Időutazás Dénes Istvánnal az erdővidéki Kakasbarázdán

Világító ember

Különös idő: borongós, napfénytelen szombat a Persány–Rika- hegységben, annak ágas-bogas erdeiben, mely nemcsak egy krónikában rögzíthető kirándulás, hanem egy kísérlet, melynek során néhányan megpróbálnak rápillantani egy életre, egy életműre. Felidézni, követni, újra közel érezni egy picikét Dénes Istvánt, találgatni, milyen útjai, vágyai voltak, lehettek; mire gondolhatott, mit álmodhatott, mit tervezhetett még? Mi foglalkoztatta, milyen titkokat próbált megfejteni évtizedeken át, még akkor is, amikor már súlyos betegséggel küzdött? Hogyan nézhetett szembe az elmúlással? A legnagyobb kérdés mégis az, mi volt, mi lehetett az a felfelé hajtó erő, ami őt egy életen át az ismeretlen felé hajtotta; mi késztethette arra, hogy évtizedeken át bevilágítsa a barlangok sötétjét karbidlámpájával; mi késztethette arra, hogy a mélységekbe minduntalan fényt próbáljon vinni? Erről a keresgélésről is szólt tehát az az október 17-ei emléktúra a Persány–Rika-hegységben. És mivel e különös időutazáson az úton lévő negyvenhat múltidéző éppen a Dénes István által szenvedéllyel és elhivatottsággal szemlélt és kutatott Kakasbarázda vonalát, történetét követte, megkerülhetetlen az a ma már megválaszolhatatlan kérdés is, hogy miként tudott a mindenekelőtt geológus és barlangkutató Dénes István annyi mindenre figyelni, elhivatottsággal és kíváncsisággal.

Kosza Antal és Sófalvi András régészek. Fotó: Mózes László

A Vargyas-szoros bűvöletében

Csendes emlékezés a baróti temetőben, ezúttal reggel, nem a nap végén. Egykori barlangász tanítványa, Demeter Zoltán idézi fel Dénes István életét, gyújt gyertyát, helyez el koszorút sírjánál. Kiemeli, Dénes István (1954–2005) Oklándon született, Bardocon és Olaszteleken nőtt fel, Bardocon és Baróton járt iskolába, majd Nagybányán tanulta a bányageológus szakmát. Székelyföldi barlangvilág című, 2002-ben megjelent könyvében is utalt arra, hogy először 1966-ban, édesapjával járt a Vargyas-szorosban és az Orbán Balázs-barlangban, s lett a völgy szerelmese. Baróti társaival 1971-ben megalapítja az Ursus Spelae­us (Barlangi Medvék) nevű, rendkívül tevékeny barlangászcsoportot, később a brassói Avenul (Zsomboly) barlangászklub tagjaként, majd a sepsiszentgyörgyi középiskolás diákokból álló Myotis (Denevér) barlangászcsoport vezetőjeként kutatja a barlangokat. 1999-től haláláig a baróti Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista és Barlangász Egyesület elnöke, amely egyesület – Dénes István kitartó és következetes munkájának köszönhetően – 2004 márciusától a Vargyas-szoros hivatalos felügyelője lett. (Egy jogszabályváltozás miatt az egyesület 2018-ban veszítette el a gondnokság jogát). „A Vargyas-szorosban, a Gódra-karszton és a Nagyhagymás mészkőhegységben több mint száz új barlang felfedezését, felkutatását és térképezését irányította, térképeit rendkívüli precizitással készítette. A barlangászat mellett régészettel is foglalkozott, számos ásatás fűződik nevéhez a Vargyas-szorosban, elévülhetetlen érdemei vannak a vargyasi középkori templom romjai, a rikai gyepűrendszer és más régészeti emlékek kutatásában. Említett kötete mellett többtucatnyi tanulmánya jelent meg kül- és belföldi szaklapokban, hazai és nemzetközi kongresszusokon, konferenciákon ismertette a székelyföldi barlangkutatás eredményeit. Tagja volt a Román Barlangkutató Szövetségnek és az Egyesült Államok Barlangkutató Társulatának, tudományos munkássága kiteljesedésének csúcsán távozott, több terve megvalósítatlan maradt” – összegez Demeter Zoltán.

