Megjött a tavasz, leterítette a köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén.
— No míg ezeket felöltöztetem... — szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: — Eredj szolgám, suttogd közhírré a fák és a bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.
Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját.
Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ő aztán igazán meg tud felelni a tavasz kérdésére.
A parti füzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, ők ne tudnák, hogy meddig ér el a rigófütty?
De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien.
— Hát ennek fele sem tréfa — kottyantotta el a korán érő cseresznye.
— Kerek egy kérdés — gondolta az alma s a körte.
— Kemény dió! — sóhajtotta el magát a vén diófa.
A szilva meg sem mukkant.
— Ha legalább egy rigónk volna — savanyodott el a meggy —, akinek a hangjáról mértéket vehetnénk.
— Egy rigó, egy rigó.
— Bár egy rigófiú.
De nem volt.
S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben, szorgalmasan rügyezni, levelezni.
— Mi az a nagy csönd odalenn? — kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon.
— A töprengés csöndje.
— Miféle töprengésé?
— Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty?
— S aki kitalálja?
— Aranyvirág lesz a jutalma — mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már fel is szusszant a dombra a tavasz mellé.
Ültek és várták az eredményt.
Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hová szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyenthette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is onnan is felharsant a rigófütty.
Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.
Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában:
— Én megmondom, meddig ér a rigófütty.
— Kicsoda mondja meg? — néztek fel a kicsi sombokorra.
— Én mondom meg — húzta ki magát a sombokor. — Rigótól rigóig ér. És ilyenkor meg körbeéri a földet.
Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van. Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára. S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.
