Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hatása az egész Székelyföldön tömegméretű szervezkedésekhez, szervezkedési kísérletekhez vezetett. Háromszék – akárcsak az egész romániai magyarság – óriási véráldozattal fizetett azért, mert a magyar forradalom 1956. október 23-i kitörésének első pillanataitól kezdve teljes mértékben azonosult a forradalom eszméivel, célkitűzéseivel. Az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódóan az első letartóztatásokra és az első politikai ítéletre Kolozsváron került sor.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc napjaiban – 1956. október 23-a és november 4-e között – Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, a Bácskában, a Szerémségben, világszerte magyarok százezrei, milliói – a budapesti Szabad Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió, a BBC, az Amerika Hangja, az újvidéki rádióadó adásain csüngve éjszaka és nappal – a csoda beteljesülését várták: a magyar forradalom győzelmét, Dávid győzelmét Góliát felett!
„Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –
Ilyen nagy dolog a Szabadság?”
(Márai Sándor: Mennyből az angyal, New York, 1956)
Már-már törvényszerű, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször a határon túli magyarok közül az akkor közel kétmillió főt számláló erdélyi, romániai magyarság hallotta meg. Alig néhány órával a magyar forradalom 1956. október 23-i kitörése után Nagyváradon a diákok körében létrejött a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a SZVISZ csírája. Becslések szerint a szervezet tagjai közül 1960. október 24-e és 1961 januárja között 400–500 személyt tartóztattak le, hurcoltak meg. A perre 1961. szeptember 18–20-a között került sor: 59 személyt ítéltek el, összesen 540 évre. Ez az adat is jelzi a román kommunista diktatúra megtorlásainak méretét. A romániai magyarság akkori hangulatának összegzéseként választottam tanulmányom címének: Szabadságra vágyó romániai, erdélyi magyarság. A hat év börtönbüntetésre ítélt Páll Lajos festő-költő 1956. október 23-án este Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművészhez, illetve az öt év börtönbüntetéssel sújtott Nagy Benedek III. éves történészhallgató ugyancsak 1956. október 23-án este a szüleinek írt levele minden dokumentumnál felemelőbben bizonyítja: a kolozsvári magyar egyetemi hallgatók, diákok körében valóban forradalmi hangulat volt. A román diákok is magyar társaik közvetítésével értesültek mindarról, ami Budapesten, Magyarországon történt.
Az 1956-os magyar forradalom hatására Mátyás király kolozsvári szülőházában 1956. október 24-én megtartott diákszövetségi gyűlés országos dimenziót kapott.
Olyan, eddig senki által nem kutatott levéltári dokumentumok birtokába jutottam, amelyek nemcsak árnyalják a kollektív emlékezet eddigi ismereteit, hanem számos területen kiigazítják azt. A tanulmányban csak két, perdöntően fontos dokumentumot említek.
Az első Földes László irodalomkritikus (Arad, 1922. június 26. – Kolozsvár, 1973. január 10.) kihallgatási jegyzőkönyve. Földes László 1956–1958 között az Utunk irodalmi hetilap főszerkesztője volt, egyetemi előadótanár, hosszas szilencium után 1970-től a bukaresti A Hét című lap főszerkesztő-helyettese lett. Az 1966. július 26-án összeállított kihallgatási jegyzőkönyv tizenhárom lapból áll (rektó-verzió oldal), a jegyzőkönyv a 9 óra 15 perckor megkezdődött, 19 órakor befejeződött kihallgatás tartalmát rögzíti.
Földes László most megtalált perirata a magyar–román államközi kapcsolatok szempontjából is kivételes jelentőségű. A kortársai közül képzettségével is kitűnő, gyémántlogikájú, filozófiai mélységekben gondolkodó, fogalmazó és író Földes László sem az 1966. július 26-i Canossa-járásakor, sem korábban, sem később Erdély hovatartozásával, jövőjével, esetleges autonómiájával kapcsolatosan egyetlen gondolatot sem fogalmazott meg, rótt papírra. Az 1966. július 26-án összeállított kihallgatási jegyzőkönyvben saját kezével aláírt nyilatkozatában „szórt hamut a fejére”, minden bűnét elismerte, az Utunk irodalmi hetilap főszerkesztőjeként, szerkesztőként, tanárként szánta-bánta a „bűneit”, és megígérte: hasonlóan súlyos „bűnöket” soha nem fog elkövetni. Ha mégis, akkor vállalja a börtönbüntetést is. Mindig és minden körülmények között – zsidó származását figyelembe véve – magyarnak, magyar nemzetiségűnek vallotta magát, de Erdélynek mint földrajzi régiónak a történelmi Magyarországhoz való tartozása kérdésével érdemben nem foglalkozott. Pontosan tudta: a román közvélemény számára, bármilyen színezetű, ideológiájú is a román hatalom, vörös posztó Erdély nevének még a kiejtése is.
