A minap üzent dr. Nagy Lajos, sürgősen látogassam meg, van még neki mondanivalója, igaz, tennivalója is akadna éppen ezerszámra, de most már csak a szavakra, az elmondott mondatokra támaszkodhat. És bizonyítja is, mert alig lépünk be az ajtón, versmondásba kezd, s nem is akármilyen költeménybe kapaszkodik, hanem a sokáig elhallgatott vers részlete, Az építész fia olyan sorai hangzanak el, amelyek pontosan a betegeskedő öreg doktor sorsára hajaz:
„Való igaz: mindig volt alapom,
A mélybe ástam szigorú falat.
Úgy hágtam emeletről-emeletre,
S szerettem a nagy, nemes vonalat.
Való igaz: mindig volt teteje
Költeményemnek – s néha tornya is,
S nem játékból, de azért építettem,
Hogy lelkek lakhassanak abban is.”
Ennyi a nagy versből, Reményik Sándor örök szépségű alkotásából, s fel van adva a lecke: miért éppen ez a vers, ezek a sorok buggyannak elő a sokkönyvű, immáron nélkülözhetetlen művek alkotójának emlékezetéből? Persze, nem a kilencvenhárom esztendős volt körorvos fitogtatja előttünk hihetetlenül friss észjárását, hanem az e sorokban rejlő, rejtőzködő jelzések megértetésével nyugtat meg, hogy még jelen van, jelen kíván lenni mindennapjaink történéseiben, s éppen olyan szenvedéllyel védi az igazságot, mint tette azt több évtizedes fennforgása idején. Ezt a fennforgást hadd értelmezzük kellő odafigyeléssel, mert több éle is van ennek a dolognak. Volt ő bizonyos tisztségekben is, lehet, magasabb székre is felhághatott volna, mint tették ezt sokan mások, volt, lett volna hozzá tudás, erő, lehet, még kitartás is, de ő az alacsonyabb széket választotta. S mégis „leg” lett belőle. Egy biztos, ő volt a vidék, a környék, talán egész Erdély legismertebb, legnépszerűbb körorvosa, igazi családorvos, ahonnan csupán egy helyre kívánkozott időnként, a megyei kórház orvosi tisztségébe. Most már azt is elmondhatjuk, hogy sokszor kárpótolhatta magát, mert tapasztalatának, állandó önképzésének köszönhetően időnként olyan sürgős eseteket is ellátott, amelyeket csak kórházi körülmények között végezhettek volna el. Ezt tudták azok is, akiket ellátott, mert nem igen akadt betege, aki ezt hivatalos helyen jelentette volna. Elárulom, több esetben igazán büszkén mondhattam el, hogy a betege voltam. Ő gyakran megfordult a Megyei Tükör szerkesztőségében, igazi barátságot ápolt két-három szépíróval, én akkor még csak egy voltam a szerkesztőség tagjai között, de vettem a bátorságot egy alkalommal, s gyomorfájdalmamra panaszkodtam neki. Nem sokat teketóriázott, átvitt a közeli kórházba, a röntgenesekhez, de amikor be akart lépni az elsötétített terembe, bizonygatnia kellett, hogy erre joga van, mert én az ő betege vagyok. Erre azóta is szívesen emlékezem, s amióta barátjává is fogadott, időnként hivatkoztam is erre a kijelentésére.
Egy ideje aztán látogattam a betegen fekvő gyógyító orvost, előkerültek régi emlékek, régmúlt idők csínytevései is, hisz főleg a hajdani hatalom szemében voltak csínytevések azok a találkozások, amelyek az ő rétyi lakhelyén megtörténtek. Úgy gondolom, akkoriban, amikor szigorítottak még a baráti beszélgetések lehallgatásán is, annyi magyarországi, délvidéki, felvidéki, kárpátaljai magyar értelmiségi nem fordult meg sehol, mint a rétyi körorvosi rendelőben. Persze, nem egyszerre, mint a százéves Helikon-találkozók színhelyén, hanem leginkább kettesével, hármasával jöttek, s ha netán sepsiszentgyörgyi vagy más személyiségekhez érkeztek, másnap szinte mindig a rétyi nyírfák alá vezérelték őket. Talán neki is köszönhetem, hogy a szegedi Ilia Mihály egyetemi tanár, a Tiszatáj főszerkesztője engem is üdvözöl, valahányszor szót vált a rétyi körorvossal.
Szerte a világon, szétszóródva ugyan, de hazafelé figyelve, ritkán feledkeznek meg immár nem csupán a körorvosról, de arról a könyvműhelyről sem, amely Nagy Lajos doktornak köszönhetően világhírűvé tette a rétyi orvos hihetetlenül elmélyült, szorgalmas írói, népművelői, történelmi, néprajzi, monográfiaírói alkotói táborát. Lehet furcsának tűnik ez a kifejezés, de ilyen szerteágazó, mindenre kitérő tevékenységet egyetlen személy csak akkor végezhet, ha örök elkötelezettje saját népének, szülőföldjének és tudatában van teherbíró képességének. Illetve nem volt egyedül. Mellette, igaz, más szerepben, ott volt a rétyi Nagyasszony, a keresztúri születésű Márkos Lenke, aki ugyancsak évtizedekig orvosfeleségként nemcsak az iskolában állt a helyzet magaslatán, hanem számos írói, művészi vendégjárás háziasszonyi fogadójaként.
