Közben hallgatja a szövegeket, ,,nemzetébresztő" szólamokat, nagyokat bólogat rájuk: jól megmondták, ugyebár, és milyen igazuk van... Tüntet, zászlót lobogtat, gyönyörűségtől borzongva énekli, hogy ,,porlik, mint a szikla", autonómiát követel, néha jót mulat a bút-bánatot feledtető rendezvényeken, egyszóval megpróbálja beleélni magát szerepébe, összebogozni a legtöbbször már letépett, leszakított törzset a régi gyökerekkel.

Visszakéri a földeket, erdőket, tudja, hogy azon dolgoztak látástól vakulásig ükapái, ősei, az utódoknak hagyva örökségül, tudja: sokan belehaltak, amikor kirángatták talpuk alól. Tudja, s mégis... amikor nem elég a pénz, vagy évek óta parlagon a föld, vagy házat épít a gyermek vagy az unoka, akkor arra gondol, hogy talán el kéne adni azt a darabka földet, úgysem használható semmire. Eszébe jut, hogy a nagyapa valamikor körbevitte a határon, s lelkére kötötte, hogy vigyázzon az örökségre, eszébe jut, hogy itt többről van szó, mint egy darab fekete földről vagy a családról, de elhessegeti a zavaró gondolatot. Élni kell, ugyebár, haladni a korral.

Eldönti. El kell adni. Jön a vevő, János, mondja, hogy ennyit tud adni. Valamivel kevesebb, mint az elképzelt összeg. Hmmmm. Vajon más nem adna többet? Hoppá. Jött még egy érdeklődő, Ionel, aki jóval többet ajánl. Még rá is citál a kért összegre. Felcsillan a szem, s a nagyapa felbukkanó emléke szétfoszlik, mint egy zavaró látomás. Hess. Modern világban élünk. Kezet rá! Megkötik a vásárt. Valami kellemetlen érzés motoszkál ott belül, a szív tájékán. De kell az a kis pluszpénz.

Énekeljünk! Búsongjunk a múlton... ,,Porlik, mint a szikla..." Mindenki más hibás, csak mi nem! A történelem, a szomszéd, a rendszer, a politika, a válság, jajajajaj.

Nézzünk körül a mi szintünkön, a mi régiónkban. Sorolhatjuk a falvaink nevét, ahol a Jánosok helyett a tíz, húsz, száz Ionel újonnan megvett földjén nőnek, szaporodnak gomba módra a házak, változik az etnikai arány. Mialatt mi magas szinten tervezzük a fényes jövőt, szépen, suttyomban a szó szoros értelmében kihúzogatják a lábunk alól a talajt. Maholnap nem lesz létjogosultsága az autonómiaigénynek. Többen lesznek a Ionelek, mint a Jánosok, s a szétvagdosott, maradék földecskén ülve sajnálkozhatunk tovább, okolva mindenki mást, szidva a vezetőket, mert nem képviselik érdekeinket. Közben mi magunk vágtuk le az ágat, amin álltunk... S Isten elgondolkodva csóválja a fejét, mert eddig megadta a lehetőséget az újjászületésre, de mi újra meg újra szétszórjuk, amit összegyűjtött...