Élő múlt: Székely honvéd a hadak útján

2003. június 25., szerda, Archívum 2003–2007

2.
1942. január 16-án jött a hír, hogy az oroszok áttörték az első vonalat, és riadóztatták a mi egységünket is, hogy verjék vissza az áttörő ellenséget. Este 10 órakor indultunk el a 41 fokos hidegben, tank és fegyver nélkül, hogy visszaverjük az orosz támadást. Éjjeli menetelésünk volt, kevés harckocsink és autónk volt, így a legtöbb páncélos katona gyalogosan és fegyver nélkül menetelt. A csikorgó hidegben déli órákban kezdtük meg a támadást, de ez veszteséggel, sikertelenül végződött. Az orosz hadsereg már elárasztotta a tájat, és bekerítés fenyegetett. Az oroszok ekkor kezdték meg a nagy támadást Korotajoknál, a mi vonalszakaszunkon. Késő este kaptuk a parancsot, hogy a harckocsizó századokat kivonják a harcból. Örömmel fogadtuk a parancsot, és arra gondoltunk, hogy visszamegyünk a meleg szálláshelyünkre. Örömünk azonban csak kevés ideig tartott, mert az áradó orosz hadsereg elvágta utunkat. Így rákényszerültünk a visszavonulásra, a kelet felé való futásra. Az oroszok a bekerítési taktikát alkalmazták. Egyszerre két-három bekerítési támadást hajtottak végre. Nekem sikerült az öt-hat tagú legénységgel együtt egy Skoda-tankkal kijutni a bekerítési gyûrûből. Alig mentünk ezer métert, már a másik bekerítéshez értünk.
Szerencsénk volt, hogy az oroszok könnyûfegyverekkel voltak, amivel a tankot nem tudták kilőni. Úgy ropogott a tank oldalán a golyó, mint nyáron a háztetőn a jégeső. Az volt a nagy szerencsénk, hogy az első vonaltól a tankkal kelet felé jó messze el tudtunk futni az oroszok elől. Minden magyar katonai egység visszavonuláskor a főútvonal felé vette az irányt, ki amivel tudott és ahogy tudott. Tankkal, gépkocsival, lovas szánnal, de a katonák túlnyomó része gyalog menekült. Ahogy mondtuk akkor, a főútvonal mintegy 15-20 méteres széles sáv volt. A több mint egy méter vastagságú hóréteget annyira letaposta a visszavonuló tömeg, hogy az út a nagy hidegben teljesen jéggé fagyott. Ezen az úton a tankot nem lehetett kormányozni, annyira síkult. Egy kis árokba csúsztunk be, ahonnan nem tudtunk kijönni. Ezért ott hagytuk a Skodát, és gyalogosan meneteltünk a sok-sok ezres visszavonuló tömeg között. Ezen az úton találkoztunk századunk egy részével, akik a Klökner teherautóval vonultak visszafelé. Így megint sikerült autóra ülnöm. Az autó nagyon meg volt terhelve. Lőszer, üzemanyag és legalább húsz katona rajta. Minden gyalogoskatona autóra akart ülni.
A mi teherautónkat is egymás után sokan megrohanták, hogy másszanak fel. Ezt nem lehetett engedni, mert az autó már túl volt terhelve. Mivel én voltam a leghátsó részen, nekem kellett vigyáznom, hogy senki fel ne üljön az autóra. Kezdetben a felmászni akaró katonáknak a sapkájukat dobtam le, de hiába. Ezért ezután egyujjnyi vastag pálcával az ujjukat ütöttem, amellyel felkapaszkodtak az autó hátsó részére. Így megszabadultunk tőlük.
Az oroszok követték a szétvert, visszavonuló katonákat, és igen sokszor bekerítették. A katonák úgy össze voltak keveredve, hogy senki sem tudta, hol az alakulata, ki a parancsnoka. A tisztek - leginkább a gyalogosalakulatok tisztjei - próbálták megállítani a katonákat, hogy forduljanak vissza, szálljanak szembe az oroszokkal. A gyalogosok kevés része szán- és lófogattal vonult visszafelé. Természetesen, a szán mellett gyalog. Mindegyik szán meg volt rakva valamivel. Akinek nem volt fegyvere, kapott egy gyalogsági puskát két-három tár golyóval. Én is kaptam egyet, és feladatot, hogy másodmagammal a mintegy 500 méter távolságra levő géppuskafészket foglaljuk el. Hason csúszva a nagy hóban jól megközelítettük az orosz géppuskát. Amikor azonban észrevettek, ránk is kezdtek lőni. Majdnem egymás mellett feküdtünk a hóban.
