Jelenet a szuperligás MSC egyik bajnoki mérkőzéséről

Mondtam már, hogy a baj nem jár egyedül. Az előbb felsorolt bajokhoz csatlakozott egy újabb baj. Néhány RMDSZ-es politikusnak az az ötlete támadt, hogy úgy, mint Csíkszeredában a jégkorong, Sepsiszentgyörgyön a kézilabda, ezen belül az MSC női csapata legyen a szövetség zászlóvivője. Kézilabdánk valós tényeinek ismerete nélkül, csupán a felszín csillogására alapozva döntöttek, határoztak, rávették az MSC vezetését, hogy bólintson rá erre a „zászlóvivő szerepre"... És tessék: a megyei tanács alelnöke, Vajda Lajos, a város polgármestere, Albert Álmos és a klub igazgatója, Sánta Károly aláírt egy szerződést, úgymond garancialevelet, melyben elkötelezték magukat arra, hogy garantálják a csapat részvételét a Nemzeti Ligában, garantálják a játékosok, az edzők fizetését. El is készült egy költségvetési tervezet (négymilliárd lejjel számolva — természetesen régi pénzben). Amikor alaposan megnézte egy, a témában jártas szakember, mosolyogva állapította meg, hogy az összeg „fél évre elegendő". Fél évre... Aztán a három „garantáló" fél évre összehozott 368 000 új lejt — 100 000 lejt adott a megyei tanács, 118 000 lejt a polgármesteri hivatal, 150 000-et az MSC. A negyedik pénzforrást, a támogatók klubját az Istennek sem sikerült összehozni... Na de úgy-ahogy, döcögve, zakatolva, nyikorogva és így tovább, és így tovább, csak beindult a szervezési munka. Sok hibával (ezeket sem részletezem), de tény, hogy a kézilabdában igencsak tapasztalt és szíve szerint is ide húzó — hiszen Imecsfalván született — Kicsid Gábor nem tudott megbarátkozni a szervezésben mutatkozó zűrzavaros állapotokkal, s ezért kalapot emelt, elköszönt; aztán a klub megszabadult a menedzselésben otthonosan mozgó Baki Jánostól (mert túl sokat akart, túl sokat tudott!?)... Az erősítés — hiszen a szuperligához feltétlenül kellett volna eszközölni egyet, kettőt — nem jött össze kellően, a felkészülés még úgy sem sikerült, pedig tengerparton, magaslati levegőn is volt a csapat, s hogy jobb legyen, megkésve ugyan, de kiviteleztek egy edzőváltást (Lechner helyére Mircea Bucăt hozták) is, igaz, csak félig kivitelezve, hiszen az új edzőt nem „igazolták", s így nem ülhetett a kispadra. Azt már szinte mondanom sem kell, az edzőváltást a csapaton belüli zavargás kísérte... Csak logikus, hogy totális lett a káosz. A csapat eredménysorozata pedig lesújtó, és oly erősen, hogy a nagy hármas — alelnök-polgármester-igazgató — összecsuklott. A város még adott 50 000 lejt a női kézilabdára, de a megyei tanács egy lejt sem.

És akkor feltűnt a kosárlabda, na nem a B-osztály megnyerésével, hanem a Román Kosárlabda-szövetségtől kapott ajánlattal a kezében: az a csapat, amely tudja vállalni a költségeket, az A-osztályban indulhat. Néhány sportbarát vállalkozó mellé csatlakozott az RMDSZ-es vezetés, természetesen azzal a nem titkolt gondolattal, hogy megvan az új zászlóvivő.

