Az erdélyi magyarok gon-dolkodni is képes meg hajlandó csoportjai leg-előbb akkor fogták fel a ,,nemzethalál? üzenetét, amikor a 2002-es népszámlálási adatokból kiderült, hogy tíz esztendő alatt a magyar lakosság száma kétszázezerrel csökkent, a romániai magyarság összlétszáma a hivatalos statisztika adatai szerint nem éri el a másfél milliót. Azonnal beindult a bûnbakkeresés masinériája, voltak, akik személy szerint is meg tudták nevezni az ellenünk ,,vétkezőket? - például Markó Bélát -, végül is a lehetséges okokat firtató mérleg nyelvének a kilengése mérséklődött, és megállt a ,,kivándorlás? rovátkánál.
A kivándorlás célországa természetesen Magyarhon, és az erdélyi magyarság tömeges kitántorgásáért ki más lenne a hibás, mint az Orbán-kormány - mondják -, amely nyakló nélkül fogadta be az erdélyi fiatalokat, számukra tömegesen biztosított mindenféle előnyt, főiskolai ösztöndíjakat, kollégiumi elhelyezést, a státustörvény mézesmadzagát is elhúzogatta az orruk előtt. Hogy ennek a magyar nemzet egészére nézvést erős sodrású nemzetpusztító tendenciának véget vessenek, itthon, Erdélyben nemzetiségi nagyjaink meghirdették a szülőföldön maradás édes-nemes programját. Oly sikerrel, hogy még manapság is mindenki ezt szajkózza mint a nemzetmentés egyedül üdvözítő útját, miközben a saját gyerekeik is útilaput kötöttek a talpukra, szüleik pedig a nagyobb nyugdíj reményében áttelepednek Kisnagykiskunkavalkádra, ahová nemzeti értékként magukkal viszik a Kádár-korszak erdélyi szimatú orrukban lecsapódó gulyásillatát, s amikor eljön annak az ideje, elblattyognak egy híján húszezer forintért a szavazóközpont irányába.
Itthon a fiatalok induló sebességéhez a löketet tulajdonképpen az adja meg - egyébként mindenki csak erről beszél -, hogy szülőföldjükön teljes a kilátástalanság. Nincs munkájuk, szüleik, nagyszüleik egykori földecskéjükért, erdőbirtokukért, elrabolt ingatlanjaik visszaszerzéséért kilincselnek, tanúskodnak, perlekednek, és ha ez részben vagy egészben sikerült is a szerencsésebbeknek, a törvények és rendelkezések tucatjai gazdaságilag lehetetlenítik el őket. A településről eltávozott rokonok, ismerősök, a magatehetetlen, a gyerek nélkül maradt idős emberek - a fiatalok Nyugaton vannak vagy áttelepedtek - potom áron kótyavetyélik el az erdőt, mezőt, telket, házat az első jött-mentnek. (Ez képes beszéd, csak jött és nem ment a vásárló.)
Mondom, az emberek és az érdekképviseletük magasabb polcain lévők a kivándorlás motivációit többnyire az előbb jelzett gazdasági-szociális ellehetetlenülésben látják. Kevésbé foglalkoznak azzal, hogy az ehhez társuló pszichés terhelések legalább ilyen mértékben lökik az elkívánkozás, az elvándorlás útjára a magyarokat.
A nemzeti méltóságukban eleve sérült és folyamatosan, menetrendszerûen megsértett emberek, az övéikétől idegen értékrend, a szemrebbenés nélküli hazudozás, a korrupció, a nemzeti kiszorítósdi, a térség karhatalmi és katonai megszállása, az úton-útfélen az átlagosnál rámenősebb vegzatúra, a trikolór színeire festett kukák, utcai szeméttartók, járdaszegélyek, a parkbéli padok ülep alatti lécei, a köpettől és orrváladéktól latyakos járdák, a kóbor kutyafalkák kiugatják szülővárosukból a fiatalokat. A felsorolás csak jelzés értékû, korántsem teljes, hisz hol vannak még a magukat államalkotónak alkotmányba becikkelyezők által indított perek, a ki nem tûzött vagy nem megfelelő helyre telepített zászlókért a hivatalviselő magyarok ellen indított törvényszéki eljárások? Nem szóltunk még az emlékmû- és szoborlebontásokról, az utcanevek és általában a feliratozás miatti cirkuszokról, a bírságolók tobzódásáról, a helységnévtáblák ledöntése és bepiszkítása sem említtetett, helyi, magánszorgalmú csahosok jogrendre, Bukarestben kötött paktumokra fityiszt mutató orcátlansága sem? minek soroljuk?