Dénes István barlangász öltözékben

Fától fáig

A Kakasbarázdát követők a Vargyast Oklánddal összekötő országút, a felhagyott hagymáskői mészkőbánya mellől indulnak. Az épített földműrendszer az útról is szépen nyomon követhető, Sófalvi András itt tartja első ismertetőjét, ám a nap folyamán több alkalommal, több helyszínen is részletesen magyaráz. Ő maga főként a középkorral foglalkozik, 2005-ben Dénes Istvánnal együtt dolgozott a Kakasbarázda eme szakaszán, jól ismeri azt, cikkeket írt a témáról, doktori értekezésében is foglalkozik a kérdéssel, Hadakozás és önvédelem a középkori és fejedelemségkori Udvarhelyszéken című munkája 2017-ben, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában jelent meg. A két túravezető régész Dénes István emlékére korábban tanulmányt közölt a Székelyföld folyóiratban is (Sófalvi András – Kosza Antal: Székelyföld előtörténetének rejtélyei – hosszúsáncok a Görgényi-, Hargita- és Persányi-hegység térségében, Székelyföld, 2014, 8. szám). 

Miként az emléktúrán is elhangzott, a kelet-erdélyi földművekkel kapcsolatosan egyelőre több az ismeretlen, mint a bizonyosság. Nem véletlenül, mert ahogy a Kakasbarázda mentén úttalan utakon megtett mintegy tizenöt kilométeres szakaszon is kiderült, bejárni is körülményes ezeket, nemhogy értelmezni, megfejteni a titkaikat. A földmű szinte végig erdőben, hegyek-völgyek között halad, helyenként olyannyira sűrű az apró fákkal tűzdelt vadon, hogy joggal gondolhatja bárki, ennél járhatatlanabb már nem lehet, mire kiderül: igenis lehet, érzékelhető gyötrelemmel kell menni fától fáig, vékony fatörzsek között átpréselve testet, lelket. 

Dénes Anna régészeti ásatáson édesapjával a Vargyas-szorosban, a Párkányon. Fotó: Dénes Réka gyűjteménye

Rejtélyes földsáncok

Mi is valójában a Kakasbarázda, milyen céllal építhették eleink? Erre a kérdésre a kutatások dacára máig sincs egyértelmű válasz. Ami részben tudható, azt most a pontosság kedvéért a két régésznek a Székelyföld folyóiratban megjelent tanulmányából idézzük, vázlatosan. „Székelyföld mondák homályába vesző korai történetének egyik legizgalmasabb és legrejtélyesebb emlékcsoportját képezik azok a földből, ritka esetben kőből álló töltésvonulatok – írják a szerzők –, melyek eredetéről már középkori eleinknek is csak mesés elképzeléseik voltak.” Az elmúlt másfél évszázad során számos elmélet született az építmények létrejöttének és használatának történelmi interpretációjáról, ám a régészeknek csupán a 21. század elején sikerült megbízható eredményeket elérniük keltezésük tekintetében. A terepen már alig észrevehetők „az emberi kéz alkotta földművek, melyek legnagyobb hányada a középkori Udvarhelyszék területén található, jobbára erdős-mezős, magaslati helyszíneken. Legegyszerűbb formájuk általában a felszínen hosszan húzódó domború földtöltés az egy métert a legtöbb helyen ma már alig meghaladó magassággal és mellette párhuzamosan haladó árokkal.” (A földtöltést szaknyelven földsáncnak, hosszúsáncnak nevezik, utóbbiról egy másik forrásban az olvasható, hogy „a Kárpát-medencei régészetben olyan több kilométer hosszú, mesterségesen emelt sánc- és árokrendszereket jelöl, amelyeket stratégiai határvédelemre, birodalmi vagy törzsi határok elhatárolására, illetve útvonalak ellenőrzésére építettek”.)

