A kutatás vírusa igencsak veszélyes, ha egyszer valakit megfertőzött, míg él, nem hagyja nyugodni. Így járt Józsa Lajos, ki némi levéltári kutakodások közepette egyszer csak elkezdett a sepsiszentgyörgyi céhes élet iránt érdeklődni — aztán néhány év alatt olyan tekintélyes anyagot és tudást gyűjtött össze, mely már megérett egy könyv kiadására.
Ebből az — helytörténet iránt is érdeklődők számára — igencsak érdekes témából tartott előadást tegnap délután a városi művelődési házban nem túl népes közönség előtt. A céhes élet sepsiszentgyörgyi kialakulását ismertetve elmondta, meglehetősen későre, 1808-ban a csizmadiák kapták az első céhes levelet, erre is öt évet kellett várniuk a kolozsvári guberniumhoz való felterjesztést követően. 1829-ben a vargák és tímárok a csizmadiáktól vásárolnak céhlevelet, 1853-ban alakítanak céhet az asztalosok és lakatosok, majd a többi korabeli mesterség céhei is megalakulnak — ám Sepsiszentgyörgy kis felvásárlópiacot jelentett, nem volt hát könnyű az életük, Kézdivásárhelytől Fogarasig, Kovásznától Barótig, Prázsmártól Rozsnyóig járták a vásárokat, hogy árujukat eladhassák — s hogy jó mesterek voltak, arra bizonyság, hogy a más városok mestereivel fel tudták venni a versenyt. Mesélt a céhek szabályzatáról, működéséről, csupa kihalt szavakat említve: céhmester, kiscéhmester, atyamester, látómester, bejárómester; az inasévekről, a vándorévekről, az idebolyongott és ittragadt mesterekről; hogy politizálást tiltó szabályzatuk ellenére 1848-ban a forradalom mellé álltak; hogy adományaikkal mindig segítették a város fejlődését, a kulturális tevékenységeket, templomok, iskolák építését támogatták. Mindezt, míg 1872-ben ipartársulásokká alakultak, majd 1926-ban ipartestületekké — hogy aztán 1953-ban végképp felszámolják a kisipart.
