2.Vázlat erdélyi ’56-ra, kiemelten az ifjúsági szervezkedésekre

A cselekvés kísérletei és korlátai, avagy: erdélyi srácok

Ezzel együtt a magyar forradalom már a kirobbanás pillanatában óriá­si rokonszenvnek örvendett Romániában, és nagyon mély hatást gyakorolt nemcsak a magyarságra, hanem a románságra és a németségre is. Gyakorlatilag a teljes romániai társadalmat lázba hozta. A kor tanúi, a megtorlás során súlyos börtönéveket elszenvedett egykori politikai elítéltek elbeszélése szerint a forradalom hírére sokakban megfogalmazódott a gondolat, hogy eljött a pillanat, itt is tenni kell valamit. Ilyen kezdeményezés volt az, amikor október 24-én Kolozsváron, Mátyás király szülőházában gyűlésükön a képzőművészetis hallgatók egyebek között azt kérték, hogy az egyetem rendelkezzék autonómiával, a diákok számára ne legyen kötelező sem az orosz, sem a román nyelv tanulása, hogy kapcsolatot tarthassanak fenn nyugati diákszövetségekkel, az egyetemi felvételinél pedig ne a társadalmi származás, hanem a tehetség legyen mérvadó. A politikai rendőrség, a Securitate már másnap megkezdte a letartóztatásokat. A Bolyai Tudományegyetemről több diákot és tanárt azért börtönöztek be, mert november 1-jén, halottak napján koszorúkat helyeztek el és megemlékeztek a kolozsvári Házsongárdi temetőben Erdély magyar szellemiségeinek sírjánál, a magyarországi hősök iránti tisztelet jeléül pedig fekete szalagot viseltek kabátjuk hajtókáján.

Az időszak legnagyobb romániai/erdélyi diákzendülése október 30-án Temesváron zajlott le. A magyar forradalom hírére román, sváb és magyar hallgatók, név szerint: Aurel Baghiu, Friedrich Barth, Heinrich Drobny, Caius Muțiu, Nagy László, Teodor Stanca és Aurelian Păuna műegyetemi hallgatók diákgyűlést hívtak össze erre a napra, az eseményre a temesvári műegyetem korábbi rektorát, Coriolan Drăgulescu oktatási miniszterhelyettest is meghívták. Több mint kétezer hallgató zsúfolódott össze a temesvári diákmenzán, és amikor a rektor a párt szabta mintának megfelelően fasiszta huligánok randalírozásának nevezte a magyar forradalmat, a diákok fellázadtak. „El a kezekkel Magyarországról!”, „Kifelé a ruszkikkal! Innen is takarodjanak!” – kiabálták a diákok, majd az egyik diák egyperces néma csendet kért a magyarországi hősök tiszteletére. A Securitate azonnal körbezárta a temesvári egyetemi kampuszt. Negyvennyolc óra alatt háromezer diákot tartóztattak le, majd hurcoltak el kihallgatásra abba a kisbecskereki katonai laktanyába, ahonnan napokkal korábban a szovjet 33-as gépesített gárdahadosztály Szeged érintésével Budapestre indult. A megtorlás során huszonhat hallgatót és egy tanárt összesen 78 év börtönre ítéltek. A történtek utóéletéhez tartozik, hogy a diákgyűlés egyik kezdeményezőjét, a politikai börtönre ítélt Aurel Baghiut 1996 őszén Nagy Imre-emlékéremmel tüntette ki Göncz Árpád köztársasági elnök. Kolozsvári lakásán Baghiu a könyvespolcán helyezte el a kitüntetést, s amikor román barátai azzal „piszkálták”, hogy miért tette ezt, Baghiu így válaszolt: „Amikor a román államtól is kapok kitüntetést, azt is a polcra teszem…”

A 16 éves Bordás Attila. Forrás: A Bordás család gyűjteménye

De a szervezkedések nemcsak egyetemi, hanem középiskolás berkekben is elindultak. A középiskolás diákok és munkástanoncok szervezkedései közül a legnagyobb az 1956. november 4-én Brassóban alapított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) volt. Az EMISZ Brassó környékére, így Hétfalu térségére, továbbá Erdővidékre és a Homoród-mentére terjedt ki, és egyebek mellett azt tűzte ki céljául, hogy összesítik az előbbiekben is említett hatósági visszaéléseket és túlkapásokat, amelyekről tájékoztatják a Nyugatot, emellett pedig a kommunista tanokkal/neveléssel dacolva terjesztik és népszerűsítik a magyar kultúrát, a magyar világi és egyházi hagyományokat. EMISZ-es fiatalok egy csoportja 1957. március 15-én Fehéregyházán megemlékezett az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról, és koszorút helyeztek el a Petőfi-emlékmű talapzatán. A Securitate 1958 augusztusától kezdve tartóztatta le a szervezet tagjait, 79 EMISZ-est összesen 1129 év politikai börtönbüntetésre ítéltek.

