Huszonegyedik éve vagyok Sepsiszentgyörgy lakosa és a helyi sajtónak napszámosa, megrögzött riporternek és publicistának ismerhet, aki számon tart és olvas. Magam fitogtatásától idegenkedem, nemegyszer tapasztaltam, hogy még a szerénységről és hiúságról is elüt a felfogásom sok fennforgó földimétől. Földit mondtam, mert immár második szülőföldemnek tekintem a Székelyföldet, ahonnan különben felmenőim Kolozsvárra elszármaztak, így jöhettem én a kincses városban a világra. Amióta onnan 23 évesen elkerültem, többfelé kerestem a második megtelepedés lehetőségét, végül itt adatott családot alapítanom és élnem. Esetlegesség, hogy hivatást, illetve hát kevésbé fellengzősen: a szakmai feladatot a román fővárosban leltem meg, mivel ebben az erdélyi riportutak játszottak a kezemre.

Mindezt azért bocsátottam előre, mert egy vallomás erejéig most ki szándékszom lépni írásaim mögül, melyeknél jobb kifejezési formát, egyúttal fedezéket eddig nem ismertem. Akinek heti rendszerességgel — és ötvenkétszer huszonegy azért szép szám, testvérek közt is ezer körüli riportot, folytatást jelenthet — megjelenő, nagyobb lélegzetű írásaimon megakadt a szeme, esetleg átfutotta őket, megsejthetett abból valamit, mi is munkál bennük.

Letisztult és programszerűen vállalt feladatom szerint a közember krónikásának tekintem magam, bár tudósítóként sok nevesebb kortársammal kerültem kapcsolatba.

Én azt tekintettem kitüntetésnek, ha a közember méltatott figyelmére, ha a mindennapi székely gazda, mesterember, tanár, mérnök stb., fiatal vagy idős szóba állt velem, mert én mindenekelőtt őt akartam megszólaltatni. Nem prédikálni és felmondani neki a népboldogítás divatos igéit, hanem az ő véleményét és tapasztalatát meghallgatni, vallomásait összegyűjteni, világlátását saját szavaival felvázolni. Portréim, így reméltem, önarcképekbe tűnnek át, és viszont.

Nemzedékem szellemi életrajzának ismerői előtt nem lehet titok, hogy mindez rokonítható az ún. népiek mozgalmának — a múlt század termésének különben javát adó — törekvéseivel, kiegészítve azzal a szociológiai látásmóddal, melyet olyannyira termékenynek éreztem pályám során. Ráadásul a mindennapok élete érdekelt, benne az egyes szakmai és életkori, falusi és városi csoportok, rétegek, a különféle jellemkategóriák által befutott életutak, s mindezeket a dokumentarizmus eszközeinek felhasználásával rögzítettem. Szándékom szerint korjellemző dokumentumokként is használhatóaknak kell lenniük ezeknek az írásoknak, de a riport mégis más, önmagához az útja többek között az olvasmányosságon keresztül vezet.

Az olvasmányt pedig az élményszerűségnek kell szolgáltatnia. A kor- és személyhű nyelvi fordulatok, az adatszerű pontosság csak eszköz: igazából az elmesélt események, történések megéltsége, az ezeken átsütő személyesség az, ami a közérdeklődést felébresztheti. Szerencsém volt, lapom vállalta írásaimat, s bár kerültem a hírverést és saját személyem előtérbe tolását, a megszólított emberek megérezhettek valamit abból az alázatból, mellyel a tényeket tisztelem, és sokan megnyitották előttem lelkük, életük, vélekedéseik és meggyőződésük ajtaját. A személyes hangon előadott történet, melyen átüt a megélt tapasztalat élménye mint tartalom, úgy gondolom, találó formának bizonyult.

Köszönet a háromszéki közembernek a bizalomért, a hitelességhez jobb esetben elvezető nyíltságért. A nyíltságnak és hitelességnek persze fokozatai vannak, keserves küszködéssé is válhat és válik nemegyszer a közlekedés e grádicson, a dicsekvés hát ellenjavallt dolog lenne.

*

Szerkesztőségünk szeretettel köszönti a 60 éves B. Kovács Andrást, lapunk belső munkatársát!