Mikó Imre, az édesapa

A közönség nagyobbrészt a Székely Mikó Kollégium – egy Mikó Imre által alapított tanintézmény – diákjaiból állt, akik közül néhányan egy előző leveleskönyv, az Édes Imrém! Lelkem Márikóm! címmel megjelent kötetből olvastak fel Mikó Imre és felesége, Rhédey Mária egymásnak címzett, 1848–49-es írásaiból, illetve a kötetet szerkesztő Somogyi Gréta magyarázó jegyzeteiből. Ugyancsak ő rendezte sajtó alá – Zakar Péter és Szabó Gyula közreműködésével – a zabolai születésű államférfi gyermekeivel folytatott levelezését is, amelyből nem csupán az derül ki, hogy az édesapa a közéleti szerepéből adódó gyakori távollétek ellenére mennyire szoros és meleg kapcsolatban maradt a család tagjaival, hanem a korabeli viszonyokról, életmódról, gondolkozásról is nagyon jó képet kap az olvasó. A jelen levő szerzőket, Somogyi Gréta irodalomtörténészt és Zakar Péter történészt Tamás Sándor megyeitanács-elnök faggatta kutatásaikról, bevezetőjében kihangsúlyozva, hogy az Erdély Széchenyije címet akkor sem volt könnyű elnyerni és azóta sem sikerült senkinek Mikó Imrén kívül.

A beszélgetés során sok szó esett Mikó Imre rendkívüli személyiségéről és munkásságáról is – olyan szerteágazó, gazdag életművet hagyott maga után, hogy akárhova nyúlunk, aranyat találunk, mondta Zakar Péter, aki szerint nagyon ritka jelenség ez, hiszen távolról sem volt diadalmenet az élete, fogságban ült, tragédiákban is része volt. Négy gyermekéből csak egy élte túl, feleségét is viszonylag korán elveszítette. Ma már döbbenetesnek hat, hogy Rhédey Mária minden gyermeke születése előtt végrendeletet írt, de akkoriban gyakorta szedett áldozatokat a gyermekágyi láz, Mikó Imre szeretett hitvese is ebben hunyt el. 

A Drága, kicsi papa! a családi fészek közvetlen, derűs, aggódó, évődő hangulatából ad át valamit – és ez azért is értékes, mert eltért a korabeli szabványoktól, hogy egy arisztokrata édesapa maga vállalja, irányítsa gyermekei nevelését –, ugyanakkor korrajz is, hiszen a gróf Ádám nevű fia (Heidelbergben és Berlinben folytatott) tanulmányairól, dél-erdélyi és londoni útjáról is beszámol. Ezekre az utakra alaposan felkészült, minden fellelhető szakirodalmat elolvasott, legyen az magyar, francia vagy német nyelvű, és humoros, érdekes részletekben bővelkedő leveleket írt; ha csak rövid üzeneteket (sms-eket) küldött volna, nem tudnánk végigkísérni a felnőtté válás útján – mondta Somogyi Gréta. Sajnos Ádám fiatalon elhunyt (tífuszban), és utolsó levelei nem kerültek elő, valószínűleg elégették. A levelezés az akkori egészségügyi állapotokra is rávilágít: másképp kezelték a megfázást is, mert nem volt egyértelmű, hogy nem lesz komolyabb következménye. A Mária levelei azt mutatják, hogy – édesanyjához hasonlóan – ő is próbálta humorral kezelni az édesapa gyakori távollétét. A kötet végén minden gyermekről találni portrét, és ennek kapcsán Somogyi Gréta elmondta, hogy a fotográfia is nagyon sokat köszönhet Mikó Imrének.

Közéleti pályafutását azonban a tragédiák sem törték meg, és nem a véletlen műve, hogy 1867-ben közlekedési miniszter lett – hívta fel a figyelmet Zakar Péter. Óriási tétje volt, hogy a vasútvonalat Kolozsvár vagy Arad felé építik-e meg, és ő mindig érvényesíteni tudta a befolyását, nem csupán Erdélyben, hanem az újraegyesült Magyarországon is, mikor például az oktatási tárcát vezető Eötvös Loránd bárónak ez nem sikerült. Mikó Imre nagy műveltségű, mérsékelt politikus volt, a szelíd, kitartó munka híve, aki önfeláldozóan szolgálta nemzetét, gazdasági, kulturális, iskolai, egyházi, történelmi téren is jelentős a hozzájárulása – hangzott el egyféle összegezésként.