Szintén március 15-i koszorúzáshoz kötődik a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium néhány diákja által alapított Székely Ifjak Társasága (SZIT) tagjainak elítélése. A diákok azért szervezkedtek, hogy ha Romániába, Erdélybe is átterjed a forradalom, legyenek készenlétben, ők is tegyenek valamit, rázzák fel a várost, a vidék lakosságát a kommunista elnyomás ellen. Mivel a forradalmat a szovjetek vérbe fojtották és a mikós diákok terve okafogyottá vált, egyetlen cselekedetük az volt, hogy 1957. március 14-én este titokban koszorút helyeztek el az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc sepsiszentgyörgyi emlékművének talapzatán. Amikor 1958. március 14-én este ismét koszorúztak, a lesben álló szekusok lecsaptak rájuk. Hat diákot és két fiatal munkást ítéltek el, összesen 89 év börtönre.

A sepsiszentgyörgyi és brassói diákokéhoz volt hasonló az 1956 októberében Nagyváradon alapított Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete (SZVISZ). A váradi iskolákban tanuló fiatalokból álló szervezet röpcédulákkal és falfirkákkal tiltakozott a kommunista elnyomás ellen, a fiatalok a pesti srácok segítségére indultak volna. Tervük nem sikerült, de 1960 októbere és 1961 januárja között a Securitate négy-ötszáz diákot tartóztatott le, közülük 59-et összesen 540 év börtönre ítéltek.

Csíkszeredában szintén középiskolás diákok és tanárok nyilvánították ki egyértelmű rokonszenvüket a magyar forradalommal és szabadságharccal. A diákok lelkesítő versekbe öntötték érzelmeiket, több költeményüket néhány tanárnak is megmutatták. A Securitate hat tanárt és öt diákot tartóztatott le a forradalommal való szolidarizálás miatt, a vádlottak közül a tanárokat összesen 62, a diákokat pedig 28 év börtönre ítélték.

Cellafolyosó a jilavai börtönben. Forrás: Sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékmúzeum

Különleges történet azé a négy baróti középiskolás diáké, akik 1956. november 12-én nekivágtak a román–magyar országhatárnak, hogy a magyar szabadságharcosokhoz csatlakozzanak. A négy fiatal Érkörtvélyesig vonatozott, ahol két csoportra oszolva ketten átjutottak a határon, ketten viszont eltévedtek, és hazatértek. Józsa Árpád Csaba és Bíró Benjamin Debrecenig jutott, ahol egy magyar rendőr igazoltatta őket. A székelyföldi fiatalok azt hazudták, hogy Szabadkáról jöttek, árvák és munkát keresnek. Amikor viszont a rendőr arról érdeklődött, hogy mi látható Szabadka főterén, lebuktak. „No, öcsém, ha ezen túl is kitartotok amellett, hogy szabadkaiak vagytok, akkor én elmondom nektek, hogy ott mi látható” – válaszolt a rendőr, aki nem adta át őket a szovjeteknek, hanem álnevet tartalmazó igazolványt állított ki számukra, így Debrecenben maradhattak. Itt két magyar család fogadta be és taníttatta őket, amikor pedig már úgy tűnt, hogy minden rendben, és a debreceni két család örökbe fogadja őket, a magyar és a román politikai rendőrség azonosította a két diákot, a magyar hatóságok pedig 1957. március 15-én Nagyváradon átadták őket a Securitaténak. Józsát három, Bírót három és fél évre ítélték tiltott határátlépés miatt. A csoport másik két tagja, Kovács János és Moyses Márton visszamentek Barótra. Az igen tehetséges, matematikával, irodalommal, fizikával, találmányokkal, népköltészeti gyűjtéssel egyaránt foglalkozó Moyses 1960 októberében megkezdte ugyan tanulmányait a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán, de a magyar forradalommal és szabadságharccal való nyílt rokonszenvezése, a kommunista diktatúra bírálata, versei, valamint 1956. november közepi kalandja miatt három hét múlva letartóztatták, és kétévi politikai börtönre ítélték. Szabadulása után nem folytathatta tanulmányait, és csak a helyi, nagyajtai mezőgazdasági termelőszövetkezetben dolgozhatott napszámosként. Úgy próbált kitörni az elzártságból, hogy leveleket intézett a dubnai atomkutató intézethez (1967), a találmányok állami hivatalához (1968), a Korunk című havi folyóirat szerkesztőségéhez (nagyajtai folklórgyűjtését ajánlotta közlésre 1969-ben, de csak halála után, 1971-ben kapott választ). Hagyatékában fennmaradt egy, az SZKP Központi Vezetőségéhez 1969-ben írt levele, amelyben egyebek mellett azt írta: „a román és magyar nép európai sorsa közös. Megeshet, hogy a történelmi események konföderáció létrehozására kényszerítik a két népet.” A mellőzöttséget nem bíró Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát, majd május 15-én szülői házában, Nagyajtán belehalt a sérüléseibe.