Előttem egy cukrosláda volt, a mellé bújtam. Az oroszok nyilván katonának nézték a cukrosládát, és ezt szétlőtték A mellettem fekvő katona súlyosan megsebesült. Ekkor felemeltem a sebesült katonát, vagy 40-50 métert vonszoltam a nagy hóban, akkor összeesett, én pedig egyedül futottam egy közeli színbe. Innen lőttem egyedül az orosz géppuskafészket. Olyan jól sikerült a célzás, hogy a géppuskafészket úgy találta a golyó, hogy az egyben felrobbant, és többet egy golyót sem lőtt ki.
Alig telt el öt perc, szalad hozzám a színbe egy százados, és leírja a katonai adataimat, és mondja, hogy felterjeszt, javasol ezüst vitézségi éremre. Ez a tiszt még aznap életét vesztette, én pedig nem kaptam ezüst vitézségi érmet. Azt a katonát, akivel támadásba kergettek, azelőtt soha nem láttam, és azt sem tudom, ki volt. Akkor a parancs végrehajtásának megtagadása azonnali főbelövéssel járt. Ezt a mûveletet ott, helyben azok a tisztek végezték el, akik nem tudtak gondolkozni - ,,nagymagyarok?, hitvány emberek voltak.
Később egy katonával véletlenül találtunk egy tábornoki köpenyt. Hogy eszeltük ki, azt már nem tudom, de arra ma is pontosan emlékszem, hogy egy egylovas szánra felültünk. A velem lévő katona felvette magára a tábornoki köpenyt, a fejét bebugyolálta, és felült a szán hátsó részére, én pedig elöl fogtam a gyeplőt, és hajtottam a lovat. Így sikerült átjutnunk a nagy ellenőrzési gyûrûn.
Ma is mintha látnám, hogy sok tiszt még tisztelgett is nekünk, a ,,tábornoknak?. Ez volt az utolsó harci cselekedetem az orosz fronton.
A legnagyobb veszteséget ezen a szakaszon a magyar hadsereg szenvedte el. Sûrûn feküdtek a két útszélen a csonttá fagyott katonák. Nagyon sok magyar katonának, amint ült a hóban, pálinkás üveg volt a felemelt kezében, csonttá fagyva - úgy nézett ki, mint egy szobor. Sok katona és zsidó munkaszolgálatos megtömött hátizsákkal a hátán, orra esve a hóban fagyott meg. Nem lehet elmondani, hogy mi minden feküdt az úton és a hóban. Katona-egyenruha, bakancs, birgeri csizma, sok-sok boros és pálinkás üveg, tele vagy üresen. Kőkeményre fagyott kenyerek, konzervek. Hát még az a sok-sok tárgy, amit a katonák a civil orosz házakból szedtek össze, hogy hazaviszik Magyarországra. Senki sem hozta haza. Akik nagyon ragaszkodtak, hogy ezeket a tárgyakat hazahozzák, mind ott haltak meg megfagyva, elesve a hóban.
Az 51-es páncélos zászlóalj III. századának a legénysége - ebben szolgáltam én is - 1942. január 16-tól több mint három hétig semmilyen élelmiszer-ellátásban nem részesült, nem volt konyha. Visszavonulásuk alatt, ahogy tudta, mindenki maga szerezte be az ennivalót azokban az orosz falvakban, amelyeken keresztül haladtunk. Egy-egy faluban nagy, szép templomépületeket találtunk. Ezekben voltak a katonai raktárak. Az egyik szép templomépületbe futás közben én is bementem több katonával együtt. Csak elcsodálkoztunk, hogy a kör alakban épített, hatalmas templomban mi minden volt. Élelem, ital, katonaruha, bakancs meg sok-sok téli ruha, amit Magyarországról hoztak a katonák számára. A templom épületében körbe voltak építve a raktár polcai, ezek roskadásig megrakva mindenféle jóval. A templomterem közepén egy üres tér volt. Ide raktunk gyorsan egy tüzet, hogy a kőkeményre fagyott kenyeret, szalámit felengeszteljük. Örömünkben arról beszéltünk, hogy most jóllakunk.
