Ünnepelt a sepsiszentgyörgyi unitárius gyülekezetMustármagnyi hittől a templomig

 Minden templom mögött ott van a kezdet: az álom és a bizonytalanság, vajon lesz-e ebből valami? Pénzügyi nehézségek, a kételkedők hangjai, a fáradtság egyaránt, és mindezek ellenére ott „a láthatatlan kéz, és annak a hite, hogy mindig, valahogy mindig érkezik a segítség” – vázolta egyebek közt ünnepi beszédében Péterfi Ágnes lelkész. „Az évforduló nem arról szól, hogy milyen hatalmas dolgot valósítottunk meg, hanem arról, hogy a gondviselő Isten, az Úr mire méltatott minket” – fogalmazott. Kiemelte, a gyülekezet eseményeinek szemtanújaként a templom az évek során otthonná, a hívek által pedig hajlékká vált, ahol a föld az éggel találkozik, „ahol az Úr megszólít”. Mindehhez az elődök rendíthetetlen hitére és arra is szükség volt, hogy meghallják és válaszoljanak az Úr folyamatos hívására. „Akarták, hogy otthonuk legyen egy templom, áldozatot hoztak, adakoztak érte, és utódaikat is erre tanították” – fűzte hozzá. Emlékeztetett, az elődök szellemisége, ereje a bizonyosság arra, „hogy az igazán hívő emberi szándéknak, a tiszta emberi munkának, a jó léleknek meglesz a gyümölcse. (...) Bebizonyították, hogy hittel lehet”. Arra kérte a híveket, továbbra is válaszoljanak az Úr hívására, ne sajnálják idejüket, lelküket, tudásukat és tapasztalatukat közösségüktől.

Személyes emlékekben bővelkedő, közvetlen hangvételű felszólalásában Kovács István püspök arról a különös érzésről beszélt, melyet a templomba lépve tapasztalhatnak a hívek, mint amikor az otthoni kilincsre tesszük kezünket: egy bizsergés és az érzés, hogy itt minden rendben van, itthon vagyunk, itt minden természetes, minden biztonságos – mondta. Szólt az építkezés előzményeiről, körülményeiről, a közadakozásról, arról, hogy a mindenkori közösség, az a „mi” építette fel a templomot, melynek az előttünk járók – „akik nélkül hiányosak lennénk”, „akik a talajt képezik a talpunk alatt” – és azok is éppúgy részei, akik még nem születtek meg, és „akik figyelmeztetnek, hogy értük felelősségteljesen kellene élni”. Elismerte, nagy boldogság számára, hogy megtapasztalhatta, „egyre gyönyörűbb, egyre magasztosabb” a gyülekezet lelki kövekből épülő temploma, a sok gyermek, a fiatalok, a virágzó gyülekezeti élet pedig azt igazolja, hogy ez a közösség él.

„Nincs szebb dolog a világon, mint így együtt lenni, egy ilyen közösségben együtt gyönyörködni az Isten szeretetében, derűvel feltöltődni alkalomról alkalomra, és úgy menni haza, hogy érezzük (...), lelkünk van, hogy csodára vagyunk képesek, hogy Isten erre hívott el bennünket”. Arra is figyelmeztetett, hogy a mesterséges intelligencia korszakában egyre inkább felértékelődik az, hogy a következő nemzedék is tudjon igazán imádkozni, hogy felismerjék: az emberi létezés egyetlen célja, hogy szeressük egymást. „Nem az, hogy túl okosak legyünk, hanem az, hogy el tudjuk ajándékozni az életünket, hogy szeretni tudjuk, hogy egymáshoz tartozzunk, hogy egymásba gyökerezzünk. Ez az egyetlen célja az emberi életnek, és csak itt, csak ebben az itthonban lehet megtanulni. (…) Ezért nagyon fontos, ezért Noé bárkája ez a hely” – fogalmazott az egyházfő.

Gazdag Géza gondnok visszatekintőjében a sepsiszentgyörgyi unitárius gyülekezet mintegy hét évtizedet felölelő történéseiből merített, s azok mindegyikének meghatározó eleme a Lukács evangéliumából kölcsönzött igében megjelenő mustármagnyi hit volt. Számtalan alkalommal szükség volt rá, hogy a gyülekezet fejlődhessen, gyarapodhasson és végül templomot emeljen magának.

Az ünneplő közösséget Biró Attila, a Háromszék-Felsőfehéri Unitárius Egyházkör esperese és Dénes Előd, a Sepsi Református Egyházmegye esperese is köszöntötte, az esemény hangulatát a Kriza János Unitárius Dalárda előadása, illetve az Ürmösi Incze Mária vezette gyermekkórus, valamint a hozzájuk csatlakozó szülők dalai tették fennköltté.