Ennek az írásnak a többitől elütő története van. Riporteri témakeresésemben fordulópontot jelentett, mikor a nyolcvanas évek közepén, még bukaresti lakosként, felfedeztem, hogy a Berceni lakótelep egyik, a Pia?a Suduluihoz közeli toronyházában jórészt székely ácsok, építőmunkások laknak. Nyilvánvaló volt: miután tekintélyre és megbecsültségre tettek szert a fővárosi építőtelepeken, maguk kérték, hogy - miként ők mondják - kollégákul együtt is lakhassanak. Amikor a kisebbségiek dolgában a széttelepítés volt a belügyileg megszabott norma, ki tudták vinni, hogy legalább húszat a harminc lakásból magyar munkatársaknak utaljanak ki. Nem volt nehéz dolgom, nem utolsósorban éppen Szigeti Kocsis András Gelencéről elszármazott ácsmester mesélőkedvének, bizalmának, egyenességének és őszinteségének köszönhetően. Az alábbiakban változtatás nélkül adom közre, ami az országos ifjúsági hetilap 1985-ös évfolyamában jelent meg hat folytatásban július 6-a és szeptember 7-e között. Mivel a riportalany eme írás szerkesztésekor, 2003 elején még, hála Istennek, élt, és közben nyugdíjba menve, hazaköltözött szülőfalujába, nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy szembesítsem egykori vallomásaival, miként kár lett volna elmulasztani a továbbkérdezésre buzdító lehetőséget is. A tizenhét év múltával elhangzott szövegeket, kommentárokat dőlt betûvel közlöm.
Erdődöntés, vaskapu
- Hat és fél osztályt jártam, de közben már kellett menni őrözni a marhákat, s akkor már nem vót üdő másra. A nagyobbak vótak a csordapásztorok, s münköt, mint gyerekeket fogadtak melléjek. Hazajáró csorda vót, minden este hazahajtottuk. Hajnalba, mikor mentek a népek a mezőre, a sajátjukat a csordagyûjtőbe kihajtották - benn vót a faluban -, s mü onnat szedtük essze. A havasi csordával kinn kellett hogy üljön a pásztor, ha esett, ha havazott, de ez otthon aludt, s fejték. Tavasztól őszig tartott, amíg a legelőre lehetett menni. Úgy május 10-15-től szeptember 29-ig. Fizettek egy véka gabonát, egy kenyeret s egy kiló szalonnát marhánként. S tíz lejt. Vót nekünk es kettő s egy borjú. Mentek ősszel a szülők közösen egy szekérrel, s szedték essze a bért. Azt hárman vagy négyen elosztottuk.
A feleség: A véka egy huszonkét literes, fából készült edény.
- Osztán "46-ban elmentek édesapámék sokan Bükszádra erdődönteni. De olyankor, hogy az ágyúk még mindenfelé ott vótak feldőledezve s az autók kilőve, úgy, ahogy a front átment vót. Na, ott egy nagy harapégést le kellett vágni. Felgyúlt az erdő, s azt. S akkor mü es mentünk mint bukatárok (kukták). Kimostuk az üstököt, vizet hordtunk, tûzifát, hogy mikor jönnek bé apáink, legyen, mivel főzzenek. Kalibát építettünk faragott fából, de a közepin tûzhely vót. S kétoldalt, mint a kétfelé kötős estállóban, úgy háltak az emberek. Bojtokon, pokróccal, de ott nem fázott senki.
A feleség: A bojt a fenyő levágott ága.
