Rákóczi-év: A nemzet szerencsétlenségei

2003. május 29., csütörtök, Archívum 2003–2007

Részlet az emlékiratokból
1704
Tokaj megvételével kezdődtek az 1704-es esztendő hadmûveletei. Mielőtt ezeket folytatnám, azt hiszem, helyénvaló megemlíteni, milyen állapotban találtam az országot és milyen volt a hadseregem. Tudom, hogy a hazaszeretet, amely természettől fogva mindenkiben megvan, gyanússá teszi a dicséretet, amellyel valaki saját országát és nemzetét illeti. Tudom, hogy amióta ez az ország elvesztette királyát a mohácsi gyászos ütközetben, s a nagyok különböző pártokra szakadtak, és I. Ferdinándot választották királynak - azóta a magyar nemzetet minden idegen nemzet történelmében befeketítik, rebellisnek, lázadónak, zavargónak nevezik, és minden, amit védelmére mondhatnék, gyanúsnak tetszhetik. De mert ezeket az Emlékiratokat az Örök Igazságnak ajánlottam, nem kell törődnöm az emberi szellem ítéletével, hanem saját lelkiismeretem indulatát kell követnem. Még a rágalmazó jelzők is, amelyekkel a magyar nemzetet illetik, még azok is vitézségére és nagylelkûségére vallanak, és arra, hogy nem tudja elviselni a szolgaságot. S minthogy annyiszor akadtak királyai között olyan pásztorok, akik juhaiknak gyapjával idegeneket akartak felöltöztetni és zsírjukkal idegeneket akartak hizlalni - mindig a királyok szegték meg először a törvényt, ők kényszerítették a magyarokat törvényeik megvédésére. Nem szándékom igazolni egyes főurak minden felkelését a régi királyok alatt, de aki a történelmet elfogulatlanul olvassa, könnyen meg tudja különböztetni a lázadás okozta zûrzavarokat a közös szabadság igazságos és törvényes védelmétől, mert ezekben a vármegyék testületileg ragadtak fegyvert, míg amazokban csak a nagyok hûbéresei szítottak zûrzavart. A vármegyék egyetértése a köz baját, azaz a törvények és a szabadság megsértését bizonyította, míg az egyéni nagyravágyás mozgalmainak nem volt más következményük, mint olyan zavarok, melyeket a magánemberek hûbéresei idéztek elő. Az előzőket tehát jogaik védelmére megindított nemzeti háborúknak kell nevezni, míg az egyesek zavargása jogosan érdemli meg a felségsértés meg a lázadás nevét. Ha nemzetem védiratát akarnám megírni, megemlíteném itt ősi szabadságjogaink alapítójának szentséges voltát. Felhoznám igazolásomra Szent László példáját, aki szabadságjogaink megőrzésére fegyvert fogott egy idegenek tanácsával kormányzó király ellen, és megfosztotta őt trónjától. Az egyház felavatott szentjének példájára támaszkodva jelenteném ki, hogy a gyûlöletes jelzőket, amelyeket közel két évszázada szór a rágalom a szabadság védőire, azok érdemlik meg, akik megszegték esküjüket és a törvényt. Ha Bonfiniusban olvasunk a polgárháborúkról, melyek Magyarországot az Ausztriai Házból való királyok előtt felkavarták, könnyû kimutatni, hogy legnagyobbrészt becsvágyó főurak szították ezeket a zavargásokat, de a megyék csak ritkán bontották ki zászlajukat, és ha igen, mindig csak az esküszegő és a törvényt sértő királyok ellen. De az újabb történelemből ugyanilyen könnyen ki lehet mutatni azt is, hogy az Ausztriai Ház királyai óta minden háborút a megyék zászlaja alatt indítottak meg a szabadság védelmére. Mindezekből a méltányos olvasó megítélheti, hogy az első királyok alatt gyakran lázadók és pártoskodók keltettek zavarokat, míg az utóbbiak alatt a nemzet olyan bátor nagyságot tanúsított, melyet nemcsak leverni, de meghajlítani sem volt képes sem a legnagyobb csapás, sem a szolgaság igája.
