Ecset, fonal és vasvilla

A műteremben festmények, grafikák és készülő alkotások sorakoznak. A fal mellett egymásnak támasztott képek, a polcokon könyvek, az egyik vásznon különös, fenyegető, hegyes fogú állatalak. Deák Barna időnként feláll, elővesz egy másik munkát, megmutatja, éppen min dolgozik. Ria figyel, kiegészíti férje szavait. Évtizedek óta ismerik egymás gondolatait, műveit, és ma is kíváncsiak egymás véleményére. Beszélgetésünk a művészeti pályától hamar eljut a kertig, az állatokig. Deákéknál ez nem kitérő: életük két, egymást kiegészítő részéről van szó.

A pályakezdés évei

Deák Barna Kovásznáról indult. Gyerekként – mint mondja – összevissza rajzolt mindent. Valamikor 1956–57-ben a marosvásárhelyi képzőművészeti középiskola tanárai tehetségkutatást végezni érkeztek a városba. A helyi iskolában Pál Elek tanította rajzolni. „Bejöttek a rajzórára, minden gyerekkel rajzoltattak, aztán kiválasztottak néhányunkat: gyertek felvételizni Marosvásárhelyre! Én így kerültem oda” – idézi fel.

Felvételi sikerének különös súlyt adott a kor politikai légköre. Családja kuláklistán szerepelt, ami a továbbtanulását is megnehezíthette volna. „Itthon, Kézdivásárhelyen vagy Sepsiszentgyörgyön nem sok esélyem lett volna a középiskolába bejutni. Marosvásárhelyen messze voltunk, ott nem nagyon érdeklődtek, ki micsoda.”

A származás szerinti megkülönböztetés azonban Vásárhelyen sem tűnt el. Egy bárói származású osztálytársát már kilencedikben kizárták, és hasonlóan járt egy papgyerek is, míg másokat nem bántottak. „Voltak időszakok, amikor szigorítottak, máskor enyhítettek. Hogy ezt mi döntötte el, nem tudom” – mondja.

A művészeti iskola a magánéletében is meghatározó állomás lett: itt ismerte meg Riát. Osztálytársak voltak, később összeházasodtak, és a közös érdeklődésből életre szóló kapcsolat született.

A középiskola után Barna sikertelenül felvételizett egyetemre, két évig katonáskodott, majd Marosvásárhelyen építészeti technikumot végzett. Az 1968-as közigazgatási átszervezéskor létrehozott Kovászna megyének tervezőintézetre is szüksége volt, ezért a frissen végzett helybeli fiatalembert Sepsiszentgyörgyre helyezték. Az építészeti tervezés lett a kenyérkereső foglalkozása, de tovább rajzolt, festett, és rendszeresen küldte munkáit a megyei tárlatokra.

Az akkori háromszéki képzőművészeti életet meghatározó személyiségei közül Mátis János múzeumigazgatót, Nagy Ervint, Szilágyi Gézát, Hervai Zoltánt, Ördög Zoltánt és a kézdivásárhelyi Kosztándi Jenőt említi. Eleinte némi fenntartással fogadták, mert nem végzett képzőművészeti főiskolát, alkotásai azonban idővel helyet kaptak a kiállításokon.

Deák M. Ria férje egyik festményével

A színház évtizedei

Deák M. Ria 1969-ben követte férjét Sepsiszentgyörgyre. A színházban éppen megüresedett egy díszletfestői állás, ő pedig szívesen vállalta a munkát. Bukaresti tanulmányai alatt sok előadást látott, már akkor vonzotta a színpad világa. Dukász Anna igazgatónő később a jelmeztervezésbe is bevonta.

Barna ekkor még a tervezőintézetben dolgozott. Körülbelül 1970-ben Dukász Anna egy padlástérben játszódó előadás díszletének megtervezésére kérte fel. Építészeti ismereteire számítottak: a padlásteret kellett színpadképként megjeleníteni, játéktérré alakítani.

– Riával ketten csináltuk meg, mert nekem akkor még nem volt színházi tapasztalatom. Az Égre nyíló ablak című előadás volt; a színház valamilyen díjat is nyert vele Bukarestben – meséli.

Ezután külső munkatársként szinte évente kapott újabb megbízást, majd 1975 decemberében végleg a színházhoz szerződött. Az évek során több mint száz díszletet tervezett. Arra a kérdésemre, hogy a színházi munka miként hatott festői látásmódjára, rögtön pontosít. „Inkább fordítva. Az építészeti látásmódomat és a képzőművészetet próbáltam átvinni a színpadra. Nem a színpadról hoztam a vászonra.”