A másik egy ügynökdosszié, a Bíró Iván Gézáé (1934. szeptember 25., Köpec – 2001. május 18., Békéscsaba). Bíró Iván Géza grafikus volt, a sepsiszentgyörgyi és a nagyváradi állami magyar színház díszlettervezője; 1956 októberében a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola IV. éves grafikaszakos hallgatója volt, ebben a minőségében az Ifjúmunkás Szövetség – IMSZ – főiskolai alapszervezetének titkára. Ő volt az 1956. október 24-én este Mátyás király kolozsvári szülőházában megtartott diákszövetségi gyűlés egyik fő szervezője, később pedig az egyik koronatanú volt a Balázs Imre VI. éves festőművész- és a bolgár származású Tirnován Arisztid Vid IV. éves szobrászművész-hallgató ellen indított koncepciós perben. Ügynökdossziéját most találtam meg. Az 1989. decemberi romániai rendszerváltást követően született nemzedékek biztosan nem értik, a korábbiak is nehezen: a köpeci származású, szegényparaszti sorból származó szülők a két világháború között az illegalitásban működő Román Kommunista Párt tagjai voltak, s a gyakori letartóztatások, börtönbüntetések ellenére valójában a párt utasítására házasodtak össze, a Géza mellett az Iván keresztnevet a Szovjetunió, a szocializmus iránti csodálatukban adták legnagyobbik fiuknak, akit a születésétől kezdve a marxizmus-leninizmus szellemében neveltek. Bíró Iván Géza szülei valóban a kommunista párt legelkötelezettebb „katonái” voltak. Dossziéjában ott díszeleg a szocializmus hízelgő, elismerést jelentő stigmája: „egészséges származású”. Bíró Iván Gézát 1957. május 20-i beszervezésekor – a későbbi dokumentumokban az 1957. június 13-a időpont szerepel – azzal zsarolták, hogy 1957 elején a posta közvetítésével névtelen levelet kapott, mely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét tartalmazta. (A Securitate postán több egyetemi hallgatónak is elküldte Illyés Gyula említett versét, aztán a címzetteket tiltott dokumentumok őrzésével vádolták meg.)
Bíró Géza a postán kapott Illyés Gyula-verset – „igazi hazafiként” – átadta a kolozsvári Securitaténak. Bár az 1956. november 21-i tanúkihallgatáson – a vád koronatanújaként – az 1956. október 24-i „huligán gyűlés” megszervezésében önmaga szerepét próbálta csökkenteni, Balázs Imre és Tirnován Arisztid Vid szerepét pedig eltúlozta, valójában ellenük vallott. A koncepciós perekben azonban hiába keressük a logikát, azt a bizonyos „vádalkut”. Bíró Gézát a per után nemcsak az intézeti IMSZ-titkárságból váltották le, hanem a szervezetből is kizárták. Minden bizonnyal a Securitate azzal hitegette: az IMSZ-szervezetbe visszaveszik, az édesapját pedig visszafogadják a Román Munkáspárt soraiba. Az illegalitásban és a második világháborút követően elkötelezett kommunista aktivista édesapját azért zárták ki a pártból, mert a december 1-jei ünnepségen fekete öltönyben jelent meg. Azzal vádolták: gyászolja Erdély elvesztését.
A Bíró Géza nagyobbik öccsével, Bíró Bélával, a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem címzetes egyetemi tanárával, a Brassói Lapok és a kolozsvári Szabadság népszerű publicistájával, a Háromszék egykori munkatársával az ügynökdossziéval kapcsolatos levelezésünkből az is kiderült: öccsének a KGST nemzetközileg is elismert egyetemére, a moszkvai Lomonoszov Egyetemre ígértek ösztöndíjat. Az ígéretnek a szülők nagyon örvendtek. A beszervezési kötelezvényében kijelentette: „Ambrus Győző” fedőnéven a Securitate besúgója lesz.
Bíró Iván Géza minden bizonnyal rájött arra, hogy a Securitate nagyon átverte. Tény: 1957. május 20-i, saját kezével megírt beszervezési kötelezvénye után sem írásban, sem szóban senkiről nem jelentett. Nem jelent meg a tartótisztje, Iosif Jurca szekus főhadnagy által kijelölt ügynöktalálkozókon, nem tartotta a kapcsolatot az állambiztonsági szervekkel. Ezért a kolozsvári Securitate 1958. április 27-i határozatával – Iosif Jurca tartótiszt jellemzése alapján – végleg kizárta az ügynökhálózatból.