Rágalmazó nyelvek hirdetik a magyarok esküszegéseit. De elhallgatják, hogy elnyomatásukban - és hányszor volt ez? jaj, hányszor volt! - erőszakosan és kíméletlenül csikartak ki tőlük olyan, törvényeikkel és szabadságaikkal összeférhetetlen esküket, hogy azokat megtartani az utókor kárára bûn lett volna, és sértette volna a keresztényi szeretet. Ha pedig az ilyen magaviselettel megsértettük Istent, átok azok okozóira és az okozat okaira! Az osztrák ecset durva vonásokkal, sötét színekkel festi a magyarokat, és túl éles vésővel vési történelmi emlékeiket. Hol durva, barbár és paraszti erkölcsökkel vádolják, hol azt vetik szemére, hogy nem ért a tudományhoz és a szépmûvészethez. Néha pedig dorbézolását, lustaságát, kapzsiságát kárhoztatják. Sajnos, mindaz, ami e nyolcéves háború alatt történt, s amit e könyvben mondok el, nem győzheti meg az osztrákokat állításaik hamisságáról. De az, amit előadok, csak látható jele és keserû gyümölcse az Ausztriai Ház gyámkodó uralkodásának, amely az egész nemzetben kifejlesztette a rosszul nevelt gyerek tulajdonságait, s ezekért nem őt kell vádolni, hanem az atyát. Mert melyik ausztriai király alapított kollégiumokat, ahol az ifjúságba csiszoltabb erkölcsöt oltottak volna? Melyik állított akadémiákat, ahol ez a nemzet a tudományban és a szépmûvészetben mûvelhette volna magát? Melyik használta fel ezt az ifjúságot az udvar vagy a háború feladataira, hogy visszatartsa a dorbézolástól? Melyik vezette be a nép közé az ipart és kereskedelmet, hogy eltérítse a lustaságtól? És végül volt-e ezek között a királyok között csak egy is, aki nem zsarolta a magyarokat, és nem kényszerítette ezzel gyûjtésre és saját szükségleteinek összezsugorgatására, és ne tanította volna meg ilyen módon a kapzsiságra?
Visszautasítom a rágalmakat, és felderítem az igazságot, de nem az embereket vádolom a nemzet szerencsétlenségeiért, hanem fölismerem, hogy e mostohaapák uralkodása vasvessző volt mennyei atyánk kezében, és igazságosan sújt vele. Isten engem használt föl méltatlan eszközül, hogy felébresszem a magyarok szívében azt a szabadságszeretetet, amely - úgy látszott - kihûlt, és hozzászokott a bajokhoz. És észre kell vennünk Isten csodálatos hajlamát e nemzethez, még az ausztriai uralom kezdete óta is. Mert ha megvizsgáljuk a történelmet I. Ferdinánd és Zápolya János óta, megfigyelhetjük a Gondviselés mûveinek csodálatos sorozatát, különösen abban, hogy a magyar János királynak adta Erdélyt és a hozzá tartozó Partiumot mint külön országot, ahol megőrizték a szabadságnak azt a mintaképét, melyet a nemzetnek a törvények adtak. Az alkotmánynak ezt az alakját az erdélyi fejedelmek alatt mindig megtartották. Ez a fejedelemség, amelynek szabadságát és függetlenségét Rudolf alatt Magyarország rendjei elismerték, táplálta a szabadságszeretetet, és időnként lángra gyújtotta ezt a vágyat a magyarok szívében. És hogy ez az osztrák uralomtól teljesen különvált fejedelmség fönnmaradjon, a mi korunkban megismétlődött az, ami a Báthoriak uralmának végén történt. A múlt század kezdetén az osztrákok megszerezték az erdélyi fejedelemséget azon a címen, hogy Báthori Zsigmond átengedte azt. ? ugyanis minden törvény és alkotmány ellenére kicserélte Erdélyt Rudolffal a sziléziai Oppeln és Ratibor hercegségek ellenében. Később megbánta ezt a cserét, titkon visszajött, Erdély rendjei újból visszafogadták, és ő elûzte az osztrák csapatokat. De állhatatlan szelleme hajtotta, és átadta a fejedelemséget unokafivérének, Báthori András bíborosnak. Az Ausztriai Ház ellene ingerelte Mihály moldvai fejedelmet, az legyőzte a bíborost, akit futás közben megöltek. Ekkor a német hadsereg, két igénylő között a harmadik, a zavarosban halászva hatalmába kerítette a fejedelemséget. Az erdélyi évkönyvek, amelyek közül Bethlen Farkasé a leghitelesebb, nem említik az itt következő anekdotát, de én kíváncsian nyomoztam mindent, ami erre a fejedelemségre vonatkozik, és az öregek hitelre érdemes hagyományából tudtam meg azt, amit célom érdekében helyesnek tartok itt Bocskairól előadni.