A színház mindkettőjüknek állandó szellemi mozgást jelentett. Ria szerint a legizgalmasabb éppen a feladatok változatossága volt: – Soha nem volt két egyforma díszlet. Különböző rendezőkkel dolgoztunk, a darabok más-más korban játszódtak. Mindent követni, tudni, nézni és látni kellett. Olyan világ volt, amely kulturálisan életben tartott bennünket.

A színházi munka nem igazodott a megszokott munkarendhez, vasárnap és ünnepnap is akadt tennivaló, máskor viszont jutott idő saját alkotásokra. Mindketten rendszeresen szerepeltek a megyei tárlatokon. Sepsiszentgyörgyön a megyei könyvtár mögött, a temető közelében műtermet is kaptak.

Ria pályakezdése sokban hasonlított Barnáéhoz. Őt is tehetségkutatáson fedezték fel, és a marosvásárhelyi képzőművészeti középiskolában érettségizett. Kétszer is felvételizett Kolozsváron textilszakra, de nem járt sikerrel. Másfél évig Székelyudvarhelyen dolgozott, majd Bukarestben az építészeti technikum belsőépítészeti részlegén tanult tovább. A fővárosban kiállításokat látogatott, könyvtárba járt, és különösen a textilmunkák ragadták meg.

Eleinte festményeket is készített, de idővel a fonal, a cérna és a kötél vált a legkedvesebb alapanyagává. A színház nagy terei merészebb méretekben is gondolkodásra ösztönözték. Húzózsinórokból, kötelekből készített nagy méretű alkotásokat; ezek közül 1973-ban Bukarestben is kiállítottak. A siker nyomán 1975-ben felvették a Romániai Képzőművészek Szövetségébe.

Barna közbeszól: akkoriban ő is jelentkezhetett volna, de úgy döntöttek, egyszerre ne két Deák adja be a felvételi dossziéját. Ria került sorra előbb. „Aztán egy jó darabig nem volt tagfelvétel. Ki tudja, ha én is beadom, lehet, hogy felvettek volna. Vagy egyikünket sem” – idézi fel.

Deák Barna könyvek és festmények között, otthoni műtermében

A képzőművészek érdekképviseletében

Deák Barnát végül 1990-ben vették fel a képzőművészeti szövetségbe. A rendszerváltás körüli években a helyi szervezet vezetése is átalakult. Említi Plugor Sándort, Baász Imrét és Nagy Ervint, aki Magyarországra készülve őt javasolta utódjául.

Barna tizenhat éven át vezette a Kovászna megyei képzőművészeti szervezetet. Legfontosabb eredményének a Brassótól való önállósodást tartja. Addig a háromszéki és a csíki művészek a brassói szervezethez tartoztak, s a helyi ügyek intézése a központtól függött. „Tizenhat évig jártam Bukarestbe, és elértem, hogy leváljunk Brassóról. Önálló sepsiszentgyörgyi szövetség jött létre. Aztán elindult a lavina, a csíkiak is különváltak, és másutt is hasonló változások történtek.”

Nem titkolja, hogy ezt személyes eredményének tekinti. Úgy érzi, sikerült olyan intézményi keretet teremteni, amelyben a Kovászna megyei képzőművészek önállóbban szervezhették életüket.

Az önállóság mellett a közösségi élet szervezésére is nagy gondot fordítottak. „Szinte minden évben rendeztünk kiállításokat. Katalógusokra pályáztam, katalógusokat nyomtattunk” – sorolja. A színházból 2011-ben ment nyugdíjba, utána még közel két évig visszajárt dolgozni. A szövetség vezetését átadta – Damokos Csabát sikerült rábeszélnie az elnöki tisztség vállalására.

Deák M. Ria nagyméretű textilalkotása mellett

Egymás első számú kritikusai

A műteremben óhatatlanul felmerül a kérdés: miként fér meg két művész egy családban? Különösen akkor, ha mindketten önálló alkotói személyiségek, saját elképzelésekkel és művészi célokkal.

– Mindig egymás első számú kritikusai voltunk – mondja Ria. – Állítom, hogy ez a szakmai kapcsolat egész életünkben összekötött bennünket és pozitívan segítette az előrehaladásunkat.

Nem arról van szó, hogy mindenben azonos véleményen lennének. Éppen ellenkezőleg: a másik látásmódja azért fontos, mert kívülről tud ránézni az éppen készülő munkára.

– Aki kívülről nézi az alkotást, másképp látja, mint az, aki benne van. Friss szemmel néz rá – magyarázza Ria.