Bíró Bélával csak találgatjuk – nincs levéltári bizonyíték –: a Magyarországra való áttelepedése után az öngyilkossági kísérletében, majd a békéscsabai állomáson elkövetett öngyilkosságához hozzájárult-e a Securitate utólagos zsarolása: nyilvánosságra hozzák ügynökmúltját.
A Balázs Imre és Tirnován Arisztid nevével fémjelzett koncepciós per azért is különleges az egyetemes magyar ’56 történetében, mert azt igazolja: az 1956-os magyar forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolhatóan az első letartóztatásokra nem Budapesten vagy Debrecenben, hanem Kolozsváron került sor. Ugyancsak itt került sor az első, a forradalomhoz kapcsolható perre: a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1956. december 13-án Balázs Imrét és Tirnován Arisztid Videt hét-hét év börtönbüntetésre ítélte. A büntetést 1957. február 11-én öt-öt évre mérsékelték.
A kutatás során azt is egyértelműen sikerült bebizonyítanom: a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola hallgatóinak – valójában Kolozsvár román és magyar diákjainak – ötpontos követelése – amelyet Balázs Imre olvasott fel – nem az 1956. október 23-i budapesti, a világtörténelemben is páratlan, százezres diáktüntetés követelései nyomán, hanem a MEFESZ szegedi, 1956. október 20-i programja alapján született.
Az 1956. október 24-i, 20 óra 30 perckor a Mátyás-ház lovagtermében kezdődött és 22 óra 30 perc körül befejeződött gyűlést a Securitate provokálta ki, hogy bizonyítsa: a magyarországi és a budapesti „események” hatására került sor a gyűlésre. A Securitate által kiprovokált gyűlés így vált „huligán megmozdulássá”. „Indokolttá vált” a belügyi katonai egységek beavatkozása. A Mátyás-házat, a Képzőművészeti Főiskola épületét állig felfegyverzett belügyis egységek zárták körbe, a környező utcákban teherautókon ugyancsak a Securitate egységei várták a rohamra szóló parancsot. Minden bizonnyal az újabb kutatás során előkerülnek majd azok a fényképek is, amelyeket a civilbe öltözött szekusok készítettek a gyűlés mintegy 300 résztvevőjéről. A Mátyás-házban tartott gyűlésen való részvételéért került a Securitate célkeresztjébe Fülöp G. Dénes református teológushallgató, későbbi református lelkész – 1959-ben 11 év börtönbüntetésre ítélték, –, Kósa Bálint természetrajz–biológia szakos hallgató, későbbi fametsző művész, akit a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1959. október 24-én nyolc év börtönnel sújtott. A vád: „a szocialista rendszer elleni szervezkedés”.
Hiteles levéltári dokumentumokkal bizonyítható: 1956. október 24-én 17 órakor Földes László esztétika-előadásán Balázs Imre, Tirnován Ari – mindenki így szólította – és társai meghívták az előadótanárt az esti, már korábban rögzített diákszövetségi ülésre. Földes László a hallgatókat a gyűlés megtartásáról próbálta lebeszélni. A Budapesten 1956. október 23-án kitört forradalom romániai hatásának, visszhangjának veszélyeire figyelmeztette Balázs Imrét és társait. Azt is kijelentette: megtorlásokra számíthatnak, ha megtartják a gyűlést. A diákok megígérték: a 24-én estére tervezett gyűlés elmarad. Mire visszaértek a Mátyás-házhoz, a lovagterem azonban már zsúfolásig megtelt hangoskodó, főleg „idegen diákokkal”. Balázs Imre és társai kényszerhelyzetbe kerültek: a gyűlést meg kellett tartaniuk.
A Balázs Imrével készült interjúk, de a hét év börtönbüntetésre ítélt Dávid Gyula irodalomtörténész öccsével, Dávid Lajos marosvásárhelyi, majd gogánváraljai református lelkésszel készült életútinterjú is bizonyítja: a Securitate alaposan rátelepedett az 1956. október 24-én este megtartott diákgyűlésre. Civilbe öltözött szekusok, felbújtott „egyetemi hallgatók” voltak a „huligán megnyilvánulás” – ahogyan a periratban fogalmaztak – hangadói. A bekiabálások hevében a székelykeresztúri születésű Szécsi András III. éves festőművész-hallgató is elragadtatta magát, és azt kiáltotta: „Tizenkét éven át a tanárok beszéltek, most rajtunk a sor, mi beszélünk!” A sokszor idézett bekiabálásáért nemcsak Románia összes képzőművészeti főiskolájáról zárták ki véglegesen, hanem minden kapu bezárult előtte, hogy bármilyen főiskolán tovább folytassa tanulmányait. A most megtalált, hét vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéja a nemzetközi hírnevű festőművész Golgota-járását bizonyítja.
