Tragikus árnyakkal van tele a Magyar Panteon, az ország tragikus történetét nagy költői tragikus sorsa is példázza és magyarázza.

Petőfi — akinek huszonhat év elég volt életre, halálra — egyik versében világosan beszél: ,,Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem. / Szerelmemért feláldozom / Az életet. / Szabadságért feláldozom / Szerelmemet."

Csakhogy a földnek ezen a páratlan pontján a szabadság mindég is a kék madárhoz volt hasonlatos, meg-megjelent, hogy eltűnjön, s az őt igéző és megidéző költők áldozatát követelte, hogy eltűnjön megint.

A magyar költők, a még latinul író Janus Pannoniustól kezdve, hozott anyagból dolgoztak, életük tényeiből és balsors nyűgözte hazájuk történetéből. És szembenéztek a végzettel, a sorsukkal, mert egyszerűen nem volt, ahova elbújni, a bujdosókra a hányatott századokban rágyújtották a nádast vagy az erdőt, a vándorok pedig elvesztek a nagyvilágban.

A szabadság angyala pedig időnként elsuhant a tájon, magát megmutatva sugallta, hogy talán mégis van remény. De aztán eltűnt megint, s az öregedő, az őrület és a nemzetpusztulás rémképeivel viaskodó Vörösmarty Mihály döbbenten írja: ,,Most tél van és csend és hó s halál. / A föld megőszült, / nem hajszálanként, mint a boldog ember, / Egyszerre őszült az meg, mint az Isten." Ezután már csak ült, a kancsó bora mellett, s inasa közlése szerint, amit a gyertyák hazudozó lángjánál írt, hajnalra elégette, már nem akart senkinek semmit üzenni...

Aztán változott a kép, s a kiegyezés hamis márványára rávésték Toldi hűségét, de ez már az új kor és Ady, aki a romokon üdvözli a győzőket. Nincs elefántcsonttorony, ahol meghúzódhatna, jobb időkre mentve át magát, hát azt mondja, amit Petőfi is, szemből halál. Amikor a költészet napján óhatatlanul is a magyar versről és költői tragikus sorsáról beszélünk, mindezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. És a szabadságot sem, és a szerelmet sem.

Ránk zúdulnak hét évszázad magyar versei...