E történelmi emlékek első megmaradt leírása Orbán Balázstól származik, a kelet-erdélyi hosszúsáncok alaposabb kutatására csak a 20. század hetvenes éveiben került sor, „Dénes István baróti geológus, amatőr régész végezte el részletes feltérképezésüket, profilrajzokat és átvágásokat készítve számos helyszínen”. A töltésvonulatok régészeti kormeghatározásában a természettudományos módszerek régészeti alkalmazása jelentett mérföldkövet. „Az első feltárást és mintavételezést – hangsúlyozzák a szerzők – Dénes Istvánnal közösen végeztük Vargyas határában, a Kakasbarázda Csúzlik-pusztára eső töltésén – ezzel új fejezet kezdődött a kelet-erdélyi hosszúsáncok kutatásában.”

Dénes Réka régészeti ásatáson édesapjával a Vargyas-szorosban, a Párkányon. Fotó: Dénes Réka gyűjteménye

Árulkodó tűz

A földsáncok építése során faanyagot is használtak, így az építmények koráról az elégett gerendamaradványok vizsgálata nyújtott pontos adatokat, „keltezés tekintetében az építmények égett faszerkezetéből származó faszénminták radiokarbon-elemzései hoztak teljesen új, mondhatni forradalmi eredményeket”. Behatárolásuk szerint a töltésvonulatok a Görgényi-havasok és a Hargita-hegység vulkáni fennsíkjain, illetve a Persányi-hegység vízválasztó gerincén húzódnak északnyugat–délkelet, illetve észak–dél irányban, a Kis-Nyárád forrásvidékétől az Olt alsórákosi szorosától délre található Bogáti-hágóig. A földmű a Vargyas-szorostól délre, a Rika-erdőben is feltűnik, többnyire követi a Persányi-hegység vízválasztó gerincét. „A Kakasbarázda építménye a legimpozánsabb kelet-erdélyi töltésvonulat, fő összetevője egy masszív, helyenként 10 m szélességet és 2 m magasságot is meghaladó földsánc, keleti oldalán karakteres árokkal, mely helyenként kettős, sőt, hármas sánccal egészül ki (árokkal együtt); a töltésvonulatot a nagyobb patak- és folyóvölgyek bevágódásai szakítják meg. Az Olttól délre folytatódó földmű jellegében megegyezik a Kakasbarázda északi szakaszával (ezt a részét már Ördögároknak hívják).” 

E sáncrendszer „terepen követhető, dokumentált hosszúsága 43,2 km, és sem az északi, sem pedig a déli végződése nem köthető valamilyen jellegzetes természetes képződményhez (völgy, hegység), tehát valószínűleg nem fejezték be az építését. A földtöltések szinte teljes felületén vörösre égett földszemcsék és faszéndarabkák jelzik azok nyomvonalát, tehát a sáncoknak épített faszerkezete volt, melyet több helyen felgyújtottak.” Az építmények különböző szelvényeiben függőleges és vízszintes helyzetű gerendák egyaránt előfordultak, „a szakzsargonban fa-föld sáncnak nevezett építmény elé mély, V alakú árkot ástak, ezzel is fokozva a rajta való áthatolás nehézségét”.

Dénes Réka az októberi emléktúrán. Fotó: Mózes László

Kangálok, kőlavina

Kutyák csaholnak, kangálok ugatnak közöttük, egy völgyecske választja el őket a túrázóktól. Váratlan, hogy pásztorkutyák e járatlan erdőben is felbukkannak. Aztán megunják, elmennek. Jókora andezitkőtömbök mellett halad tovább a túra, geológus vélekedése szerint egy félelmetes kőlavina maradványai. Amikor leomlott a Hargita egyik vulkáni kúpja, a krátert alkotó kőtömbök olyan erővel és olyan messzire sodródtak, hogy az a természeti erő és pusztítás ma már nehezen elképzelhető. Talányokkal teli ez a Rika-erdő...

A túrázók távolodnak az egykori rikai földúttól, mely Vargyast köti össze Oklánddal, az erdei megfigyelés nehézből lassan reménytelenbe fordul – ráadásul a sűrűség legsűrűbbje csak ezután következik még. Adódhat tehát a kérdés: mi szükség van erre egyáltalán, miért is kellene ismerni a Kakasbarázda történetét? Dénes István úgy érezte, és azt vallotta, igenis, ismernünk kell múltunkat, történelmünket. Nem valami patetikus kényszerből, hanem a teljesség kedvéért, az emberi megismerés részeként. Hasonlóan gondolják ezt a ma régészei is, ám még időbe telik, míg tisztul e kép. A múltbéli emlékek ködössége kapcsán felvetődik: hogyan élhettek azok az emberek, akik a Kakasbarázdát építették évtizedeken, talán évszázadokon keresztül? Milyenek voltak hétköznapjaik, ünnepeik, hogyan öltöztek, miként vadásztak, milyen szavakkal beszéltek, sírtak-e, nevettek-e, mire taníthatták gyermekeiket? Hogyan szülhettek az asszonyok, hányan nem élték túl?... 

