A lepke — Jártó Kocsis Edit

Egy gyönyörű lepke — nappali pávaszem — megrészegülten a beömlő fénytől, a hatalmas ablak felé repül. Sokadszori próbálkozásra sem érti, miért nem szabadulhat.

Nézem a vergődést, és megpróbálok segíteni neki, a közeli nyitott ajtó felé terelve, de ő makacsul visszaszáll, és mindig az ablakon át próbálkozik. Megkísé­relem a tenyeremre venni. Már-már sikerül, indulok is vele a kijárat felé, mire visszalibben az ablakhoz, és újra meg újra nekikoppan. Lassan kezd elfáradni a vergődésben, látszik rajta, hogy tanácstalan. Nem érti, hogy ez a hatalmas, fényben fürdő, átlátszó ablak hogyan jelenthet akadályt.

Ritkán látni a város közepén nappali pávaszemet, s így eltökélem magamban, hogy nem hagyom veszni. Óvatosan az ujjamra léptetem, majd onnan a tenyerembe kerül, és ott piheg. Másik tenyeremmel, csak úgy félig beborítva, óvón vonok föléje sátrat, és lassan indulok újra a kijárat felé.

A félhomályban megnyugszik, s így szerencsésen a szabadba érek vele. Széttárom a tenyeremet, hadd repüljön, de csak illeg, és mutogatja színpompás szárnyait. Talán megsérült a mentési akció közben — gondolom. Egy utolsó próbálkozás: a magasba lendítem tenyeremmel, s hát ellibben, bukfencet vet a levegőben, majd magasra száll, egyre magasabbra, míg el nem tűnik a szemem elől.

Még mindig óvnám: vigyázat, mert a magasban a madarak zsákmányává válhat, de már továbbcikázott...

Elgondolkodva nézek a távolba; ilyen sebezhetőek, törékenyek vagyunk sokszor mi, emberek is, ilyen megrészegültek a szabadságtól, a lehetőségtől, a fiatalságtól, a kalandvágytól, és pontosan így taszítjuk el a segíteni akaró kezet.

Hányszor bódít el minket is a látszatablakok ragyogása, mikor már alig egylépésnyire van az igazi szabadulás.