László Zsuzsa
Lehet, hogy csak nekem tűnik lassan már „túlduzzasztottnak” valami? Vajon velem van a baj, amikor az az érzésem, hogy készülünk átesni a ló túlsó oldalára? Hogy, hogy nem, mindig akad olyasmi, ami egy idő után túlnövekszik önmagán, amivel kapcsolatban az ember már alig tudja eldönteni, hogy hol is húzódnak a valós határok, hogyan is kellene józan ésszel megítélni, hogy mennyi az annyi. Most épp az abúzus témájával bajlódom egy ideje. Lépten-nyomon belebotlom, egyre hangosabb és kiterjedtebb a vele való foglalkozás.
Ez teljesen rendben van, sőt, mielőtt bárki félreértene, esetleg rám sütné, hogy abúzuspárti vagy legalábbis a bántalmazást elfogadó, bármiféle kompromisszumra hajlandó megalkuvó vagyok, hát erről szó sincs. Életem során engem is ért bántalmazás, nem is egyszer. Fizikaira nem emlékszem, nem törték kezem-lábam, nem verték a fejemet a falba, leszámítva azt a pár anyai, biztosan jól megérdemelt odasuppintást, ami viszont nem okozott életre szóló traumát. Ezekre inkább szinte szeretetteljes nosztalgiával emlékszem. Az az igazság, hogy nem voltam könnyű gyerek, kamasz, ajjaj! Tanárok részéről sem ért semmiféle elrettentő, felejthetetlen bántás, szóval idáig rendben is volnék. Később azonban engem sem kerültek el az ilyen jellegű macerák. A pályámon például akadt dolgom olyan rendezővel, aki nagy előszeretettel ordította le a fejemet (nem csak az enyémet), de olyannal is, aki csendesen volt képes a legválogatottabb szavakkal a deszkába taposni. Ahonnan aztán nem kis erőfeszítésbe került szilánkról szilánkra összegyűjtögetni kinek-kinek magát. És igen, volt, hogy csak halkan fortyogtam, aztán hordoztam magamban sokáig a következményeket, de akadt, amikor kitátottam a szám. Na, annak is megvolt a következménye. És kerültem konfliktusba főnökkel, igazgatóval valós, néha pedig talán csak vélt igazságtalanság miatt. Mentem én iskolaigazgatóig is a gyermekemet ért, nagyon is valós bántást számonkérni. Remélem, sikerült tisztáznom, hogy semmilyen helyzet- vagy státuszelőnyből származó visszaélésnek, semmiféle bántalmazásnak nem vagyok híve, és az igazságtalanságot is igen rosszul viselem. Csakhogy mostanság mintha egy kicsit a már fent említett „túlduzzasztást” tapasztalnám. Lassan igen nehéz lesz eldönteni, hogy mi is számít valódi bántalmazásnak. Mert semmiképp sem maradhat büntetlenül, ami tényleg az, ne lehessen megúszni következmények nélkül! És igen, mindenki merjen kiállni az igazáért! De vajon hol vannak a reális határok, vagy inkább hol van a mindenkori realitásérzékünk, ami lépésekre késztet? Mi van akkor, ha a mindenhonnan érkező, az abúzussal szembeni jogos fellépésre, az ellene való harcra biztatást, támogatást valahol rosszul értelmezik? Mi van, ha valakit elér egy alaptalan vád szándékos ellehetetlenítés okán, vagy csak? Vagy egy valamikor megesett, akár kisebb hibáért is elindul a lavina? Ilyenkor valahogy egyre gyarapszik a hangoskodók tábora, egyre többen beállnak az adott történetbe, és kezdődhet a boszorkányper. Isten őrizz, még egyszer mondom, hogy akinek valami bűne van, csak úgy megússza! De mi lenne nem túlzásokba esni, és akár egy szúrós tekintetért máris abúzust kiáltani? Ja, ami azt illeti, az is nem bántalmazás?
Fotó: pixabay.com
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
