Miközben folyik a Magyar Összefogás kampánya a június 7-i EP-választások sikerre segítése ügyében, egy-egy politikai zsákutca gyepesebb fertályából erőtlen poszogások hangja hallatszik, amolyan se hús, se hal állásfoglalás körül pufogtatva a lóport. Az egész pöszögés azért nevetséges, mert egyrészt az RMDSZ—EMNT-összefogást a szó szoros értelmében a népakarat követelte ki.
Egy híján húsz éve arról van szó, hogy a nemzet alapvető érdekeiben — ilyen a személyi, területi és kulturális autonómia — egy húron kell pendülni. Ehhez képest minden, a múltban megesett személyi vagy kiscsoportos sérelem, sértődöttség eljelentéktelenedik, felülírja a tét nagysága, az ugyanis, hogy az összromán EP-képviseleten belül (33 hely) legalább négyet a magunkénak tudhassunk. A tét nagyságát szemlélteti az is, hogy a háborút lezáró békeszerződések után először adódik alkalom arra, hogy az utódállamok magyar képviseletei és a nemsokára az anyaország státusát újra visszanyerő Magyarország képviselői együttesen újrasúlypontozhassák az európai magyar képviseletet.
A jelöltek „minőségéről" most azért nem szólunk, mert a mostani EP-ciklus is arra példa, hogy a különböző politikai alakulatokat megjelenítő EP-képviselők fontos kérdésekben képesek az együttmunkálkodásra, a közös témafelvetésre és ennek sok esetben éveket igénybe vevő, EU-köztudatba sulykolására.
Ami pedig a hazai magyar EP-listát illeti, nem hinnők, hogy a listavezető Tőkés László s az őt követő Winkler—Sógor—Szilágyi alkalmasságát és képességeit komoly érvekkel meg lehetne kérdőjelezni.
Tegyük félre hát a zsákutcás poszogást, mert ezek a kiscsoportos duzzogások egyre inkább halkabb hangúvá és jelentéktelenné válnak ahhoz képest, hogy június 7-én erőt kell szegeznünk erőnek, és nem is akármilyent.
Aztán egy csendesebb időszakban majd újra osztozkodni lehet a babarongyokon, ha valakik ezek után is képtelenek lesznek kinőni a gyermeteg haragszom rád állapotát, és továbbra is az lesz a gondjuk, hogy ki a „nagyobb" és ki a törpébb a politikai bordásfal előtti sorban.