- Ott a finom bojtágon, ott aludt mindenki. Ott vótam vagy hat hónapig. Akkor osztán haza kellett esmént jőni a marhákhoz. Nekünk es tehenyeink vótak, ugye. Hát telt az üdő, s akkorát nőttem, hogy kiküldtek a vízifûrészhez. Az es a mienk vót, s apám ott dógozott. Közben lovakat vettünk, megrakta a szekereket deszkával. S azt hajtottam haza, otthon leürítettem - anyám segített -, s akkor másnap vissza. Fel a havasra. Az? Olyan, mint a vízimalom, csak egy hosszú járom van benne, ahova a fát béteszik, és kapcsokkal leszorítják. Akkor az ember végigeresztette a két oldalán, s lehúzott két széldeszkát - így mondtuk neki. Utána lefordítottuk a fát, s ki amilyen deszkát akart vágni, úgy állítottuk bé: colost, háromnegyedest vagy fosznideszkát. A colos két és fél centis, a háromnegyedes két centi vastag, s a foszni négy és fél vagy hatcentis - ezeket asztalosmunkára használták, de ha már bogosabb vót, csûr- vagy estállópadlásra került. Közben kimentem a vízifûrészen fejjel, s addig vágtam a fát, amíg leesett. De mint a ceruzát, úgy hegyeztem, nem tudtam úgy vágni, ahogy szokás. Ahova dőlött, oda dőlött. Fészivel megmértem nyolc méterre, s ott elróttam. De olyan negyven centi vastag fákot. Fenyőt! Nem tudtam feltenni. Köttem a talyiga után, s húzattam le a fûrészhez csúszva. Akkor ott fûrésszel bütüztük el - elvágtuk egyenesre -, négy méterre elszakasztottuk, s utána vágtuk a deszkát. Vittem haza, ürítettem le, s osztán jöttek a vevők s vitték... Dehogy vágtuk a saját erdőnköt! Azt kímiltük. Örökké mentünk a gróféba vagy az államéba...
Ezért a mondatért a főszerkesztő utólag megrovást kapott a Központi Bizottság sajtóosztályától, s figyelmeztették, legyen óvatosabb, mikor kézirataimat olvassa.
- De az erdészek észrevették. Azoknak is kellett fizetni. A csutakot el kellett takarni, a bojtokat essze - ne maradjon helye. Mikor megfogtak, annyi erdőbüntetést kellett fizetni, hogy! Bejelentettek, s mentünk a bíróságra. Vót két fiatal csóró, ott már a nevünkön szólítottak. De csak onnat fizettük ki, az erdőből! Nehéz vót az élet annyiból, hogy sokat kellett éjjelezni. A falun fejjel vót az erdészház, s azok ügyeltek, ugye. Vaskapu vót. Amíg el nem mentek, addig nem tudtunk lejőni. Éjjel egy-két óra felé osztán lejöttek, s utánik mü. De addig ott hóba, esőbe álltunk, a fák alá béhúztuk a lovakat. Csináltunk csőből pontosan olyan kulcsot, amilyen nekik vót.
Kiegészítés 2003 januárjából:
- A nagyszüleit ismerte-e?
- 1933-ban születtem, ezért anyai nagyapámat ismertem, aki ott halt meg nálunk, a másik még születésem évében elhalt. Nagyanyámra visszaemlékszem, mert nagybátyámék lopták az erdőt, s akkor nagyanyámat vallatták a román csendőrök, hol vannak a férfiak. Közben bátyámat megkapták az ajtó köziben, s kezdték ütni. Akkor nagyanyám odalépett, s a csendőr olyat rúgott a lábába, hogy vadhúst kapott. Így mondták, nem ráknak. Doktorért sem küldtek. S három évre meghalt nagyanyám attól a rúgástól. Anyámék tizenketten vótak testvérek, s apámék huszonöten. Vagy 15 felnőtt. Most mán egyik se él közülük. De a Szigeti Kocsis név mégis ki akar veszni. Mindenkinek lánya lett, nekem is három.
A feleség: ? az utolsó Szigeti Kocsis - az utolsó mohikán.
