Vidéki útjaink alkalmával többször jártuk Ojtozban s nem egy alkalommal az Ojtoz vize mentén fekvő Sósmezőn is. Az egykori Magyarország határtelepülésének néveredetére inkább a vidék földtani felépítése ad okot, azt azonban, hogy sót rejt itt a táj, csak a geológus, no meg a vidéket részleteiben jól ismerő személy tudhatja bizonyítani.
Ahogy elérjük a szubkárpáti geológia többnyire kréta- és óharmadkori üledékeinek vidékét, megkezdődnek azok a sósvízi eredetű üledékek is, melyek gyakran kőolajat és földiviaszt (ozokeritet) tartalmazó képződményeket, néhol sóban gazdag forrásokat is rejtenek. Ezen üledékek sótömzsei magyarázzák az egykori határtelepülés nevének eredetét is. A vidéket a Magyarhoni Földtani Intézet geológusai kutatták elsőként, mások mellett Böch János főgeológus és bányamérnök vezetésével még a 19. század végén, tanulmányuk a millenniumi esztendő küszöbén jelent meg (A háromszékmegyei Sósmező és környékének geológiai viszonyai, különös tekintettel az ottani petróleumtartalmú lerakódásokra; Budapest, 1895). Bizonyító erejű számunkra a Sósmezőn még jelenleg is álló egyetlen kőolajkút szivattyúszerkezete, közvetlen az ezeréves határhídon túl, román magánterületen, mely – az emlékezet szerint – „kiszippanthatta valamikor 1966–67 környékén a mélyebben levő, szokásos kifejezéssel megnevezett »degenyetes”« tartalékokat”. Mi, a harminchatosok jól emlékezünk még, amikor falvainkban sósmezői szekeresek árulták, kiabálták és kínálták a szekérkerekek kenésére alkalmas degenyeget.
Bereck polgármestere, Dimény Zoltán. Fotók: Albert Levente
Bereck község mezőváros-jellegű történelmi település Háromszék északkeleti kapujában, és az övezet egyetlen olyan települése, ahonnan korszerű úton Moldva határvidékére eljuthat a turista. Hozzátartozik falusi rangú településként a vele szomszédos Kézdimartonos és Ojtoz. Mivel ez hadtörténeti emlékeket őriz, megtartotta és viseli jelenleg is a Magyar Ojtoz nevet – adta tudtunkra a község polgármestere, Dimény Zoltán. Az Ojtoz-patak mentén, jóval alább, az Ojtozi-szoros kijáratának övezetében következik az egykori magyar–román határtelepülés, Sósmező (Poiana Sărată), amely az 1968-ban érvénybe lépett közigazgatási törvény szerint már nem Kovászna megyéhez, hanem a szomszédos Bákó megyéhez tartozik. Itt jókora, mintegy 7–8 km szélességű, erdővel borított területtel költözött „feljebb” Bákó megye határvonala. De mivel a településhez egy sor magyar–román eredetű közös emlék, földrajzi helyzete miatt pedig számos hadtörténeti tény is kapcsolódik, együtt mutatjuk be, tekintettel a vidékünk felé tartó egyre népesebb turistaforgalomra is.
Itt kell megjegyeznünk, hogy a jelenlegi Sósmező határhídon túli településrésze a román beosztási törvény szerinti Poiana Sărată (Román Ojtoz) községközponthoz tartozik, amely egyébként nem más, mint az egykori határon túli Oituz község, a Bákó megyei magyar csángó kerámia központja, helyi és régi nevén jelenleg is Gorzafalva (Grozești).
Rózsa József
Bereck: történelmi emlékhely
Lapunk több alkalommal beszámolt Bereck érdeklődésre számot tartó értékeiről, látnivalóiról, a település azonban tán arról a leghíresebb, hogy itt ringatták az ágyúöntő hős, Gábor Áron bölcsőjét. Ismert az a történet is, hogy amikor a szabadságharc sikere volt a tét, Bem tábornok a hegyeken túl lakó magyar ajkúak csatlakozását remélve a bákói vidékre is ellátogatott, otthon maradó családjaik várható sorsa miatt azonban a csángók nem csatlakoztak a magyar forradalomhoz. Bem talán a legletörtebben érkezhetett vissza Bereckbe. Semmivel sem kevesebb az a kérdés sem, hogy a költő Petőfi miért éppen ott (Bereckben) várta jobb hírekkel a csalódott hadvezért. Mindezekért azonban törtélelmi emlék- és találkozóhely Bereck település. Emlékezhet, aki errefelé megfordul, a királyasszonyra, Erzsébetre is, akinek emlékoszlopa ott áll a település keleti szélén.
