,,Az eddigi rendezéseim közül ez az első Shakespeare-darab, ami tulajdonképpen egy régi álom számomra. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kimeríthetetlen, gazdag és szép, úgyhogy nekem ez nagy kaland volt. Négy hónapig kínlódtunk vele, és úgy érzem, hogy a felszínét megkapirgáltuk, de még mindig nagyon sok titok maradt" — válaszolta Török Viola rendező arra a kérdésemre, hogy mit jelentett számára rendezőként ez a munka. Az előadáson érezhető is volt a felszínen való lebegés. Jan Kott lengyel dramaturg értelmezései is alátámasztják, hogy egy színésznek vagy egy rendezőnek nem elegendő tudatában lenni annak, hogy ez a darab a szerelemről szól. Ennél többről van szó a Szentivánéji álomban, ugyanis a darab — a maga igazságaival — egy brutális, erőszakos mű, a legerotikusabb shakespeare-i alkotás. Ennek ellenére — mint a rendező mondta — ,,megpróbáltunk az alapdolgokra rávetíteni, olyan dolgokra kerestünk választ, hogy mi a szerelem, és így még alapvetőbb dolgokra jöttünk rá, hogy az a kis virág, ami jelen esetben a víz — egy olyan szer és eszköz lehet, ami a bennünk rejlő érzéseket utolsó cseppig kihozza. Ennek örülünk, hogy ezt megfejtettük, például az álom egy éber állapot is lehet."

A kijelentést párhuzamosnak találom azzal, amit az előadásban láthattunk. Ha már igazán alapvető dolgokról akarunk beszélni, akkor az ezekre közösen talált válaszok a színészek belső állapotain és szerepeik íveinek felépítésében igenis nagyot segítettek volna, ha azokat igazán megtalálták volna. Alakításaik, sajnos, a szép és tiszta szövegmondásban kimerültek, úgyhogy egyáltalán nem volt hiteles és hihető a néző számára az, amiről beszéltek, vagy amit tettek. Vajon tehettek-e ennél többet, ha a rendező megelégszik a felszín kapirgálásával? Úgy gondolom, itt ez az alapvető probléma, hogy ki mivel elégszik meg a színházban? Van-e szó egyáltalán megelégedésről a színházban? Grotowski szerint a színház önmagában nem végcél. ,,A színjátszás életre szóló munka, a próbák örökké változó, fájdalmas körülményein, és az előadások kérdő- és felkiáltójelein keresztül halad lépésről lépésre, a színész önmaga teljesebb megismerése felé."

Akár az is rendben lehet, hogy az előadás konvenciója szerint nem virág, hanem víz szerepel szerként. A négy hónapig tartó, kínlódásnak nevezett értelmezés és próbafolyamat nem tudom, hogyan és mivel zajlott le, ha az előadás rendezője bemutató után, számomra megint csak párhuzamosan a megmutatott előadással, azt mondja: A legfontosabb üzenet az álom, figyeljünk az álmainkra, keressük a módját annak, hogyan tudjuk megélni ezeket, és azt, hogy ha érezzük, hogy valami vonz, tudjunk kiállni mellette még akkor is, ha fájdalmas. Ugyanakkor azt szerettem volna eljuttatni a nézőknek, hogy figyeljünk oda, mi van körülöttünk, a vizeinkre, a természetre. A víz a természet csodája — ki szerettük volna tágítani ennek a jelentőségét. A műsorfüzetben is próbáltunk egy kis részt ebből megmutatni, közölni a nézőkkel, hogy mit jelent nekünk a víz. Valóban sokat használták eszközként a vizet, de megint csak újabb kérdőjeleket látok magam előtt. Hogyan jutunk el egy Shakespeare-műben — amelyben nagyon erősen körvonalazódnak a férfi-nő viszonyok, hogy ne beszéljünk Puckról (Mátray László), az örökös Arlechin-szerepről, aki képes mozgásba helyezni a világ mechanizmusát — a víz fontosságáig? ,,A színház csak akkor válhat ismét önmagává, ha hiteles álmok csapódnak ki benne, és a néző bűnös hajlamai, erotikus rögeszméi, vadsága, lidércnyomásai, sőt, kannibalizmusa is szabadon felfakadhat" — mondja Antonin Artaud. Úgy gondolom, ez esetben a nézőkhöz sem a víz fontosságának tudata — aminek amúgy sem a színházban a helye —, sem a hiteles álmokért vívott harc nem jutott el. Megint csak Kott írja, hogy a színházak sok ideig megelégedtek azzal, hogy a Szentivánéji álmot egy Grimm-meseként mutassák be, tökéletesen kizárva a maró párbeszédeket és brutális helyzeteket. Ezek szerint a Tamási Áron Színház is kategorizálódhat, ugyanis színészei, akik olyan színházi előadásokban is játsztak, melyeknek igazán volt mondanivalójuk, és fontos stációkat jelentettek és jelentenek a sepsiszentgyörgyi színház történetében, a Bodoki borvizespalack címkéjén vannak feltüntetve. Így képviselve a Szentivánéji álom című előadást Török Viola rendezésében, és mindazt, amit egy színész magáénak nevez.

Nyilván, furcsa látvány, de mi van abban az üvegben? Az a lényeg — egy olyan víz, ami most még mindig csoda itt, Háromszéken. Teljesen új értelmet szerettünk volna adni a megunt borvizesüvegeknek. Vajon sikerült? Csak azt tudom kívánni, hogy gondolkodjunk el, és merjük levonni a következtetéseket. Tudjuk eldönteni magunkban, hogy vajon tényleg minden jó-e, amit elénkbe tesznek? Bár ez nem egy példamutató előadás, talán tudna segíteni az igényességre nevelésünkben.

Soós Réka