(részlet)
Az utazásban Károlyi Sándor leginkább az egyhangúságot szerette. A változatosságot nem becsülte valami sokra, még kevésbé az olyan embert, aki a tájak és emberek sokféleségében gyönyörködik; annak a lelke is változékony. Az ilyen embernek, még ha az úri rendbe tartozik is, csavargóvére van. Aki a Svehát környéki szántóföldeket maga mögött hagyva megörül a Mosonyi-Duna morotváit szegélyező égerfaligeteknek, azt a bal kéz felől mutatkozó Nyitra környéki hegyek is épp ilyen indokolatlan és múlékony örömre fogják pezsdíteni. Aki a nagymarosi oldalon végigszekerezve átpillant a Duna túloldalára, és a vörös rongyaiból kivetkőző erdő láttán az jut eszébe, majd zöldül tavasszal új levél: az ilyen ember a nemrég lerombolt visegrádi várról is azt fogja hinni, majd magától kinő a hegy szikláiból. Aki Vácot, majd Pestet elhagyva fellélegzik a kitárulkozó rónaság láttán, az valójában azoktól a hegyektől akar elrugaszkodni, amelyeket nemrég hasonló fellélegzéssel üdvözölt. Az ilyen ember nem a hegyeket elégeli meg, hanem csak messzeségbe mosódó képüket, és nem a közelgő lapálytól vidul fel, hanem csak annak látványától, amely az ő szemében kisvártatva szét fog esni részletek sokaságává.
Az ilyen ember a szeme elé kerülő többi embert is összeméricskéli, és álmélkodva fogja összemérhetetlennek találni őket. Nem győz betelni a rangok, nyelvek, ruhák és religiók tarkaságával. Pedig alapjában véve az emberek sokaságát úgy kell szétválogatni, mint a babszemeket; és legalapjában véve minden ember csontváz, amelyhez ideig-óráig tapad a hús és a bőr, a szőrzet és a kelme. Károlyi Sándor egy nagy összeírás rovataiba látott bele mindenkit, akivel csak találkozott. A felbukkanó, majd hátramaradó tájakat pedig, valamint a földeket és a vizeket, a különös alakú sziklákat, a fákat, a falvakat és a városokat, bennük az emlékezetre méltó épületeket minden tünékenységükkel együtt semmivel sem látta kevésbé egyhangúnak a feje fölött gomolygó szürke felhőknél. Csak egyhangúságban és egyformaságban intézhetjük ügyeinket oly körültekintéssel, amint az jó gazdához illik. Óvárott ígéretes dinnyemagvakat szerzett; azokkal feleségének, Barkóczy Krisztinának szeretett volna kedveskedni. Komáromban szerszámokat és gyümölcsfacsemetéket vásárolt a falvaiba települő svábok számára. Ezeket hitelbe vásárolta, mivel pénze már nemigen volt; sőt, annyira kifogyott az útiköltségből is, hogy Vácott, nem jelentéktelen összeggel, egy Svankmájer Jankel nevû jóembere segítette ki. (?)
Csakhogy a kétféle távolság még a váltott lovakkal nyargaló futárok esetében sem összemérhető; szekérrel pedig, történetünk idején, egy nap alatt négy vagy öt stációnál többet nemigen lehetett megtenni. De az is gyakran előfordult, hogy egyetlen stációval sem vergődött tovább a szekér. A stáció többnyire kút volt, ahol itatni lehetett, esetleg fészer vagy szárnyék is tartozott hozzá, ahová be lehetett húzódni az eső elől. Kíméltebb tájakon, például a Duna bal partján (ahová Károlyi Sándor Győrt elhagyva kelt át) egészen Esztergomig, a stációk általában lakott helyen voltak, fogadó is volt a közelükben; ellenben a török idők utáni Alföldön többnapi járóföldre csak egy-egy földbe szúrt karó jelezte a stációkat, vagy régi erdőkből emlékül maradt fatönk, amelybe az arra járóknak szokásuk volt beütni egy-egy szöget. Ha ez a változatosság, úgy Károlyi Sándor szíves-örömest lemondott róla. Pestről, ahol az időjárás miatt két hétig vesztegelt, nem az Alföld szívén keresztülvágva, nem a Szolnokról Debrecenbe vezető régi országúton indult tovább Szatmár felé, hanem az Alföld északi peremén, a hegyek alján dülöngéltette szekerét Hatvantól Gyöngyösig, Gyöngyöstől Tárkányig, innét meg a világ végéig és tovább.