Bereck község Kézdimartonossal és Ojtozzal együtt rálépett a korszerűsödés útjára – ezt vettük ki Dimény Zoltán berecki polgármester szavaiból. – Bereckben már hasznosítani tudjuk a biogázat is – mondta –, és jól halad a magyar Ojtoz település ivóvíz- és szennyvízhálózatának terve is. De mert nem kaptunk engedélyt erre, csak mélységi ivóvíz feltárása esetében, a geológiához szakcéget kértem fel, hogy meghatározza, hol van lehetőség fúrások segítségével jó ivóvizet nyerni az egész magyarojtozi telep számára.
Bárki számára elérhetőek Bereck község turisztikai látványosságai, értékei (az ojtozi temetőben nyugszanak Pittimo Anselmo olasz eredetű kőfaragó mester porai), kulturális hagyományai, szobrai, a kézdimartonosi kénes-vizes népi feredőhely és természetesen a berecki római katonai castrum (katonai tábor) területe. A mi Ojtozunk értékeit gondolkozás nélkül ajánljuk bárkinek, a Rákóczi-várral együtt az ott kezdődő szorost. Bár nehezebben megközelíthető, az ajánlott látnivalók közé soroljuk a Szél-barlangot is, melynek repedéses bejáratait a Bütű-patakban lehet megtalálni. A helyiek inkább Pipáló-barlangnak nevezik, a barlangász szakma pedig résbarlangnak hívja ezt a képződményt. A meggyűrődött kárpátihomokkő-rétegek ugyanis itt majdnem függőlegesen állnak, a különböző fizikai tulajdonságokkal bíró rétegek között lehetséges a résbaralangok kialakulása. A Pipáló nevet „működése” okán kapta a barlang, arról, ahogy a benne mozgó levegő áramlását a légköri hőmérséklet befolyásolja. Nyári időben, amikor a turista hűsölésre vágyva pillantgat a patak irányába, a barlangból csak úgy süvít ki a jó friss, hideg földmélyi levegő. Télen azonban megfordul a légáramlás, a föld mélyének viszonylag állandó hőmérséklete felfelé indul el, a hegy tetején pedig hófehér pára formájában jelenik meg. Ezért mondja a nép, hogy „pipál a barlang, elváltozik az idő”.
Deszkagyár
Ojtozban hallani kellett a település asszonyainak panaszait is: sajnos időlegesen megszűnt az évtizedek óta helyben működő, kereseti lehetőséget biztosító deszkagyár – panaszolták. Telefonon sikerült érdeklődni a tulajdonos-cégvezető Páll Andortól e témában, aki elmondta, hogy nincsen tervükben a gyár teljes leállása, a munkások egy részét a lemhényi részleghez csoportosították át. „Ojtozban csupán 10 százaléka folyik a termelőmunkának, azt állítunk elő, ami hoz még egy kis jövedelmet, s amire van vevőnk” – mondta el.
Nem is csodálkozunk azon, hogy csak úgy sorakoznak asztalokkal, sátraikkal a főút mentén azok a helybeli termelők, családi gazdaságok, akik termékeiket, készítményeiket – friss és hagyományos kürtőskalácsot, valamint házi kenyeret – árusítják az itt elhaladó átutazóknak. „Valamiből élni kell!” – emlegetik gyakran.
Van azonban egy hely a mi magyar Ojtozunkban, ahol a mindennapok eseményeiről tán a legtöbbet lehet megtudni. Nem más ez, mint a Sánta lóhoz nevet viselő kávézó, amelynek tulajdonosa Kiss László, sokak Laci bácsija, aki feltárta kérésünkre a kávézó-itókázó rejtélyét.
– Amikor be akartam jegyeztetni ezt a céget, Kézdin azt kérdezték, hogy mi lesz a neve. Mondtam én sok más általam kedvelt nevet is, de azok mind foglaltak voltak. De mert már türelmem fogytán volt, mérgemben kiböktem: nohát akkor legyen Sánta ló!
