Nem kell félni, csak játszunk a tûz szóval, a kézdivásárhelyi múzeumban egy kalákás munka erejéig jól befûtöttek maguknak: muzeográfus, gyûjteménykezelő, karbantartó asztalos, mindannyian kőmûvessé képezték át magukat, a régi Posta elől fölszedett, perkői homokkőből faragott patinás szegélyköveket pászítják a tûzoltó szerkocsik, eszközök, szerszámok és felszerelések állandó kiállítása szabadtéri színterének kőpadlózatára. A vásott-kopott szegélykő felhasználását nem csak a takarékosság indokolja, hanem múltat is idéz: a szerkocsik, szekerek ezen a macskaköves emelvényen érzik majd jól magukat. Incze László nyugalmazott múzeumigazgatótól - aki most is rendkívül aktív - és utódjától, Dimény Attilától tudjuk meg, hogy a magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Múzeumi Szakosztálya - sok-sok köszönet érte - tiszteletre méltó érzékenységgel reagált a kézdivásárhelyi Múzeum Baráti Körének pályázatára, és egy tûzoltómúzeumi kiállítási felület kiképzésére, valamint a szerkocsik, a tûzoltó felszerelések és eszközök konzerválására indítópénzt bocsátott rendelkezésükre. Most éppen ehhez az anyagi lökethez pászítják a köveket, értelmüket és fizikai erejüket, hogy a történeti anyag értékéhez a maguk eszéből és izzadságcseppjeiből is hozzáadjanak valamennyit.
A tûzoltóság intézménye - különösen az önkénteseké - eleve közösségi munkára, közösségi létre alapozott. Erre mindannyian érzékenyek vagyunk, mert éppen a most már európai, illetve kontinentális hírû kézdivásárhelyi múzeum történetén is megtapasztalhattuk, hogy a személyes és közösségi munka összekapcsolása, ennek az erőt sokszorozó hevülete nélkül nem lehet maradandót alkotni. Akinek ehhez nincs érzéke, az eleve kiégett, a közösség szempontjából annyi haszna van, mint annak a kohónak, amely nyersvas helyett medvét fog.
A kézdivásárhelyi gyûjtemény, ha egymagában és nem a céhmúzeumhoz kapcsoltan került volna ide, önálló tûzoltómúzeum nevét is viselhetné. A felső-háromszéki és jelesen a kézdivásárhelyi tûzoltó-egyesületnek erdélyi - romániai - viszonylatban is figyelemre méltó hagyománya van. Köztudott, hogy 1834. június 14-én hatalmas tûzvész pusztította el a ,,Deszkavárost?, az épületek négyötöde a lángok martalékává lett. (Közel félezer lakóház és a hozzájuk tartozó gazdasági épületek váltak hamuvá.) A hagyományaikhoz ragaszkodó céhes városiak nem fogadták el a bécsi szakmabéliek újjáépítési terveit, s a felajánlott anyagi támogatást is visszautasították, hogy a maguk hagyományai szerint építhessék újjá városukat. Ez viszont továbbra is tûzveszélynek volt kitéve. Ezért szerveztek erős önkéntes tûzoltóságot, amelynek csak megfelelő felkészültségû, fizikai erőnlétnek örvendő és jó erkölcsû ember lehetett a tagja.
Az önkéntes tûzoltóság intézménye a Bach-korszakban vagy a kommunista diktatúra évtizedeiben a közösségi kapcsolatok fenntartásának melegágya, menhelye, építője lehetett. A tûzoltógyakorlatok, a felkészültséget és ügyességet szinten tartó népszerû versenyek, a közösség kulturális rendezvényei úgy szolgálták a tûzoltást, hogy a nemzeti érzés parazsát percig sem hagyták kialudni. Gondoljuk el, hogy Kézdivásárhelynek például már 1888-ban tûzoltózenekara volt. Impérium- és rendszerváltások jöhettek-mehettek, Kulcsár bácsiék rezesbandája ugyanazt a dallamot fújatta a sokféle hangszerbe, amelyhez mindenki hozzápászíthatta a kedves szöveget: ,,Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted?, vagy ,,Ezt a mundért Ferenc Jóska adta ránk.?
Kézdivásárhely tûzoltóhagyományai arra is alkalmasak voltak, hogy a másféle muzeális értékeket, a székelység múltját is megmentsék a kommunizmus gyehennájától. A tûzoltórészleg anyagának összehordása arra is megfelelt, hogy a múzeumi gyûjtemény más jellegû, a magyar nemzeti kulturális örökség jelenlétéről a párt éber tekintetét elvonja. Az Incze László által dirigált, a megye egészére kiterjedő gyûjtés páratlan értékû anyagot eredményezett. Olyant, hogy még a bukaresti országos tûzoltómúzeum is idejárt kölcsönkérni. Kiss János tûzoltó őrnagynak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a mostani gyûjtemény anyaga összejött. Az 1856-ból származó kökösi tûzoltó szerkocsi például európai mércével nézve is fantasztikus értékû relikvia. A tûzoltókocsik egy része ,,kincstári?, Budapesten a Monarchia idején gyártott csodaszerszám. De vannak itt a helyi kovácsmesterek, asztalosok leleményességével, mûvészi hajlamával kialakított szerkocsik, egyszerû, két lengő karral mûködtetett ,,fostatók? - falun ilyen familiáris névvel illették a vizet fecskendező szivattyút. Ne feledjük el, hogy ezek a háromszéki mesterek, ha kellett, ágyút is öntöttek.
Incze László a gazdag tárgyi anyag mellé összegyûjtötte a Kézdivásárhely és környéke tûzeseteire vonatkozó levéltári anyagot is. Számíthatunk arra, hogy ősztől, a tûzoltórészleg megnyitásának napjától az egyik legizgalmasabb technikatörténeti gyûjteménnyel gazdagodik nem csak Kézdivásárhely, hanem az egész Háromszék, Székelyföld, s a másokéval összetéveszthetetlen arcát és arculatát a globalizáció egybemosásos világában is megmutatja.
Sylvester Lajos
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.