Amikor a Báthoriak uralma félbeszakadt, Basta tábornok, akit az erdélyiek gyûlöltek, a császár nevében kormányzott Erdélyben. Néhány főúr, aki megőrizte a szabadság emlékét, azt hitte, nem állíthat vele szembe alkalmasabb embert Bocskainál, aki a legelőkelőbb nemességből származott, sok szép tulajdonsága volt, s különösen Bihar megyében és az úgynevezett hajdúvárosokban tisztelték. De Bocskai a németek között nevelkedett, hozzájuk hajlott, s ezért a szabadság hívei azt fontolgatták, kinyilváníthatják-e előtte szándékaikat. Azon töprengtek hát, mi módon idegeníthetnék el a németektől Bocskai szellemét. Megegyeztek abban, hogy levelet hamisítanak a nevében, s ezzel gyanússá teszik Basta tábornok előtt. Ismeretlen kéz útján eljuttatták a levelet Bastához. A haditerv sikerült. A tábornok feldühödött, határozatokat hozott Bocskai ellen, s ezeket megtudták a cselszövény kieszelői, egyébként Bocskai barátai. Értesítették őt arról, hogy Basta nemcsak gyanakszik rá, hanem már napot is tûzött ki elfogatására, s e célból egy vértes századot küld majd érte. Bocskainak nyugodt volt a lelkiismerete, és ezért eleinte nem hitt e hírben, de nem is tudta egészen elvetni ilyen szavahihető barátainak felvilágosítását, s ezért a vértesek állítólagos jöttének előestéjén vadászat ürügyén elhagyta a házat, de a valóságban egy szomszédos hegyről figyelte, mi történik. Virradatkor meglátta, hogy egy század német veszi körül kastélyát. Megtudta, hogy házának legtitkosabb zugaiban is alaposan keresték. Felbosszantotta ez a méltatlan mód, amellyel Basta vele szemben eljárt, tanácskozott barátaival, felkelésre ösztönözte a hajdúvárosokat, kiûzte a németeket Erdélyből, felkarolta a magyar szabadság ügyét, amely Ferdinánd uralkodásának ideje óta hanyatlani kezdett, szövetséget hozott létre Szerencsen Felső-Magyarország megyéi között, és szerencsés háborút folytatott az Ausztriai Ház ellen. Ez a háború a bécsi békével és Bocskai halálával végződött.
Utána Bethlen Gábor vállalta a szabadság ügyét. Dédapám, I. György követte őt a fejedelemségben és abban a vállalkozásban, mely a nagyszombati békével végződött. Sok idő múlva a szabadságnak ugyanezt az ügyét a francia király biztatására Apafi Mihály karolta fel. Thököly folytatta a század végéig, s az Isteni Gondviselés csodálatos periódusa velem kezdte el az új század első évében azokat az időket és eseményeket, amelyek Bocskai alatt jelentkeztek a múlt század elején, és azokat a harmadik évben nyilatkoztatta ki. Mindezzel azt akarom bizonyítani, hogy a szabadság megsértése, majd helyreállítása volt a háború oka, nem pedig az, hogy az országban eretnek vallások terjedtek el, bár Isen mindig az emberek jó és rossz cselekedeteit is felhasználja örök határozatainak, igazságos céljainak érdekében. Öt háborúra emlékszem, amelyet ugyanabban a században indítottak meg, olyan csodálatos időközökben, hogy az emberek kora és emlékezete szempontjából azt is lehet mondani, folytatódtak, amennyiben az idősebbek visszaemlékeztek a múltra, és a jelen körülmények között terjeszthették és táplálhatták a fiatalság szívében a szabadság vágyát, ha elmesélték mindazt, ami valaha történt. Isten, a béke és az igazság szerzője kétségkívül arra akarta megtanítani e mozgalmakkal az Ausztriai Ház királyait, hogy a magyar nemzet nem hagyja magát szolgai félelemtől vezetni, de önként elviseli az apai szeretet igáját.
Fordította: Vas István
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép