egy főre jutó alfarhangkvótát? Előírjuk, ki hányszor ehet fuszulykát/babot egy héten? Nevetséges, természetesen. Csakhogy éppen az abszurditás mutatja meg, milyen messzire lehet jutni, ha az életet kizárólag kibocsátások, kvóták és százalékok alapján akarjuk megszervezni.

A méregzöld gondolkodás egyik legnagyobb tévedése, hogy hajlamos megfeledkezni az emberről. A gazdáról, aki hajnalban kel. A családról, amely állattartásból él. A faluról, ahol a legelő nem természetvédelmi prezentáció, hanem munka és megélhetés. Arról a világról, amely nem PowerPoint-diákon, hanem földön, sárban, istállóban és kaszálón működik. Könnyű városi környezetből megmondani, hogy túl sok a tehén. Sokkal nehezebb megmagyarázni ezt annak, akinek abból a néhány állatból van kenyér az asztalán.

A veszély tehát nem maga a környezetvédelem. Arra szükség van. A veszély az, amikor a környezetvédelem ideológiává, már-már vallássá válik. Olyan ideológiává, amelynek dogmái, bűnei és egyre több tiltása van. Amikor már nem kérdez, hanem kijelent, nem mérlegel, hanem ítél, és nem alkalmazkodni akar az emberi élethez, hanem az emberi életet akarja saját elképzeléseihez igazítani. Az ilyen gondolkodás pedig előbb-utóbb utat talál a politikába is: előbb tanulmány készül róla, aztán ajánlás, majd célkitűzés, végül szabály.

Pedig lehetne másképpen is. Lehetne segíteni a gazdákat korszerűbb technológiával, jobb takarmányozással, megfelelő trágyakezeléssel, a legelők fenntartásával. Lehetne úgy védeni a környezetet, hogy közben nem tesszük ellenséggé azt az embert, aki éppen abból él, hogy a földdel és az állatokkal dolgozik. Ehhez azonban józanság és némi alázat kellene.

Mert a tehén jóval előbb kezdett fingani, mint hogy valaki ezt egy brüsszeli táblázatban üvegházhatásúgáz-egyenértékre váltotta volna. És talán mégsem ettől romlott el a világ. Sokkal inkább attól kell tartanunk, amikor valaki annyira biztos lesz saját világmegváltó igazságában, hogy már azt is megszabná a természetnek, hogyan szabad természetesen működnie.

Szarvasmarhák a pákéi legelőn.  Fotó: Bodor János