No az jó! – mondták. Ilyen eddig még nem volt, megmaradt máig is Sánta lónak. Látogatóim mondogatták, hogy született egy olyan helyi hiedelemféle is – folytatta Kiss László –, hogy aki bajait-dolgait akarja sikeresen elvégezni, itt igyon meg reggeliben éhgyomorra egy decit, ha azt akarja, hogy sikerrel járjon.
Ha nem sikerül, akkor bánatában kérjen ki egy decit távozáskor is, mert a hiedelemről mindenki azt tartja széles e vidéken, hogy az még eddig soha senkit sem csapott be.
„Ami a legfontosabb”
Mit tudunk Ojtoz váráról?
Arra számítottunk, hogy némi halvány fény derülhet majd az ojtozi Rákóczi-vár feltárása alkalmával annak „meséjéről”. Léteztek a romok évszázadok óta, de azokban az időkben valahogy sehogy sem sikerült régészeinknek a romok közelébe jutniuk. Azokat nemcsak a történelem vihara pusztította, nemcsak a két világháború, hanem még az ojtozi út korszerűsítése alkalmával, illetve az Erdély–Moldva földgázfővezeték munkálatai idején is megsérültek. Így 2004 nyarán a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum régészei – Bordi Zsigmond Loránd, Sztáncsuly Sándor József és Méder Lóránt László – mentő ásatásokba kezdtek a vár területén. Ennek a régészeti és történelmi kutatásnak az eredményeit kíséreljük meg röviden bemutatni olvasóinknak a jelentés alapján, csak felemlítve az Ojtozi-szoros szerepét és változatos hadtörténeti eseményeit, amelyekről felülmúlhatatlan fantáziájával ír nagy prózaírónk, Jókai Mór A Damokosok című regényében. A megbolygatott kultúrrétegekből egy agyagból készült pipa és egy későbbi csempetöredék, valamint állati csontok kerültek napvilágra. Olyan építészeti megoldásról és kerámiáról is írtak, melyeket a 15–16. századra datáltak. Kiderült, hogy éppen ennek a várnak a területén égtek porrá annak az itt állomásozó egységnek a szálláshelyei, amelyek az Ojtozi-szoros védelmét látták el 1849 nyarán.
A vár építésésének kezdeteit a 15. század második felére helyezik a szerzők, akkorra, amikor az Erdély, azon belül is Brassó Moldvával való kereskedelmi viszonyai egyre jobban felerősödtek, a forgalom ellenőrzésére pedig határvámok építése vált szükségessé. A Székely Oklevéltárnak arra az ismert adatára is hivatkoztak, amely szerint 1538. szeptember 16-án Majláth István vajda parancsot ad a brassóiaknak, hogy élelmiszert és bort küldjenek Kézdivásárhelyre, az Ojtoz várában állomásozó alakulat számára. Ebben a században megépült a szorost elzáró falrendszer, és a várat megerősítették. 1627-ben Bethlen Gábor fejedelem elrendeli, hogy vámhivatalt létesítsenek Ojtozi várban, ott pedig katonai különítmény állomásozzon a fejedelem költségén. Több mint bizonyos, hogy ebből az időből származhat az az 1637-ből datált feliratos kőfaragvány, melyről még Gyárfás Győző, Háromszék vármegye királyi főmérnöke tudósított első alkalommal az Erdélyi turista folyóirat 1892. évfolyamában az olvasók, kirándulók számára. A 2004-es ásatások kapcsán Bordi a többtornyos, sarokbástyás, emeletekkel rendelkező és lőrésekkel ellátott erőd építésének kezdetét a 15. század második felére helyezi. Ami a vár népi, helyi elnevezését illeti, az a környék lakosságának szájhagyományában, emlékezetében a kuruc szabadságharc legendás vezetőjéhez, Rákóczi Ferenchez kapcsolódhatott. Amit megjegyzett a szájhagyomány, az kitörülhetetlen marad örökre, és így mindenki úgy tudja, mondja, hogy „a várat Rákóczi Ferenc építtette, hiszen mutatja a neve!” „Építsék újra – ismételgetik magyar Ojtozban –, a mi várunk értéke is van annyi, mint a most megújult gyimesbükki!”
Temető Ojtozban
Kiknek volt nyitva az Ojtozi-szoros?
