Baráti felkérésre magam is írtam e jelenségről, mert az előpataki úton sétálgatva szomorúan észleltem a közismert szólásmondás igazát: közös lónak túros a háta. A közelmúltban viszont Régiszemerja egy jóindulatú polgára, aki nyitott szemmel jár-kel szülővárosában, azzal fogadott mosolyogva, hogy a bíráló írásoknak foganatja volt, dicsérjünk is, ne csak kritizáljunk. Műanyag flakonok kerülnek a hátizsákba, s irány a város vége! Messziről látni a régi, kövezett járófelületet, a kis fémládát, amelyet a megrongált, likas ivóedényeknek szántak, a bejárat elé szerelt szemetesládát. Közelebb érve a kitakarított levezető vizesárokba kukucskáltam be. A közeli szomszéd figyel félszemmel, vajon mily minőségben szemlélődöm a kút körül, de kérdését megelőzöm, illetve kezdem dicsérni bizonytalanul az erdészetet, hogy a fiúk jó munkát végeztek. Rá­bólintás helyett kissé sértődött választ kapok: nem, uram, nem az erdészet emberei takarítottak itt, hanem a közbirtokosságiak! Elhittem a középkorú atyafi határozott kijelentését, hogy a közbirtokos tulajdonosok vettek kezükbe lapátot, kapát ezen a tavaszon. Mert az utolsó komolyabb főjavítás, huszonhárom év óta sok minden változott. Erdő és mező, kaszáló és szántó, telek és épület cserélt gazdát, illetve került vissza a régi vagy öröklő tulajdonosok gondviselésébe, hivatalosan is.

Ha gondolkodásunkban, mentalitá­sunkban, a rend és a tisztaság iránti igényünkben is változás fog beállni, többé nem kell az újságban világgá kürtölni némelyek sokéves hanyagságát.