Barna egyetért vele. Azt mondja, ez a kölcsönös figyelem nemcsak a pályakezdés éveiben segítette őket, hanem ma is része a mindennapjaiknak. Ha valamelyikük elkészít valamit, szól a másiknak, hogy nézze meg. A vélemény lehet dicséret, észrevétel vagy bírálat, de egyikük sem tekinti sértésnek. „Örvendtünk, ha a másik haladt valamivel. Ha Ria csinált valami érdekeset, engem is ösztönzött. Ha én dolgoztam, ő is kedvet kapott. Volt közöttünk valamiféle versenyszellem, de jó értelemben.”

Művészetük természetesen hatott is egymásra. Ria fonallal, cérnával és textillel dolgozik, Barna pedig a festészet és grafika mellett más anyagokat is használ egyes alkotásaihoz. A különböző anyagok használatából olykor rokon formai megoldások születnek.

A közös műterem azonban nem jelenti azt, hogy mindketten ugyanott dolgoznának. „Én itt vagyok, mintha valami nagy művész volnék, Ria pedig a konyhában dolgozik” – mondja Barna.

Ria kisebb textilmunkáihoz nincs feltétlenül szükség nagy műteremre. A konyhaasztalnál leülhet néhány percre, előveheti a készülő alkotást, ölthet rajta néhányat, rendezgetheti a fonalakat, aztán folytathatja a házimunkát – főzhet vagy kimehet az állatokhoz. „Öt percet is tudok dolgozni rajta. Közben főzök, kimegyek az állatokhoz, aztán folytatom. Így jobban be tudom osztani az időmet” – magyarázza Ria.

A Gábor Áron utcai otthon virágokkal övezett tornácán

Művészet és gazdálkodás

A Gábor Áron utcai otthonban a műteremtől csak néhány lépés a kert és a háztáji gazdaság. Deákék nyugdíjas éveit állatok etetése, takarítása, takarmánykészítés és kertészkedés is kitölti. Amikor arról kérdezem őket, hogyan fér össze mindez az alkotással, Ria habozás nélkül felel:

– Nagyon jól! Egyik kiegészíti a másikat. Senki nem hiszi el, hogy amikor kimegyek az állatok közé, trágyát hányok, takarítom őket, az számomra nem fárasztó munka. Jó érzést ad. Ott születnek a kicsinyek, látod, ahogy esznek, nőnek, fejlődnek. Annyi pozitív energiát kapsz tőlük, sokkal többet, mint amennyit rájuk fordítasz.

A kijelentésben nincs semmi szépítés. A gazdaság valóban munkával jár, olykor nehéz fizikai erőfeszítéssel is. Deákék azonban nem elsősorban ezt látják benne, hanem az élet természetes rendjét, a gondoskodás és a munka eredményének örömét.

A műtermi beszélgetés után magam is látom, amint Ria a nyulak ketrecénél tesz-vesz. A ház mellett gondozott virágoskert húzódik, amelyre a tornácról is rálátni. Odabent a festmények és textilek, idekint a gazdaság – egyik sem díszlet a másik mellett.

Az évek során tartottak tehenet, borjút, sertést, juhot, nyulat, tyúkot, kacsát, fürjet és pulykát. Egyszer negyven malacuk is volt, a pulykák közül pedig némelyik huszonegy kilósra nőtt. Nem ment minden zökkenőmentesen: akadt beteg állat, veszteség, s olyan helyzet is, amikor maguknak kellett segíteniük.

Barna egy nehéz bárányellést idéz fel. A bárány rosszul helyezkedett el, nem tudott megszületni. „Telefonáltam valakinek, azt tanácsolta, nyúljak be, és fordítsam meg. Megfordítottam, így ki tudott jönni.”
Amikor először kellett a tehén borjazásánál segédkezniük, az interneten néztek utána a teendőknek. Barna gyermekkorából emlékezett ugyan hasonlóra, de a felkészülésre szükség volt. Törülközőket készítettek elő, kihúzták a borjút, és az ellés sikerrel járt. A teheneket eleinte kézzel fejték, majd áttértek gépi fejésre. A tejből Ria sajtot készített, amelyből gyerekeiknek is jutott.

Jelenleg csak juhot, nyulat és tyúkot tartanak. Nyolc jerke van otthon, kilenc felnőtt juh pedig a seregben. A juhok után sajtot és ordát is kapnak. Nem eladásra, elsősorban a családnak nevelik az állatokat, bár a bárányok iránt érdeklődők is akadnak.

A gazdaság alapját részben a családi múlt teremtette meg. A régi épületek rendelkezésre álltak, a rendszerváltás után pedig Barna visszakapott valamennyit a családi földekből. A nagyobb területeket bérmunkában műveltették, de a ház körül maguk kaszáltak, forgatták és gereblyézték a szénát. Ha a géppel dolgozó ember nem ért rá, kézzel végezték el, amit kellett. Ma már, elismerik, az életkor miatt mindez nehezebben megy.

