Nem a katonai egyensapkáról akarok most itt szót ejteni, hanem a hajdani, kötelező diáksapkáról. Persze, nem minden tanintézetben viseltek ilyesmit a fiúk, de a székelykeresztúri tanítóképző legényeinek kivételesen szép, pillantást vonzó fejfedője volt. Persze, lányokra ez nem vonatkozott, mert a Székelykeresztúri Tanítóképezdébe csak legények jártak negyedikes kortól el egészen a képesítő vizsgáig.
Ezt onnan tudom ilyen pontosan, mert családunkból ketten is büszkén viselték a fejfedőt még otthon is, pedig ott tényleg nem volt kötelező. Az én édes bátyám és első unokatestvérem együtt koptatták az impozáns épület lépcsőit, igazodva és betartva a cseppet sem könnyű intézeti fegyelmet. Ez pedig előírta, hogy kilépve a tanítóképezde kapuján, csak akkor kerüljön le fejükről a fejfedő, ha templomba vagy valakihez vendégségbe mennek. A sötét színű simléderen három nagy betű ékeskedett, a piros szín messziről látszott, de nem maradhatott el a humor, mert a gimnáziumi és mezőgazdasági szakiskolások már messziről rájuk szóltak, a három betű ugyanis – KTK (azaz Keresztúri Tanító Képző) – számukra tréfásan így volt olvasandó: Keresztúri Taknyos Kölykek. Ha fiúk voltak a gúnyolódók, menekülhettek is a sértettek közeléből, ha a gimnazista lányok tették ugyanezt, inkább kedves csipkelődésnek vették.
Egyszer aztán meggyűlt a baja az én testvéremnek ezzel a sapkával. Tudott dolog volt, hogy a bentlakó diákok csak ritkán járhattak haza. S ha kaptak is engedélyt, pénz kellett a vonatra. Egyik alkalommal a bátyám is engedélyt kapott a hazajövésre, de nem volt pénze vonatjegyre. A nagyobbak példájára és biztatására maga is felült a harmadik osztályú vagonba, de szerencsétlenségére elég hamar megjelent a jegycsípő is. Elosonni már nem volt lehetőség, amúgy is közeledett a vonat az otthoni, a bögözi állomáshoz, s mivel el akart lépni, a jegycsípő lekapta fejéről a díszes simléderes sapkát. Nem volt mit tenni, sapka nélkül szégyenkezett haza, de ennél nagyobb baj lehetett volna másnap, ha sapka nélkül kellett volna visszamenni az iskolába. Persze, mivel az állomáson sokan várták a vonatot, hamar elterjedt a híre a bátyám sapkás esetének. Volt, aki mosolygott rajta, a barátai viccelődtek, Veres úr, az állomásfőnök, akinek ugyancsak színes simléderes sapkája volt, csak vigasztalta. Aztán hirtelen belépett az irodába, kezében magasra tartva hozta az elkobzott diáksapkát, és mindenki szeme láttára feltette a megszeppent fiú fejére. Elmesélte, az esti vonat jegycsípője adta le, hogy jusson vissza annak a megrémült fiatal legénynek – és nehogy emiatt baja essék az iskolában.
(Ezzel a rövid jegyzettel is emlékezem a három évvel ezelőtt, szeptember 23-án elhunyt testvéremre, Péter Albertre.)
Fotó: Albert Levente
Péter Sándor
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