Az írás elején idézett versrészlet üzenetét akkor tudjuk közelebb hozni a vendégfogadóhoz, értjük meg, hogy miért éppen e vers jutott eszébe, ha visszalépünk kissé az időben, s a sokszor idézett életrajzi adatokból kihámozzuk a lelki építkezés szakaszait. Reményik Sándor nagy mestere volt az erdélyi magyarság építkező kedve gyarapításának, hisz édesapja építész mivolta önkéntelenül adta témaként e versnek is belső gerincét. Nagy Lajos is építkezett. A vastreverzek nála sem hiányoznak, de nem költeményben tartják feszesen a gerincet, hanem emeletről emeletre emelte feljebb, egyre feljebb, az otthonról hozott alapokra helyezve az élethozta és életokozta testi és lelki megpróbáltatásokat, örömöket, bánatokat. És ide kívánkozik az is, hogy e lassan emelt erődítmény, akár várnak is nevezhetjük, abban is csúcsra érkezett, hogy a Nagyernyéről, a nemes kétkezi paraszti munkától elindulva, kemény harcokban megedződve, de a hitet soha fel nem adva érkezett meg oda, hogy családjában immár, tőle elindulva hét orvos gyógyítja vagy gyógyíthatja a sepsiszentgyörgyi, a Réty környéki embereket, orvoslásra szorulókat. Ilyen gazdag „orvostermés” tudtommal errefelé nem nagyon akadt eleddig, ennél termékenyebbnek csak az Albert-család bizonyult, a családjukban nyolc orvossal. Amolyan dinasztia alakulásáról szólhatunk, ilyenre példát szerintem, tudtom szerint, más értelmiségi csoportnál sem találunk.
Tulajdonképpen, amiért írógép elé ültem, a betegen is nagyon eleven doktor úr legújabb közleménye indokolta. A csíkszeredai Székelyföld című havi kulturális folyóirat legutóbbi számában ugyanis nem is egy, hanem két írás fűződik a nevéhez. Az egyik beszélgetés a katonasorsról, arról az időszakról, amikor ifjúként, egyetemistaként eleget tett a katonai szolgálatnak. Nyilván, szakterületüket képviselték a román hadseregben, gyógyítottak, betegeket kezeltek. Minden főiskolai hallgatónak meg kellett ízlelnie a katonasorsot, ez egyeseknek könnyebbre sikeredett, másoknak nehezebben ment. Nekünk például olyan moldovai őrmesterünk volt Belényesen, aki örvendezve nézte erőltetett futtatásainkat. Az orvosisoknak sem volt, gondolom, könnyű, de talán mégsem kellett gázmaszkban masírozniuk. Nos, a katonasorsot elemző interjú mellett a lap közli dr.Nagy Lajos Egy hetvenéves jegyzőkönyv vallomásai című, igen érdekfeszítő írását, amelyben közzéteszi azt a hét évtizeddel ezelőtt készült jegyzőkönyvet, amelyet a Magyar Autonóm Tartomány tartományi pártbizottsága bürójának ülésén vettek fel. Akinek még ismerős az a korszak, tudhatja, éppen az az időszak volt, amikor a magyarországi események rendkívüli helyzetet teremtettek itt is, s szigorúan kísérték az egyetemek környékén kialakult hangulatot. A marosvásárhelyi orvosi egyetem, amely akkor még teljesen magyar nyelvű volt, különös figyelemben részesült. A diákok jogos kérelmeit, kezdeményezéseit ferde tekintetek vigyázták, s a megszokottól eltérő lépéseket fegyelemsértőnek, sőt ellenséges megnyilvánulásnak tartották. Az akkori évek történéseit, az orvosi egyetemen rögzített merev szabályok feloldását igénylő megbeszéléseket megbélyegezték, jó pár diákot megbüntettek, néhányukat kizárták az egyetemről. Három diáktársával együtt Nagy Lajos hatodéves orvostanhallgatót is az utolsó vizsgák letétele előtt távolították el az egyetemről, őt azzal a feltétellel, visszairatkozási lehetőséggel, hogy egy esztendőt a vargyasi szénbányában dolgozzék, ismerkedjék a fizikai munkával. A most először közzétett jegyzőkönyv hű tükre egy olyan történelmi helyzetnek, amikor az igazság kimondása, a fennálló renddel szemben megfogalmazni egy gondolatot mindenképp veszélyes volt.
Rétyen igazi otthonra leltek, a Feketeügy mentén olyan várat épített, amelynek megalapozása még otthon, a messzi távolban, Nagyernyén kezdődött, s minden nehézség dacára, egyre szilárdabbá vált az építmény, Réty lett a végleges itthon. Egyre szilárdabb lett lábuk alatt a talaj, hírét vitték mindenfelé a nála meggyógyult betegek és makkegészségesek is, a falu úgy fogadta be, hogy a nyugdíjba vonulással azonos időben egyik fia lépett a helyébe.
A szó elszáll, az építmény megmarad. Tartós oszlopai a polcon sorakozó könyvek, köztük a szülőfalu, valamint a befogadó község monográfiája, hely- és művelődéstörténeti munkái, a sepsiszentgyörgyi orvosokról készült rendkívül népszerű portrésorozata. És elkészült az a családfa, amely Ernyétől Kőrösig szövi be Erdélyt, hiszen édesapja révén, aki kőrösi eredetű volt, rokonságban áll Körösi Csoma Sándor családjával is.
Ilyen kutakodások és szellemi, lelki építkezések eredményeként került a nagy várépítmény tetejére a messzire látszó világítótorony.
Péter Sándor
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