Az állattartás már a színházi évek idején elkezdődött. Amíg Sepsiszentgyörgyön dolgoztak, Kovásznán önetetővel és önitatóval neveltek borjakat, sertéseket, és két-három naponta hazajártak ellenőrizni őket. „Benne volt a pakliban, hogy valami történhet, de szerencsére megúsztuk. Nem is egy borjút neveltünk fel így” – mondja Barna. A disznóknál is bevált a módszer: a két zsák gabonával feltöltött etető mellé vizet biztosítottak, s az állat akkor evett, amikor akart. Egyszer olyan nagy disznót vágtak, hogy a böllér még sokáig emlegette.

A ház körül zöldséges- és virágoskert is van. Ria alig győzi a gyomlálást, de szívesen végzi. „Itt, az ablakunk alatt olyan virágoskert van, hogy amikor felébredünk, arra látunk rá” – mondja. A gyerekek, unokák időnként hazalátogatnak, és segítenek, amennyire munkájuk engedi.

Felmerül a kérdés, a sok ház körüli teendő nem vesz-e el túl sok időt az alkotástól. Hiszen a gazdaságban nincs szabadnap, az állatokat akkor is el kell látni, ha az ember éppen festeni vagy más munkán szeretne dolgozni.

Barna szerint ezt nem lehet egyszerű időmérlegként kezelni. „Amíg az ember kint van az állatokkal vagy a természetben, az agya attól még járhat. A keze dolgozik, de közben gondolkodhat. Lehet, hogy egy kép valamelyik részlete éppen kaszálás, etetés vagy kertészkedés közben tisztázódik. Egy festmény vagy grafika ugyanis nem feltétlenül akkor »születik«, amikor az alkotó ecsetet vagy ceruzát vesz a kezébe.”

Deák M. Ria a háztáji gazdaságban, a nyulak gondozása közben

Képek, gondolatok, nemzedékek

Visszatérünk a művekhez. Riától azt kérdezem, mely alkotásait érzi igazán közel magához. A textilmunkáit nevezi meg. Virágcsendéleteket is festett, de számára a fonalban, cérnában megformált gondolat a fontosabb. Tudja, hogy egy tájkép vagy csendélet könnyebben talál vevőre, mint egy textilkompozíció.

– Én nem tudok azon gondolkodni, mit fognak megvenni. Inkább az érdekel, mi az, ami engem megfog, amit át tudok ültetni anyagba, és ki tudom fejezni azt, amit elképzeltem. Inkább a csendes, nyugodt dolgok érdekelnek.

Barna másféle képi világot teremt. „Nem nagyon készítek eladható munkákat. Onnan tudom, hogy jó az, amit csinálok, hogy nem kell senkinek” – mondja öniróniával, majd komolyabbra fordítva a szót így fogalmaz saját hivatása kapcsán: „A mindennapok kihívásaira keresem a válaszokat festményben és grafikában, sokszor humorral, máskor kemény társadalomkritikával.”

Felidézem a kovásznai Kádár László Képtárban látott kiállítását, a különös, fenyegető, hegyes fogú állatalakokat. Sok munkája szól az agresszióról – erősíti meg. Az egyik képre mutatva megjegyzem: ilyen állat nincs.

– Nincs is. A kritikusok próbálták megfejteni, kutya, farkas vagy valami más. De nem az. Ez egy képzőművészeti jel, amely igyekszik kifejezni valamit – magyarázza. A groteszk torzítás nem öncélú: a világban tapasztalt agresszió kap benne látható formát.

Más témák is foglalkoztatják. Megmutatja a Pásztorlányt, szóba hozza Lédát és a hattyút, majd egy még befejezetlen, az aranygyapjú történetéhez kapcsolódó képet. A műterem falán másfajta alkotásra is felfigyelek: hat nemzedék férfi tagjainak családi képe függ ott – középen a Deák család nemesi címerével –, régi fényképekből számítógéppel összeállítva. A gyerekektől kapták ajándékba. Barna mutatja az édesapját, nagyapját, dédnagyapját, fiát és unokáját.

A műteremből kilépve érthetőbbé válik mindaz, amiről odabent beszélgettünk. Deákéknál az alkotás nem ér véget a műterem küszöbénél, a gazdálkodás pedig nem szorítja háttérbe a művészetet. Ria, ha ideje engedi, a konyhaasztalnál folytatja textilmunkáját; Barna újabb festményekben és grafikákban keresi gondolatai formáját. Közben vár rájuk a kert és az állatok. A hosszú színházi évek után más ritmus szerint telnek a napok, de a kíváncsiság és az alkotókedv megmaradt.