Sűrű erdőben a Kakasbarázda mentén. Fotó: Mózes László

Tündér, ördög, kakas

Az Ördög útja, az Ördögbarázda és a Kakasbarázda keltezése, illetve funkciója kapcsán a régészek megjegyzik tanulmányukban, hogy a korábbi értelmezések során mind a római kori, mind a középkori keltezés felmerült. Az áttörést a 2005-ben elkezdett, a sáncszerkezetekből származó faszénmaradványok begyűjtése és laboratóriumi elemzése jelentette: öt darab mintát elemeztek a Magyar Tudományos Akadémia debreceni Atommagkutató Intézetében, a radiokarbon-analízis pedig kivétel nélkül a Kr. u. 7–8–9. századra keltezi az elégett faszerkezeteket. A kelet-erdélyi hosszúsáncok kapcsán végzett régészeti-topográfiai kutatások és a természettudományos kormeghatározás a térség kora középkori históriájának egy új, eddig ismeretlen fejezetét tárják elénk, „az Ördög útja – Ördögbarázda – Kakasbarázda sáncrendszere egy olyan történelmi időszak (7–9. század) épített öröksége, amelyről helyi szinten kevés ismerettel rendelkezünk”. A sáncrendszer mai maradványa „csak torzója egykori valóságának, és noha nem rendelkezünk számszerű adatokkal volumenét illetően, a korszak vonatkozásában jelentős népességi potenciállal kell számolnunk; a millió köbméter nagyságrendű földtömeg (egy méter hosszú földsánc esetében legalább 10 köbméter földdel kell kalkulálnunk) megmozgatása, illetve megbecsülhetetlen mennyiségű faanyag kitermelése és felépítése a tetemes munkaerő-szükséglet mellett viszonylag magas szintű társadalmi szervezettséget, hierarchiát feltételez”. 

Kőlavina maradványa. Fotó: Mózes László

„A földművek megnevezései nagyrészt természetfeletti erőkhöz (tündér, ördög, bűvös kakas) kötik ezek létrehozását, tehát a magyar-székely lakosság hiedelmének megfelelően mesevilágba helyezte az építmények létesítését”, középkori őseink „annyira idegen és érthetetlen alkotásoknak tekintették azokat, hogy csak természetfeletti erőkkel tudták magyarázni keletkezésüket”. Az Ördög útja – Ördögbarázda – Kakasbarázda sáncrendszere feltehetően az erdélyi avar szállásterület keleti vonalát jelölte. „Amennyiben a Kárpát-medencét a 6–8. században egységesen uraló Avar Birodalom az Erdélybe a 7. századtól fokozatosan beszivárgó szlávok ellen kezdte el építtetni a fenti sáncrendszert – vélekednek –, funkcióját az csak korlátozottan tudta betölteni, ugyanis a szlávok anyagi kultúrája (jellegzetes temetkezési rítus) a régészeti feltárások tanúsága szerint rövidesen megjelent és elterjedt az Erdélyi-medence középső és nyugati részein is.” A sáncrendszer rendeltetése kapcsán katonai funkció és gazdasági-kereskedelmi cél egyaránt felmerülhet. „Azt is szem előtt kell tartanunk – összegeznek –, hogy értelmezésükre rányomja bélyegét modern kori történelemszemléletünk, amely elbeszélő jellegű források hiányában meglehetősen felszínes lehet, és talán soha nem fogjuk megismerni azokat a mozgatórugókat és mechanizmusokat, melyek egy ismeretlen történelmi kor emberét vezérelték e monumentális alkotások létesítésében.”