Gyakorlatilag az történik, hogy a magyar érdekképviselet csúcsán egyre-másra toldják-foldják és kötik a paktumokat a kormányzattal. Ezekből rendszerint vajmi kevés válik valóra, de újabb teklimeklizések után megújítják, megerősítik, kinyilatkoztatják, hogy ez mekkora vívmány, a békesség és barátság milyen magas szintû (valóban az, soha nem lehet elérni). Ezeknek az egyezményeknek, fogadalmaknak aztán középszinten nemhogy foganatjuk nincs, hanem a normális gazdasági, szociális-kulturális önösszeszedést az önkormányzati (van ilyen?) szinteken a folyamatos támadásokkal, perekkel, provokációkkal, orcátlan pimaszsággal lehetetlenné teszik.
Ezt a kormányzat magasságából nem csak elnézik, hanem a személyi és pártkapcsolatok külön útjain támogatják, kezdeményezik, vallásos mezbe öltöztetik. És amíg egy vidéki városban a tanácsépületre kitûzött zászló miatt folyik éveken át a pereskedés, addig a fővárosban az autonómia szó ellen indíttatnak hivatalos eljárást, mert ha ez a ,,magyar? vagy a ,,székely? szóval társul, akkor az ország szuverenitását, területi épségét, egységes nemzeti állam voltát és egyebeket veszélyeztet, de itt és most nem sorolhatjuk föl a marxizmus-leninizmus csausiszta nacionalizmussal megspékelt fogalomtárát.
Nos, a gazdasági elnyomorodás mellett ez a lelki presszió az elvándorlást előbb sugallja, majd kikényszerítő löketté, sodró árrá erősíti.
A szülőföldön maradást, a demográfiai fogyást megakadályozandó szándékkal ezeknek a taszító-kényszerítő erőknek az érvényesülését kellene csökkenteni, majd semlegesíteni.
Földünkön fogy a magyar
A Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége és a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága ez év januárjában Ungváron Az etnikai arányok változásának a kárpátaljai kultúrára gyakorolt hatása a 2001. évi népszámlálás tükrében témával, ukrajnai és magyarországi szakemberek részvételével szervezett konferenciát. Dr. Kocsis Károly, a demográfia tudományának tudós és igen termékeny mûvelője ez alkalomból a szó mindenféle értelmében áttekintette a magyarság jelenlegi demográfiai helyzetét, és hátborzongató, a Herderéhez hasonló apokaliptikus adatokkal rukkolt ki.
A magyarság összlétszámát a világon megközelítőleg 13,2 millióra becsülik. A legnagyobb csökkenés Magyarországon következett be, ahol 2000-ben az 1999-es népszámláláshoz képest félmillióval kevesebben vallották magukat magyarnak.
Nos, ennek az önpusztításnak, a ,,lassan elfogyni, mint a gyertyaszál? állapotnak az erre illetékesek hogyan próbálnak véget vetni vagy a folyamatot mérsékelni?
Döbbenetes az, ami ebben a vonatkozásban történik. A legfelháborítóbb, hogy bizonyos csoportok gonosz kéjencként, mások ferde hajlamú fattyúként a társadalom egésze felől nézvést deviáns rétegekként is meghatározható szeletekre, pántlikákra szabják az ország népét, s a vélt vagy valódi sérelmek ürügyén olyan társadalmi erőket és annyi időt foglalnak le, akkora randalírozást rendeznek, mintha - mondjuk - a kendermagosak bódulatának akadályoztatása miatt romlana az ország sorsa.