Balázs Imre és Tirnován Arisztid Vid a velük, róluk készült elektronikus és írott életút-, életműinterjúkban, beszélgetésekben soha nem idézték pontosan az ötpontos követelést, a sorrendet is felcserélték, csak a követelések „tartalmát” ismertették. A füzetlapot, amelyre Balázs Imre lejegyezte a diákok követelését, a periratban nem találtam meg. A Securitate – „hivatalból” – rendszerint megsemmisítette a bizonyítékokat. Balázs Imre az 1956. október 25-i első kihallgatásán – aznap még kétszer vallatták – pontosan idézte a magyar forradalomhoz kapcsolódó első romániai diákprogramot, a testi motozáskor a füzetlapot is megtalálták nála. A történelem furcsa paradoxona: a Mátyás-házban 1956. október 24-én felolvasott ötpontos követelés első hiteles, betűhív és szó szerinti publikálására a megszerkesztésük után 70 évvel a magyar forradalom és nemzeti szabadságharc után ebben a tanulmányban, illetve készülő kötetben kerül sor:
„1. Egyetemek autonómiája. Bizonyos didaktikai tantárgyak, mint az orosz nyelv, marxizmus-leninizmus, legyenek fakultatívak, csökkentsék az előadások óraszámát.
2. Azoknak a tanároknak, íróknak és művészeknek a megfelelő tisztségbe való visszahelyezése, akiket különböző indokokkal kiraktak az (egyetemi) oktatásból, és akiket a jelen pillanatig különböző okokból nem ismertek el. Azoknak a személyeknek az eltávolítása az oktatásból, akik felkészültségi szempontból nem felelnek meg. (A tanárok „tisztségbe való visszahelyezésének” követelésekor elsősorban a kiváló festőművészre, a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet egykori igazgatójára, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola alapító, majd a hatalom önkényének köszönhetően kirúgott rektorhelyettesére, Kovács Zoltánra gondoltak. Kovács Zoltán megfigyelési dossziéjának ismeretében ma már egyértelmű: esély sem volt Kovács Zoltán képzőművészeti egyetemet teremtő rektorhelyettes visszahelyezésére, hiszen Kovács Zoltán elkövette azt a „bűnt”, hogy a Horthy-rendszer idején Dés külvárosában román diákok tanítója volt, magyarán: „elnyomta a román tanulókat!” – T. Z.)
3. Legyen kapcsolatunk a külföldi diákszervezetekkel és diákokkal, beleértve a kapitalista országokat is. Külföldről kapjunk szakkönyveket és szakfolyóiratokat. A külföldi egyetemi hallgatókkal legyen diákcsere.
4. Az ösztöndíjplafon emelése, vagyis ne csak a „nagyok” gyerekei kapjanak ösztöndíjat, akik a szülők jóval az átlagoson felüli fizetése ellenére mind ösztöndíjat kapnak, hanem kapjanak ösztöndíjat a kereskedők, a kisiparosok gyerekei, valamint azok az egyetemi hallgatók is – függetlenül az anyagi helyzetüktől –, akinek jók a tanulmányi és társadalmi eredményeik.
5. Azokat az egyetemi hallgatókat, akik befejezik a tanulmányaikat, a szakképzésük területén nevezzék ki, vagyis abban a szakmában, amelyre felkészítették, azok helyébe, akiknek nincs diplomájuk.”
Az első követelésük az egyetemi autonómia volt. Ez 1956-ban a román kommunista diktatúra számára igazi Rubicon volt, amelyet – a hatalom szerint – nem lehet átlépni. Ennek ellenére – vagy éppen ezért? – a későbbi visszaemlékezésekben az egyetemi autonómia követelése rendszerint az utolsó helyre került.
A perirat minden kétséget kizáróan bizonyítja: az 1956. október 24-i gyűlést magyar és román diákok közösen szervezték. A román fő szervező Valer Chendea, a kolozsvári, kizárólag román tannyelvű Victor Babeș Tudományegyetem II. éves jogászhallgatója volt. Még tanúként sem hallgatták ki. Egyetlen román diákot sem ítéltek el, csak magyarokat.
Diákok, tanárok meghurcolásával, bebörtönzésével a magyar egyetemeket, a magyar tannyelvű képzőművészképzést ítélték el! A Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán ma sincs magyar tagozat.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
