„Kézilabda-pályafutásom egy sikertelen felvételivel kezdődött — így emlékezett azon az utolsó szentgyörgyi kézilabdagálán a hatvanas években a világ legjobb kézilabda-kapusa, aki 1937. október 14-én született Teleken. — Sepsiszentgyörgyön történt ugyanis, hogy a felvételi időszakának egy délutánján kimentünk kézilabdázni, hogy egy kicsit átmozgassuk, felfrissítsük elernyedt izmainkat.
Ott, játék közben mondta az egyik játszótárs: Te olyan jól játszol, gyere, menjünk a sportiskolába... Így kerültem a Mikó helyett Marosvásárhelyre, mert ott volt sportiskola. Ott, a sportsuliban atletizálni kezdtem. Jól ment, s minden bizonnyal az eredményekre sem kellett volna sokáig várnom, de egy nap Kamenitzky Árpád sporttanár és kézilabdaedző beállított az iskola kézilabdacsapatába, hogy megmérkőzzünk a felsőbb osztályban szereplő vásárhelyi együttesével. Kint játszottam a mezőnyben, kapunkba pedig igencsak potyogtak a gólok. Feldühödtem a látottakon, s kértem a tanár bácsit, engedje meg, hogy én védjek... Csak három gólt kaptam! Ez lett a vesztem. Kamenitzky ettől kezdve kézilabdakapusnak tekintett. Tiltakoztam, hivatkozva az atlétikára. Őt ez nem érdekelte. Meggyőző munkájában nem válogatott az eszközök között. Győzött. Én pedig kezdtem szorgalmasan látogatni a kézilabdaedzéseket. Másfél éven át napi három edzést végeztem. 1955-ben a Marosvásárhelyi Haladással országos bajnok lettem. Meghívtak a válogatottba, de ugyanakkor a Szpartakiád országos döntőjén is szerepelnem kellett mint atléta. Előbb a Szpartakiádra mentem el, ahol három ezüstérmet nyertem, majd ezekkel az érmekkel a nyakamban másnap beállítottam a válogatott háza tájára. Ott Tata Pic (D. Popescu-Colibaş) fogadott. Nem nagyon értettünk szót, s hívta Radó Ilut. Én köntörfalaztam, Ilu fordította, Tata Pic csak mosolygott, aztán zsebébe nyúlt, kivett egy újságot, és mutatta, hogy az igazság ebben a három ezüstéremben rejlik. Más edző elzavart volna, de ő nem tette, ő befogadott a leányok közé... És hamarosan elkezdődött a kézilabda-sikersorozat."
A csodálatos sikersorozat: 1955-ben aranyérem a varsói Világifjúsági Találkozón, 1956-ban aranyérem a Németország Szövetségi Köztársaságban megrendezett második nagypályás világbajnokságon, 1960-ban újra aranyérem a hollandiai harmadik nagypályás világbajnokságon, itthon országos bajnoki cím a Bukaresti Tudománnyal, 1962-ben a harmadik aranyérem, ezúttal a második kispályás kézilabda-világbajnokságon, 1963-ban megismétli a bajnokicím-nyerést a Bukaresti Tudománnyal, hogy aztán a Testnevelési Főiskola (IEFS) csapatával 1971-ben és 1973-ban is a bajnoki dobogó legfelső fokára állhasson. Csodálatos bátorsága, nyugalma, fizikuma, rendkívüli biztossága, szenzációs jelzővel illethető lélekjelenléte, reflexei jóvoltából 119-szer öltötte magára a válogatott címeres mezét egy olyan korszakban, amikor nem játszottak kéthetente válogatott mérkőzéseket.
Férjei után viselte a Hector, a Klimovski nevet. Egy leánygyermeknek, Alexandrának adott életet. Visszavonulása után a fővárosi 1-es számú Sportiskola testnevelő tanáraként dolgozott haláláig. 2001. május 3-án — tehát tegnap múlt nyolc éve — hajtotta örök álomra fejét. Megpihent teste szülőfalujának, Teleknek a temetőjében nyugszik.
Nyugodjék békében. Emlékét örökké őrizni fogjuk.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