Új úton az egykori „zászlóvivő"

A háttérbe szorított kézilabdacsapat sorsa erősen válságosra fordult. A nagy hármasból csak az MSC vállalta a garancialevélben foglaltakat, csak az MSC nézett a játékosok jogos anyagi követeléseivel szembe, vállalta a pert (mert az is volt), a két politikus — alelnök és polgármester — nem. Közeledett az A-osztály bajnoki rajtja, de a csapat még nem tudta, milyen sors vár rá... És ekkor két testnevelő tanár és kézilabdaedző — Ceangău Sándor és Csiki Sándor —, na meg az MSC igazgatója, Sánta Károly a csapat mellé állt, erősen megfiatalított kerettel, a csapatépítés nemes feladatával, a türelemre alapozott szurkolói segítséggel mozgásba állították, természetesen új úton, az együttes szekerét. Néhány tapasztalt, szuperligában megfordult játékos — Tankó Eszter, Tompos Brigitta, Lőrincz Orsolya, Lidia Adiaconiţei, Crina Ciobanu, Molnár Enikő —, az ISK együtteséből kinőtt négy kézilabdázó — Ambarus Ildikó, Mátyás Mónika, Szakács Simon Elena, Ramona Suciu — és még néhány ISK-s tehetség — Bianca Herciu, Andrea Şerban, Pál Júlia, Larisa Comşa, Opra Beáta, Préda Zita (nekik párhuzamosan a diákcsapattal az ifjúsági I-es bajnokságban is szerepet kellett vállalniuk) — bevonásával sikerült villámsebesen rajthoz állítani az A-osztályos csapatot, mely mindjárt az első mérkőzésen, Târgoviştén egyenesen legázolta a helyi Egyetem együttesét (az aztán más kérdés, hogy utólag a szövetség mindkét együttest vesztesnek nyilvánította, és egy-egy büntetőponttal sújtotta). A pályán történt jó rajt után kezdődhetett az igazi munka. Fokozatosan, lépésről lépésre, ahogy azt egy csapatépítési huzamos munka megkívánja, úgy, ahogy már annyi, de annyi csapatot épített Csiki tanár úr és egykori tanítványa, ma edzőtársa, Ceangău Sanyi. Hangsú­lyozom, mert hangsúlyoznom kell, szerény anyagi háttérrel, hiszen — mint az utólag is kiderült Csiki tanár úr jegyzetéből, a polgármester a beígért (írásban is) támogatásról megfeledkezett, a megyei tanács nem is ígért, nem is adott — csak erre futotta a volt szuperligás játékosok per-tüzében álló klubnak. Már pedig egy olyan bajnokságban szerepelni, amelyben mindenik ellenfél profi, csak te vagy amatőr, nagyon nehéz, csak sok-sok lemondással, áldozathozatallal lehet. Elismerés illeti ezért a leányokat, az edzőket, akik mindent vállaltak, s a kitartó munkát is, melynek eredményeként fokozatosan javult az együttes játéka, még úgy is, hogy játékszervezőjét, Tankó Esztert egy súlyos sérülés után pihentetni kellett, majd mire visszatért, az anyai örömök elé néző Tompos Brigittának kellett kiválnia a sorból. A nagy versenytársak ellen már egy félidőn át egyenlő ellenfél tudott lenni a gárda, a Bukaresti CSM-t remek játékkal le is tudta győzni. Elvitathatatlan, tagadhatatlan a fejlődés, mely az MSC jelenlegi csapatára jellemző. És reményt keltő! Újra kezdhettünk reménykedni abban, hogy a jó úton haladó együttes hosszú távra megmenti a város női kézilabdasportját, megteremti az alapot az ISK kézilabda-szakosztálya munkájának értelméhez...

És tessék, amikor már mindent kezdtünk rózsaszínben látni, szikrázni kezdett a Csiki Sándor által is jelzett bizonytalanság. És újra meg kell fogalmazni a kérdést: mi lesz veled, női kézilabdacsapat? Ezt a növésbe lendült csapatot veszni hagyni több mint felelőtlenség, egyenesen bűn!

Most kellene előállniuk a sportszeretetüket annyiszor hangoztatott politikusoknak, s megnyugtató intézkedést foganatosítaniuk! Most!... A tapasztalatokra alapozva mondom: ebben már nem reménykedem. Ezért is adtam a fenti címet: Tanuljunk a történtekből. S itt elsősorban a kosárlabdára gondolok. Egyszerűen, mert több, a kézilabdában megért és átélt jelenséget látok feltűnni a palánkok alatt... Nem szeretném, ha ez a sportág is a kézilabdáéhoz hasonló hajóba jutna.