Megáll az ember esze, amikor a Vörösmarty téri kenderlapis hacacáré utólagos bódulatairól hall. (Csak úgy mellékesen: a megbüntetett rendőrtisztek majd büntetőkké, megtorlókká válnak? Vagy éppen ez a cél?)
A magyarság, úgy tûnik, egy végzetessé válható demográfiai lejtőre állt.
A magyarság bizonyos körei többféle haláltáncba kezdtek. Melegek, merevek, lágyak, kemények, a nők mint diszkriminált kisebbség, a kutyatartók, zöldek, sárgák, vörösek, bolsik, jobbikok, balikok, balekek, majálisok, feszített vizek, hullámfürdők, atombajosok, afgánokra felügyelni akarók, a kirkuki kurdok tikriti kardjának keresői tüsténkednek, voksolnak és voksoltatnak, miközben?
?miközben a Kárpát-medencében és a nagyvilágban olyan ,,a nagy magyar helyzet?, mint amilyennek az előbbiekben halvány vonalakkal felfalfirkáztuk egy virtuális falra. Sietősen, mielőtt ez is leomlana.
És amíg folyik a Vörösmarty téri nemes küzdelem a könnyû drogokért, a jászvásári papi szemináriumban kitenyésztett papok a csángók körében titkosan suttogott magyar nyelv ellen mint rusnya és veszedelmes ördögi dolog ellen küzdenek. A helyi hatóságok, az emberkupecek olasz, spanyol, portugál mezőkre, izraeli házi szolgáknak toborozzák a moldvai magyarokat, mindenhová, csak Magyarországra ne merészkedjenek, mert onnan még átcsennek a vámon néhány magyar szót. Kétszáz kilométerrel arrébb, Déván és Szászsebesen Böjthe Csaba szerzetes atyát vegzálják, nyolc ízben küldenek rá az erdélyi kellerek pénzügyi-gazdasági, egészségügyi, románügyi ellenőröket? Közben a szerzetes pap kifizeti az utcáról összeszedett, az emberi sors roncstelepeiről begyûjtött nebulók számára a valakik által ,,odaátról? megígért húszezer forintnyi összeget, mert az ő szava ember és Isten előtt is adott szó a magyar becsület szava.
Látjátok, feleim, milyenek vagyunk?
Egy, az eddiginél markánsabb magyar nemzetstratégiára van szükség. A magyarságnak elsősorban önmagával szemben kell toleránsabbnak lennie, olyannyira, hogy tudja elviselni magyar önmagát. Nacionalista közegben él, az összes környező népek oly mértékben nemzetieskednek, hogy az egységes nemzetállam fogalmáról sem hajlandók közülük többen lemondani. Miközben Budapesten s erdélyi utánfutóik társaságában már nem is illik kimondani a magyar szót, ha valaki nem akarja magát magyar nacionalista, horthysta, fasiszta, antiszemita jelzőkkel illettetni, Szent László magyar király városában Bethlen Gábor utónevét le kell takarni, el kell leplezni a szobor talapzatán, s az egyik magyar ünnepi szónok asszony erre azt vágja az egybegyûltek arcába, hogy ,,ne magyarkodjunk!?
Hát mit tegyünk? Milyenek legyünk? Aki magyarnak nem alkalmas vagy éppenséggel rossz, milyen lesz és mennyire jó ,,másnak??
A Humanitas sepsiszentgyörgyi Ady könyvesboltjának megnyitóján zsúfolt ház volt, az egykori családi lakrész mindhárom szobáját megtöltötték a Gabriel Liiceanu szavaira kíváncsi román és magyar értelmiségiek. Úgy tûnt, mindannyian szóértő, érzékeny emberek, akikkel közösen lehetne magyart megtûrővé, magyart és szászt marasztalóvá tenni újra Erdélyt. Éppen annak a szellemiségnek az igézetében, amelyet a román filozófus és társai képviselnek. Ez egyébként a románság érdeke is, másképp nekik önmaguk elől kell megfutamodniuk Nyugat felé. Csakhogy félő, hogy ha itthon nem változik valami, még a neolatin régiókból is hazazsuppolják őket.
Sylvester Lajos