Hiába melengettük a tûzön, annyi időnk nem volt, hogy fel tudjuk melegíteni. Jöttek az oroszok, nekünk pedig tovább kellett futni, hogy fogságba ne essünk. A templomban, a katonai raktár kellős közepén egyetlen falat élelmiszert sem tudott enni egyetlen katona sem. Sok katona erős pálinkával rakta meg a kenyérzsákját, és azzal futott tovább. E katonák túlnyomó részének ez lett a veszte. Miután megitta az erős pálinkát, megfagyott, és ott halt meg az útszélen, a hóban. A nagyraktár tele élelemmel, meleg ruhával és sok mindennel együtt sértetlenül az oroszok zsákmánya lett. Ilyen raktár pedig sok volt az orosz falvakban. A sok meleg ruha és lábbeli is az oroszoké lett, mi pedig szaladtunk tovább - már aki bírta - a nyári katonai öltözetben. A katonák legtöbbje mindent eldobált, hogy könnyen futhasson. Énnekem pisztoly az oldalamon és egy csajka volt a katonai felszerelésem.
Az éhes katonák mindent megettek, ami ehető volt. Átvonulóban a falvakon káposztát, répát ettünk a legtöbbet. Én is a frissen megdöglött ló combjából egy nagy szeletet levágtam, megfőztem, és úgy, ahogy volt, sótlanul, kenyér nélkül megettem. Az elején jól éreztem magam, a gyomrom tele volt. Menet közben arra gondoltam, hogy a ló döglött volt, s a lóhúst mind kihánytam.
A II. magyar hadsereg katonái Voronyectől délre, a Don folyó nyugati partján, több mint 200 kilométer hosszúságban építették ki a téli védelmi vonalat. A magyar katonák szomszédai a Don mellett hosszan az olaszok voltak, utána a román hadsereg katonái következtek. A németek Sztálingrádnál harcoltak a városért, de az egész vonalon ők voltak az irányítók.
1943. január 10. körül legelőbb a németek szenvedtek súlyos vereséget az oroszoktól Sztálingrádnál. A német hadsereg főparancsnoka Paulus tábornok volt. Ekkor kezdődött meg a nagy téli orosz támadás. 1943. január 10. és 17. között áttörték a Don-kanyarban a téli védelmi vonalat Voronyec és Sztálingrád között. Akkor azt mondták, hogy ezen a területen egyvégben több mint 600 kilométer volt a frontvonal. Nem tudom, hogy a Don nyugati oldalán hány katona volt az oroszokkal szemben, de a számuk összesen - magyar, olasz, román, francia önkéntes és német katona - az én becslésem szerint 800 000 és 1 000 000 között lehetett.
A II. magyar hadsereg 200 000 katonája közül 60 000-80 000 jött haza Magyarországra. A hadsereg kétharmada ott veszett el a Don-kanyarban - meghalt vagy orosz fogságba esett. Úgy mondták a tisztek, hogy abban az időben a II. hadsereg volt a legerősebb magyar hadtest. Ennek a hadseregnek minden felszerelése - tank, autó, ágyú, ló, lőszer, üzemanyag, fegyver és a sok GÉHÁ- (élelmiszer) raktár tele élelmiszerrel - az oroszoké lett.
A budapesti katonai körzetek alakulataival 1943. március 31-én vonattal érkeztünk meg Budapestre a józsefvárosi pályaudvarra. A katonák lerongyolódva, fegyver nélkül érkeztek vissza Magyarországra, ahogy akkor mondták, ,,a becsület mezejéről?.
A visszavonuló hadseregek katonái annyira le voltak rongyolódva, hogy egy percre sem tudták megállítani az oroszokat, ezért a németek friss, erős, motorizált hadsereget hoztak, hogy az oroszokat megállítsák. Így az úton a kavarodás még nagyobb lett. A megvert hadsereg katonái futottak Kijev felé, a friss német hadsereg pedig szaladt az oroszokkal szembe, hogy megállítsa őket valahol Donyec mellett.
A mi hadseregünk visszavonulása a Don folyótól kanyargós utakon, gyalog Kijevig tartott. Kijevből, egynapi ott-tartózkodás után, ugyancsak gyalog, a mintegy 17 kilométerre levő Jankovici helységbe mentünk. Itt kétheti táborozás után parancsot kaptunk, hogy Kijevbe megyünk vissza.
1943. március 27-én bevagonéroztak, és március 31-én értünk haza Magyarországra.