A romániai, ezen belül az erdélyi 1956-os szervezkedésekre jellemző, hogy bár a magyar forradalom és szabadságharc az egész ország társadalmát foglalkoztatta, nagyon kevés felnőtt értelmiségitől (lelkésztől, jogásztól, egyetemi tanársegédtől) eltekintve csak az egyetemi hallgatók, a középiskolai és munkásifjúság, valamint az „egyszerű” gazda- és munkásemberek jutottak el valamilyen szintű szervezkedésig, illetve cselekvésig. Az akkori értelmiségi elit – magyarok és románok egyaránt – semmi olyant nem tett, amivel nyilvánosan kiállt volna a reformtörekvések, még kevésbé a forradalom és a szabadságharc mellett. Ellenkezőleg: amikor 1956. november 4-én a második szovjet katonai beavatkozás megindult, a magyar értelmiségi elit – köztük főleg az Autonóm Magyar Tartományban élő, előbb említett magyar írók, költők és irodalmi szerkesztők – testületileg felsorakozott az RMP mellé, és közleményekben ítélte el a „sötét reakciós ellenforradalom”-nak nevezett „fasiszta huligán kaland”-ot. Egyedül Kós Károly volt az, aki a kolozsvári írók november 5-i – a marosvásárhelyiekénél hatványozottan enyhébb! – közleményét nem írta alá, az e célból őt otthonában felkereső pártaktivistákat nemes egyszerűséggel kitessékelte.

Lay György (balról) és Aurel Baghiu a szamosújvári börtön udvarán 1996 szeptemberében. Forrás: Benkő Levente

Összegzés helyett

Figyelemre méltó jellemzője a romániai 1956-os történéseknek a megtorlás brutalitása: ahhoz képest, hogy 1956-ban Romániában egyetlen puskalövés sem dördült el, semmilyen fegyveres összecsapás nem volt – mert nem is lehetett –, a megtorlás során 1956 és 1962 között jóval több mint húszezer embert tartóztattak le és hallgattak ki, közel tízezer esetben pedig politikai börtön-, köztük tizenkét esetben végrehajtott halálos ítélet született. Ilyen körülmények között végezték ki 1958. szeptember 1-jén Temesváron a Szoboszlai-csoport tagjait: Ábrahám Árpádot, Alexandru Fântânarut, báró Huszár Józsefet, Kónya Istvánt, Lukács Istvánt, Orbán Istvánt, Orbán Károlyt, Szoboszlai Aladárt, Tamás Dezsőt, Tamás Imrét, valamint 1958. december 2-án Szamosújváron a Sass Kálmán-csoport két tagját, Sass Kálmán református lelkészt és Hollós István tanárt.

Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a tömeges letartóztatások azt követően indultak el, hogy 1958. február 21. és 28. között a magyar állam- és pártvezetésnek egy küldöttsége Romániába látogatott. A többnapos körúton Kádár János MSZMP-pártfőtitkár vezetésével az Apró Antal, Kállai Gyula, Németh Károly, Sebes István, Keleti Ferenc, Szirmai István összetételű delegáció Temesváron, Bukarestben, Ploiești Tartományban, Jászvásárban, az Autonóm Magyar Tartományban – ezen belül Marosvásárhelyen – és Kolozsváron tett látogatást. Marosvásárhelyi beszédében Kállai Gyula, az MSZMP Politikai Irodájának tagja, az MSZMP KB titkára, államminiszter, a Hazafias Népfront elnöke egyebek mellett azt mondta: „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé (…). Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszédos népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.” Majd hozzátette, hogy „mi eddig is tudtuk, és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.”

Oláh János és Albert Mihály Peripraván 1996 szeptemberében. Forrás: Benkő Levente 

Aligha tévedünk, ha kimondjuk, hogy ez volt az a jelzés, amely korlátlanul szabad kezet adott a román politikai vezetésnek a megtorlásokhoz. Más szóval ahhoz, hogy a romániai magyarsággal egyszer s mindenkorra tudassa, ki az úr a birtokon…

És végül, de nem utolsósorban: a korabeli hangulatot és közgondolkodást jól tükrözik a csíkszeredai diákok és tanárok perében elítélt kiváló biológus, tanár, a ma Sepsiszentgyörgyön élő Puskás Attila szavai: „…Hát mit tettünk? Nem tettünk egyebet, mint azt, hogy magyar emberként, de mindenekelőtt emberként szembefordultunk a diktatúrával, s ez minden becsületes embernek kötelessége lett volna, vagy lenne. És ezért nem jár különösebb dicséret. Tehát nem bántam meg, amit tettem, de azt sem mondhatnám, hogy különösebben büszke vagyok rá. Hiszen a helyes cselekedeteinkre miért kell különösebben büszkék legyünk. Nem?”

Benkő  Levente  –  Papp  Annamária