Réka váránál. Fotó: Mózes László

Jó érzékkel, érzékenységgel 

Aztán szélesebbé válik az út az erdőben, feltűnik egy vadakat kiszolgáló etető, különös, fára épített szerkezet. Még nem a túra vége, amikor a résztvevők némiképp elfáradva megérkeznek az újjáépített, ám ismét omladozó Rika várához. Ehhez a középkori várhoz már más történet kapcsolódik, annyi a közös a Kakasbarázdával, hogy ezt a várat is Dénes István találta meg.

És hogy miért jelentős Dénes István kutatása a Kakasbarázda tekintetében? „Én azt hiszem – válaszol Sófalvi András –, hogy a mai kirándulásunk mind a Kakasbarázdán, mind azon a mellékgerincen, ahol a Boldi-hegyi várakat vagy a helyi köznyelvben a Rikai vagy Réka várának nevezett várromot elértük, mindennél jobban bizonyítja, hogy Istvánnak az erdővidéki történelmi érdeklődése milyen magas szintű volt.” „Egy olyan objektumcsoporttal – a Kakasbarázdával – foglalkozott, amellyel Orbán Balázs után a későbbi évtizedekben alig foglalkoztak; aztán azonosított itt a gerincen egy várromot, amelynek a kutatását is ő kezdeményezte.” Említhető még akár a tepői vár vagy a Vargyas-szorosban végzett tevékenysége is, mindez azt bizonyítja, „milyen nagyfokú érdeklődése és szakszerű hozzáértése volt a kulturális, a történelmi örökség irányában, holott nem ez volt a végzettsége és a szakterülete; ezt amatőrként végezte, nagyon jó érzékkel és érzékenységgel”, mindent megtett ezek ismertetéséért, tudományos kutatásukért. „Ő kezdte el az átvágásokat a Kakasbarázda és más sáncok területén, ő vitte fel először térképre azokat, tehát a legelső szakszerű feltérképezés teljesen az ő nevéhez kötődik – hangsúlyozza a régész –, illetve szintén az ő nevéhez köthető a régészeti kutatás a Réka váránál vagy a Rikai várnál.” Mindezt rendkívül eredményesen tette, messze meghaladva mindazt, amit egy amatőr, helybéli érdeklődő számára a történelem iránti érdeklődés, az azzal kapcsolatos tevékenység jelenthet, vélekedik Sófalvi András.

Felsőrákos felé. Fotó: Mózes László

Mintha jelen lenne

Közelednek Felsőrákoshoz, elhagyják az erdőt, kitágul az őszi tér. Alkonyodik, homályosodik minden, az út mellett néhány pirosló levél a nap utolsó színfoltja. Elered az eső, besötétedik. Az emléktúra egyik résztvevője, Dénes Réka geológus, Dénes István nagyobbik lánya rendszeresen járja a hegyeket, a mostani, rikai alkalom számára mégis más, mint bármilyen sziklás kalandozás. „Számomra az édesapám emlékére szervezett túra – vallja – az aktív emlékezés egyik legszebb formája, ilyenkor nemcsak gondolok rá, hanem újra át is élem mindazt, amit tőle kaptam. A természet szeretete az egyik legszebb örökségem tőle, és úgy érzem, ő minden túrán velem van – legyen az emléktúra vagy nagyobb hegyi túra –, ott van a lépteimben, a körülöttem lévő táj szépségében, és olyan, mintha az apró felfedezéseken keresztül ma is meg tudnám osztani vele az élményeimet. A mostani, régészeti témájú kirándulás sok közös emléket idézett fel bennem, hiszen Anna húgommal együtt egészen kis korunk óta részt vettünk a régészeti ásatásokban. Az emléktúra alkalmával meg­elevenedtek ezek a családi emlékek, a Párkányon, a Nagy-Barlangban, a Rika váránál vagy a Tatársáncban való ásatásaink és a közös leletmosások.” Különösen jó érzés, folytatja Dénes Réka, hogy amikor ezeken a túrákon összegyűlnek a régi barátai is, a közös, régi történetek felelevenítésével újra életre kel személyisége, humora, olyan, mintha ő is jelen lenne, „számomra ez a nap nemcsak emlékezés rá, hanem annak megélése is, hogy mindaz, amit tőle kaptam, ma is bennem él, és velem marad minden úton, amelyen továbbhaladok...”