Ha visszagondolok az orosz fronton eltöltött tíz hónapra, hálatelt szívvel mondhatom, hogy szerencsés csillag alatt születtem. Az élet eddig eltöltött 75 éve után elmondhatom, hogy a szerencse végigkísért egész életemben. Sok megpróbáltatáson mentem keresztül, de minden nehézségből és bajból szerencsésen kerültem ki. Isteni szerencsém volt akkor is, amikor 1942 szeptember-októberében a front első vonalában, közvetlenül a Don-parton, a beásott tank mellett sütkéreztem az őszi napsugárban. A tank gallyal, faágakkal volt betakarva, álcázva. Leülve ebédeltem, és gyönyörködtem a Don hömpölygő vizében. Alig álltam fel az ülőhelyemről, abban a pillanatban - egy szempillantás lehetett az egész - egy orosz fegyvergolyó a hátam mögött egy faágon süvített keresztül. Valószínû, hogy amikor az orosz katona megcélzott, abban a pillanatban mozdultam el az ülőhelyemről. A golyó pont mellbe talált volna.
Az is nagy szerencsémre szolgált, hogy a visszavonuláskor - 1943. január 20. körül lehetett - egy orosz faluban bementem egy házhoz, hogy élelmet keressek. A házban volt egy 80 év körüli idős ember és egy 20 év körüli fiatal nő. Teljesen elcsigázottan, lefogyva, alig tudtam menni a 40 fok körüli hidegben. Kértem az élelmet, már ahogy tudtam oroszul, de nemcsak ételt adtak, hanem nem engedték, hogy a nagy hidegben útnak induljak az éjszakában. A lány egy nagy üst vizet melegített, és a jó meleg vízben megfürösztött. Szalmát tettek a lakás padlójára, és a szétterített pokrócok közé csavartak. Itt töltöttem a hideg éjszakát. Reggel korán elindultam a visszavonuló katonák között. Ez a visszavonuló lánc sok-sok kilométer lehetett. Minden katona saját belátása szerint cselekedett. Ekkor nem volt tiszti parancs vagy rangkülönbség. Ma is hálatelt szívvel gondolok az idős emberre és a szép, fiatal orosz lányra, mert ők ketten ezen az éjszakán megmentették az életemet.
A nagy visszavonuláskor minden katonát arra kényszerített az éhség, hogy a főútvonaltól elkalandozzék a közeli vagy távolabbi falvakba, hogy élelmet szerezzen. Miután a friss német csapatok megállították az oroszok előretörését, biztonságosabb lett a visszavonulók helyzete. Így keresztbe-hosszába nagyon sok faluban én is kutattam az élelem után. Novicspenkát, Rumni, Sumni és Poltava községeket összekóboroltam.
Ha visszagondolok, meghûl a vér bennem, hogy az élelem után kutatva egyedül mentem be az orosz házakhoz. Egy faluban olyan házhoz mentem be, ahol a szobában hosszú, megterített asztal mellett vagy hat-nyolc erős orosz ember ült. Ennivaló és ital volt előttük, valamilyen ünnepet tartottak. Itt nem mertem élelmet kérni. Látták, hogy magyar katona vagyok, barátságosan maguk közé ültettek, hogy én is egyek-igyak velük. Nagyon meg voltam ijedve. Alig vártam, hogy befejezzem az evést, és még ittam is a vodkájukból. Megköszöntem, és pucoltam el még a környékről is. Hát ezek az emberek orosz partizánok voltak. Később győződtem meg arról, hogy a visszavonuló magyar katonákat az orosz partizánok nem bántották, a németekkel viszont könyörtelenül végeztek. Lehet, hogy ezt tudták a németek, mert ők nem összevissza vonultak visszafelé, hanem szervezetten, a megmaradt csapat egységeivel. A németek nem koldultak az élelem után sem.
Rumni, Sumni és Poltava környékén kezdték a tisztek összegyûjtögetni a megmaradt, szétszórt alakulataikat. Így került az én századom is szervezett katonai alakulatba fegyver nélkül. A század legénységi vesztesége nem volt nagy. Azokban az egységekben, a gyalogosok alakulatainál, akiket a Donnál az oroszok támadása telibe talált, alig maradt néhány egészséges (mozogni tudó) ember egy századból. Az egyik ezredes panaszolta, hogy a több mint 2500-as létszámú alakulatból alig maradt néhány száz ember. Ekkor a naptár 1943. február utolsó felét jelezte.
Benkő Pál
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2003-06-25: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás