— De jó itt lenni, ui-ui! — mondották. — Virágos, szép asztal a mező, ui-ui!, a virágok pedig édesek, mint a cukor, ui-ui!

Játszottak, legelésztek.

Egyszer csak szél kerekedik, de olyan erős, nagy szél, hogy a vén fűzfák meghajladoztak alatta, mintha a földre akarnának feküdni.

Persze, mikor szél fú, jó a földön lenni.

A malacokat sem érte a szél erősen; csak az öreg disznó sertéjét borzolta fel egy kicsikét.

Hát egyszer lebeg ám valami fekete csodadolog a magasságban, és leereszkedik a mezőre.

— Mi lehet az, ui-ui! — kérdik a malacok.

— Nem tudom, röf-röf — felelte az öreg disznó.

A fekete kerek valami megáll egy helyen. Odafutnak hozzá a malacok, és egymást kérdezgetik:

— Mi lehet ez, ui-ui? Egy a lába, kerek a háta, feketék a bordái, ui-ui! Feje meg nincs, ui-ui!, csak orra van, hosszú, az is rézből, ui-ui!

— Madár ez, ui-ui! — mondja egy másik —, mert repülni tud, ui-ui!

— Ha madár volna, lépkedni is tudna, röf-röf — mondja az öreg disznó.

— Hátha holt madár, ui-ui! — mondja ismét egy malac.

Pedig hát nem volt az sem holt madár, sem eleven, hanem esernyő volt, valami nagyságos úrnak az esernyője. Hintóból kapta el a szél.

— Én megkóstolom ezt a madarat — szólt ismét egy malac —, meglehet, hogy jó?

— Hozzá ne nyúlj, röf-röf — szólt az öreg disznó —, hátha harap, röf-röf. Én is meg akartam kóstolni egyszer a bundás kutyát, röf-röf, aztán harapott, röf-röf.

Amint ott tanakodnak, egyszer csak új szélroham jön, s megmozdítja és gurítja az esernyőt. Az öreg disznó leült ijedtében, a malacok pedig visítva futottak előtte.

— Jaj, végünk van, ui-ui! Megesz bennünket, ui-ui!

— Itt a világ vége! Szaladjunk! — kiáltották a malacok.

Persze, az esernyő nem ette meg a malacokat. Gurult, gurult a mezőn, azután ismét felemelkedett a szélnek szárnyain, és repült, repült, ki tudja, hova, talán éppen oda, ahol esett már az eső, és egy szegény öreg koldus esernyő nélkül ballagott az országúton.