- Nagyapámnak a Málnáson vót erdeje, s nekünk két közbirtokosságban, a Kiscsoportban és a Nagycsoportban. Fődünk kicsi - nekünk a fődünk az erdő vót. Amikor nagyapám "33-ban meghótt, a vízifûrészt apám vette átal. Itt sorakoztak a Gelence patakán, vót vagy tizenhét is. Egy lappal mentek. S két nagyobb gatter feljebb az erdőn, azok több lappal mentek. De a mienkkel es három köbmeter fát egy nap ki lehetett vágni. Csak ügyesen kellett kezelni, a lap ne menjen félre.
- Gyermekkorában és később mi volt a különbség a cselédek és a napszámosok közt?
- Ha elmentem napszámba, ott reggelit, ebédet és vacsorát kaptam, s a pénzt. A zsellér pediglen hajnalban kellett felkeljen, ellássa a marhákat, lovakat, ökröket és így tovább. Nem mehetett el, ott hált az estállóban. Ha én elmentem egy héten egyszer, adott tíz-húsz lejt, vagy amire szükségem vót. Olyankor jött és hívott. Mü kicsit jártunk, inkább mentem a fûrészre apámnak segíteni. Jöttek a mezőföldiek, azoknak vágtunk köbméterre. Akárkinek vágtunk, egy szál deszka a mienk lett. Kiszámította apám, mennyi pénzt adnak, és minden fából egy színdeszka nekünk maradt. Ez vót a törvény. Sokszor két szekérrel es gyûlt. 35-40 centis fákot vágtunk, azt ügyesen leszegeltük lécekre, békapcsoltuk méret szerint, s nyomtuk. Amire egy szivart elszípott, meg es vót. Mindenki hozta a fáját, vagy azt mondta: ,,Né, van egy tere tönköm, vedd meg! Mértük bé, köböztük ki, szaggattuk el s üttük essze. Vót bárcatömb. Ami cédulát az erdőről hozott, azt elvettük, s adtunk helyette mást a deszkának, nehogy a rendőrök megfogják.
- Gabonát termesztettek-e?
- Gabonánk es az erdő vót. Hoztuk a fát, ha tûzifát, ha deszkát, azt a mezőföldiek elvitték, és átszámítva adtak egy-két zsák rozsot vagy törökbúzát.
- Most mesélte egy ember a faluban, hogy az ezret is meghaladja a mai cigányok száma. A lakosság negyede. A régiek hogyan éltek?
- Ma beköltöznek a faluba, s álomszép házakat, palotákat építenek a gazdagabbak közülük. Járják Magyarországot. De nem gödörásni vagy földet hányni megy ki egyik se. Itthon váltják a forintot. Régen vótak az alsó és a felső cigányok, az erdészet dolgoztatta őket nyárba, tavasszal mentek csemeteültetni, csemetekapálni. Jött a málna, a szeder! A fejérnépek mentek málnaszedni, a férfiak pediglen szedték a szurkot. A sebzett fenyőkről az okol (erdőkerület) szedette a szurkot - zsákoslag. Elmentek hétfőn, és szombaton jöttek haza. S kapták a fát érte. Ha nem bírták, szekérrel, talyigával mü mentünk utánuk. A cigány megfizette nekünk. Az ötvenes években történt. Osztán kast köttek, seprût köttek, fakalányt, tekenyőt csináltak. Akkor nem vigyültek a magyarokkal. Most el vannak bőcsülve, ott az ócskapiacokon vagy a kínai piacokon bévásárolnak, s hordják ki az árut a félre falukba, s kereskednek. Megveszik olcsón, eladják drágán.
Az ember tudta,
hol kel, s hol fekszik
- Később azokat a lovakat eladtuk, s esmént tehenekre tettünk szert. De egy tehenet elcseréltem két csikóval még katonaság előtt, hogy mikor jövök haza, legyen, amit hajtsak. Hát akkorjában azt tartották, ha nincs szekere, az még nem es legén! Ha lova vót, szekere, már a leányok jobban futtak az ember után. Akármilyen mestersége vót: hitván - azt mondták -, még egy lófarka sincs!
- Keresetem a szekerezésből került. Akinek nem vót állatja, elhívott az erdőre fáért. Akkor fuvaroztunk az IFET-nek (állami fakitermelő és szállítóvállalat), hordtuk a fát a gyáraknak Kézdivásárhelyre. Az államnak. Például "47-ben, a szûk esztendőben egy terüt két kiló pujiszkalisztért vittünk be Kézdire Gelencéről. Egy szekérre, ugye, két-három köbméter fér fel. Három nap kerestünk tíz kiló pujiszkalisztet. Az állam azzal fizetett, premandának hítták. Többet ért a pénznél a szûk esztendőben. Nem vót széna, nem vót termés. A havason csihánt kaszáltunk, málnalapikat szedtünk.
A feleség: Egész nyáron egy csepp eső nem esett.
- Felmentünk hétfőn, felköttünk alól két fát a szekérre, megnyújtottuk nyolc méterre, s akkor reá a csihánt. Lejöttünk szombaton. Szárítottuk ott a havason. Pujiszkaliszt vót, fejtük a teheneket, főztük fel az üstben, s ettük a tejes pujiszkát. Pityókatokányokat rántottunk. A juhok lejöttek vót már a havasokról, kaszáltuk a friss őszi sarjút, szedtük a lapikat, s csak úgy tudtuk az állatokat kiteleltetni. Avval, amit az erdőről hoztunk. Nehéz vót az élet, de az ember tudta, reggel hol kel, este hol fekszik. S minden reménye az vót, hogy valami állatocskája legyen s otthon. Akadt nyolcvanesztendős öreg, aki a faluból még nem járt ki.
A munka tovább: fuvaroztunk ugyancsak az IFET-nek a Vráncsai-havasokban Putnába, osztán Ojtozba, húzattunk Brassó-Pojánában. Hívtak a deszkagyárba. Na, mondom: ,,Megyek munkára én es! Eleget mondták a szüleim: ,,Ne járkálj, ott vannak a lovak, hagyd a gyárat! Én: ,,Nem. Ott van édesapám, eljár velük. Menyek én es Moreni-be, lássak világot! Fiatal gárda, leányok, legények, házasemberek. Ozsdolaiak, gelenceiek. Fizettek, de milyen a fiatal: megittuk. Hazamentem pénz nélkül. Hajtottuk vót azt a nyerő kereket, minek híjják... guruzsmakereket. Azt hiszem, három lej vót egy hajtás. Nyertem vót egy akkora tükröt, mint egy ajtó. De Brassóban siettünk, hogy a vonatra üljünk fel, nekiüttem a lépcsőnek, s esszeszakadt. Akkor mérgemben megfogtam, s a fődhöz vágtam. Na, mondom, ezt akartam, örömet vinni, egy nagy tükröt, s az es esszetörött. Osztán megtőtünk a barakkban tetûvel. Úgy megtetvesedtünk, hogy otthon nem mertem bémenni a házba. Az estállóban vetkeztem le. ,,Na, édesanyám - mondom -, én végeztem a gyári munkával. Többet osztán nem menék vissza.
- Államosítás után az IFET lebontotta és felvitte a vízifûrészeket a havasokra, fel egészen a Hertál patakába. Akkor mü elszegődtünk fûrészmesternek. Két váltásban vótam apámmal s két szomszédommal, a két sógorral. Vágtuk a siperfákat, ezeket a vasúti talpfákat, s közben még egy-egy tere fát bévittünk. A marháink ott vótak a havason velünk. Az állam fizette, darabszám. Vót egy vízi kánál (csatorna), beléültem, hogy jöjjek haza este. Gondoltam, sebesebben jövök. Belétettem egy siperfát, vót olyan három méter hosszú, hátul egy deszkát rászögeltem a bütüjire, s felültem ügyesen. Hát lejöttem egy olyan kilométert, s vót egy olyan hirtelen kanyar. Úgy kidobott a kánálból, azt hittem, a nyakam megszakad. Na, mondtam, többet nem kánálozunk!
B. Kovács András
(folytatjuk)