Péter Alpár kiállítása a Lábas HázbanEgy útkereső művész három évtizede

Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Péter Alpár szülőföldjéhez való ragaszkodását emelte ki, mondván: bár műveivel már bejárta az országot és a világot, mégis itthonról dolgozva teljesedett ki. Nem hétköznapi témákat, hanem a művészet határait feszegeti, tesz fel kérdéseket a természetnek és a társadalomnak, miközben művei „minket is közelebb visznek az univerzum titkaihoz”. Vargha Mihály úgy fogalmazott, Péter Alpárra kicsit reneszánsz emberként is lehet tekinteni, hiszen több területen is – performance-ok és installációk megteremtőjeként, objektek és tájszobrászi munkák létrehozójaként, egyetemi tanárként, kiállítások megnyitójaként – megállja a helyét.

Várallyay Réka művészettörténész szerint ez a kiállítás azzal több a szokásosnál, hogy a látogató a mű születése mögé is beláthat, és tanúja lehet a születés utáni pillanatoknak is. Az első teremben csupa olyan mű látható, amely nemzetközi rendezvényeken valósult meg Dániában, Lengyelországban, a legfrissebb pedig idén nyáron Dél-Koreában. Ebből adódik a kiállítás alapkérdése: mi maga a mű? Mindenkinek mást jelent, ráadásul egy munka több fázisban is újjászületik. Először megszületik a vándorfüzetben, amelyet a művész hetekig reggelente a konyhában vezet, a mű szellemi-energetikai hátterét is rögzítő rajzokkal. Aztán ott vannak az eredeti akvarellek, amelyekkel a szimpóziumokra pályázott, és amelyekből kiderül, hogy pontosan tudta, mit akar. Végül a helyszínen, a hely szelleméhez kapcsolódva, egy-két hét vagy egy hónap alatt elkészül maga az alkotás, szabad ég alatt, esőben, negyvenfokos koreai hőségben vagy jeges dániai tengerparti szélben, egyhetes „balettozással a láncfűrésszel”. A művész ezután újraértelmezi a kész művet: részletfotói giclée-nyomatként önálló művekké válnak.

A szomszéd terem egy tudatosan kiállításra készült, számtalan darabból összerakható kört mutat, a falakon a lehetséges variációkkal: a részben ott az egész, az egészben a rész. A középső teremben a kilencvenes évek sepsiszentgyörgyi performance-ai láthatók digitalizált VHS-felvételeken és relikviákon, Indiától Iránig. Az utolsó teremben egy sivatagban, a nap járására hangolt hatalmas földrajz idézi az örök körforgást. A harminc év anyagából a válogatás a külső és belső, az állandó és változó, a pillanat és az örökkévalóság gondolatmenetét igyekszik megmutatni – mondta Várallyay Réka.

Végezetül Vargha Mihály rögtönzött interjúban kérdezett rá Péter Alpárra a sepsiszentgyörgyi ’56-os parkban, a Kónya Ádám Művelődési Ház mögött álló kő-bronz szoborra. Mint mondotta, a közelben lakik, gyakran megfordul a szobor környékén, de a szép munkán – bár ő tudja, kinek köszönhetjük – sehol nincs feltüntetve az alkotó neve és a mű címe. Péter Alpár válaszában elmondta, nem véletlenül hiányzik a műről a név és a cím, hiszen az, bár nyolc éve készül, még nincs kész. Vezetésével sepsiszentgyörgyi gyerekek erdőt ültetnek, közben közösség formálódik, és vele párhuzamosan születik az említett alkotás. Az elmúlt öt évben évente került fel egy-egy bronzelem, most csütörtökön újabb kettőt helyeznek el, majd jövő évben nyilvánítják késznek. Érdekesség, hogy minden bronzelem egy kerámiakapszulát rejt, benne az abban az évben részt vevő gyerekek nevével.

A második kérdés a kiállítás címére vonatkozott: kicsoda, micsoda Ignotus? Péter Alpár megerősítette: nem Ignotusra, a Nyugat legendás főszerkesztőjére vonatkozik, hanem eredeti jelentése szerint kell érteni azt. A latin szó az ismeretlent jelenti, vagyis a cím az ismeretlen keresésére utal. A kiállításban az elmúlt harminc évre tekint vissza, és saját útkeresését mutatja be. Miközben új dolgokba, új helyszínekre lépett be és kalandozott a művészetben, folyton az ismeretlent fedezte fel. Ez egyben belső útkeresés, amely a külső, fizikai munkában nyilvánul meg. A soknyelvű közegben azért választott egy tömör latin szót, mert ez tömören, több nyelven is érthetően hordozza mindezt.

Végül Vargha Mihály azt kérdezte, hogyan fér meg a konceptuális, elvont munkával az a tevékenysége, amelyben két-háromszáz éves kerámiaminták alapján régi főúri kályhákat rekonstruál. A művész szerint ez nem két külön történet: a rekonstrukció alázatos munka, egy régi mester meg­élését kell újraalkotni, és ennek is van koncepcionális ereje. A mesterségbeli tudás a többi munkájában is jelen van, ezek sem csupán koncepcióból állnak: a kiállított fafaragásoknál előre elkészül a terv, és a szimpóziumon egy az egyben valósul meg. A tervrajzok hamarabb születtek, mint a művek, mégis gyakorlatilag azonosak velük. Ezért szeretik őt a szervezők, akik szerint olyan, mint egy zen szerzetes, mert következetesen végigviszi a munkát. A megvalósítás rengeteg technikai tudást igényel, gyakran olyan feladatokat kell megoldania, amelyek számára is teljesen újak, ezért folyamatosan készülnie és új technikákat tanulnia kell, és szeret minél többféle anyaghoz hozzányúlni.