A hegyeken átvezető útvonal Erdély egyik legfontosabb kapuja jelenleg is. Szurdokszerűen keskeny, festői völgyszorosa éppen a bemutatott vártól kezdődik és a Kalaszló-patak vízesésének övezetében végződik. Tört be itt mihozzánk hajdanában tatár és török, áthaladtak rajta nagynevű hadvezérek, Batu kán, Mátyás király, Mihály vajda, Bem József. Véres harcok helyszíne volt a völgy az osztrák–török háborúban, az 1848–49-es szabadságharc idején, de mindkét világháborúban is. Akárcsak Háromszék más átkelőhelyein, itt is évtizedekig tartották rettegésben az utazót a rablók, Munduka, Ityim és Drimba szájhagyomány megőrizte neve Ojtozban ma is van, akinek ismerősen cseng.
Elvarázsolta e hely kedves emlékű néhai Sylvester Lajos kollégánkat is, aki munkáiban számtalan alkalomml írt a vidékről.
Az ojtozi műutat a 19. század végén korszerűsítette az államépítészeti hivatal a már említett Gyárfás Győző mérnöki irányítása alatt. Pár évtizeddel korábban osztrák katonák végeztek itt robbantásokat. Ennek emlékét őrzi a völgy bal oldalán ma is kibetűzhető festett sziklafelirat: „K. u. K. VI. Pion. Companie 1854.” Egy másik feliratos támkőfalról lemásoltam: „Gyárfás Győző főnök, Darvas Lajos építő: M: Bosin Tamás vállalkozó, 1891.” A szorosban öt híd van: a Kis-Kalaszló, a Vár- vagy Rákóczi-híd, a Kalaszló, a Gyilkos- és a Határhíd. A második hídtól, vízmentére, a műút bal oldalán (észak felől) meredek sziklafal tornyosult egykor, ebbe a kemény homokkősziklába volt belevésve a Honvédkő-emlék, amelyen egy fegyveres honvéd domborműve volt látható. Néhai ojtozi Baricz János bátyám visszaemlékezése alapján az Itt járt 1918 nyarán a 18-as m. k. gyalogezred Sopronból felirat volt olvasható. Ahogy változott a világ, előbb az emlékjelet, aztán az út újabb korszerűsítése alkalmával 1961-ben az egész sziklát lerobbantották.
Várkútja
Innen már alig néhány kilométer Kovászna és Bákó megye jelenlegi határa. A megyehatár módosítása súlyos következményekkel járt a vidékkel szomszédos háromszéki települések legelő-, kaszáló- és erdőtulajdonosai számára. A Bákó megyéhez csatolt területek nagyságát ugyan nincs módunkban meghatározni, de a területvesztés ténye nyilvánvaló: a DN11-es országúton haladva a mai megyehatártól 7 km távolságra található Sósmező, mely egykor a megye- és országhatár volt – a jelzett távolság ismeretében felbecsülhető tehát a veszteség nagysága. A háromszéki községek erdő-közbirtokosságai évtizedek alatt sem tudták visszaperelni a szomszédos román megyéktől telekkönyvezett erdőterületeiket, van olyan község is, amelynek most is folyamatban vannak peres ügyei.
Lapunk oldalain volt alkalmunk bemutatni részben a jelenlegi Sósmezőt, ennek határában található a főút bal oldalán a Kalaszló-patak vízesése, melynek festői képét a nagyvizek mozgatta sziklahalmok kárára alacsonyabbra alakították. A Gyilkos-híd után már nincs messze a Poiana Sărată nevet viselő korszerű panzió. Környékén az út jobb oldalán a Sibotkő sziklából édesvizű forrás vonzza a jó ivóvizet keresőket. A rég letűnt időkből azonban olvasható még a forráskő régi felirata: Trăiască P. M. R, 1951. Hasonlóan emlékeztetnek a letűnt évtizedekre Sósmező egykori pionírtáborának még mindig álló romjai is. Helyben pedig az esetleg még nem látott turisztikai objektumok sorakoznak: Sósmező felújított görögkeleti temploma, a település két temetője: a Hősök temetője, a Kiss-temető (utóbbi a helyi Sóskút mellett), történelmi nevezetességű az egykori román–magyar határt jelző, korszerűsített vasbeton Határhíd.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