A régi Magyarországon minden falu vagy város vége egyszersmind a világ vége is volt. (Kiterjedésre gondolunk, nem pedig fennmaradásra: mert azt bőven tapasztalhatták az ország lakói, hogy egész vármegyére való falvak és városok pusztulása után sem dől össze a világ.) Történetünk idején, és még utána is jó sokáig, a haladás nem világnézeti küzdelmet, hanem a sár és a kátyúk leküzdését jelentette. A magyar urak nemcsak sugallták, hanem gátolták is a haladást. Az utazó, aki ezáltal az országismeret letéteményesévé vált, a haladás állapotában élt, vagy legalábbis kénytelen volt meg-megállni. Egy-egy tengelytörés után volt ideje töprengeni úti benyomásain, volt módja ismeretséget kötni sokfélét; az újdonsült ismerősökkel hírt és eszmét cserélhetett. Addig is, amíg a hírek eszmévé finomodtak, volt miről beszélni emberöltőkön át. Az országban keringő rémhírek, rágalmak és pletykák: ez volt a kárpótlás a megfojtott nyilvánosságért. A marasztaló mulandóság, a sebes agynak késő sisak, a megállapodott haladás érzülete: ez volt a vigasz elmaradt felfedezéseinkért. Mi, magyarok nem fedeztünk fel ismeretlen földrészeket. Nem vittük ki házainkat a tengerre, hogy azok fürge járású hajókká alakuljanak. Nem váltunk távoli partokon otthonossá; helyette itthon is hontalannak éreztük magunkat, és a rögös utakat fedeztük fel, amelyek a világ legközelebbi végéig vezetnek. És felfedeztük minden lakott hely határában a világ végét.
A régi magyar utakon sok veszély leselkedett, az útleírás ebből következően változatos kalandok elbeszélése volt. Még egy évszázaddal történetünk után, az akkori jóval nyugodtabb (mondhatni, polgárosultabb) körülmények között is megért egy hőskölteményt a falusi jegyző viszontagságos útja Szatmár vármegyéből Budára. Bár meglehet, az úti veszélyeknek azért kellett felidéződniük és feloldódniuk az útleírás kalandjaiban, mert az utazók szégyellték, hogy leginkább az egyhangúságot kedvelik. Nehéz ellenállnunk a kísértésnek, hogy végighajszoljuk hősünket a régi Magyarország jellegzetes úti kalandjain (amelyekről ő maga is gyakran tudósít ránk maradt leveleiben). Küldhetnénk rá mennykövekkel csapkodó zivatart, megvadult gulyát, kiéhezett farkasokat. Szekerét elnyelhetné az őszi áradás, vagy akár haramiák is megrohanhatnák. (Igaz ugyan, hogy fel van fegyverezve, és hogy a kocsison, valamint a Miska nevû szolgán kívül három vármegyei hajdú is kíséri, ám ez annál jobb alkalom lehetne hosszú és izgalmas összecsapások leírására.) Találkozhatna őfelsége zsoldosaival, akik jóval veszedelmesebbek voltak, mint a haramiák: előfordulhatott, hogy a törvényesség helyreállítói előbb agyonverték, majd kifosztották az utazót, és csak aztán kérdezték meg tőle, nem volt-e véletlenségből főispán. Írhatnánk nyárson sülő húsokról a csillagos ég alatt, füstös gerendájú, alacsony ivószobákról rekedten suttogó fogadóssal; barmaikkal társalkodó, elvadult pásztorokról, akik szó nélkül mutatták, hová lehet leülni a mérföldekre nyújtózó, puszta földön; évődő menyecskékről, akik szeretik nyomkodni a vízkóros férfiak tökét; a malátán erjesztett újbor fejbe sújtó gőzeiről; óvatos fülelésekről, patkányok motoszkálásáról a falban, darvak vonulásáról a párás alkonyatban (azt kiáltották, biztatva Károlyi Sándort: rúgd, rúgd!); egy sokgyermekes lelkészcsalád körében töltött estéről, az estebéd közben elhangzó tartalmas beszélgetésről és más effélékről: egyik kaland vonná maga után a másikat. (?)
Az olvasó talán azt gondolja, hogy az efféle híreszteléseket* könnyû megcáfolni. Hiszen a történet első kötetében, amikor hősünket elkísértük Bécsbe, Kollonich bíboros csupán a római fabulákról vagy más néven románhistóriákról beszélt, új főispán kinevezéséről nem szólt egy szót sem. Csakhogy a regény második része már Magyarországon játszódik, s hazánknak mind a mai napig egyik fontos paradoxona, hogy itt a híresztelést sík vidéken is lavinaként görgeti az igazság megbúvó magja.
Aki az asztallap nagyságú, féltenyérnyire összehajtogatott, kétfejû sassal bepecsételt papirost (amelynek ezüsttokján ráadásul az uralkodó képmása díszelgett) aranyláncon a nyakában hordta, az nem volt más, mint éppen a Szmirnából szabadult ember. Eötvös Miklósnak (így hívták történetünk idején az alispánt) megvolt a magához való esze, amikor tisztelettudó, egyszersmind szívélyes levelet küldött a vármegyei fogat helyett. Mert ha igaz a hír, és a nagyságos vitézlő főispán úr maga hozza a megyeszékhelyre utódját, úgy nem jár tisztelgés a bukott embernek, aki rangja után vagyonát is el fogja veszíteni; ha viszont valamilyen csoda folytán mégiscsak ő marad (vagy később ismét ő lesz) a főispán, akkor a barátságtalan lépés éppenséggel azt jelenti, hogy a másiktól tagadtuk meg a fogatot. Két légy hull egy csapásra.
Amúgy a Szmirnából szabadult ember csöndesen viselte magát, nem sok baj volt vele. Beszélni nem volt érdemes hozzá, mert legtöbbször nem válaszolt. Ha kérdezték tőle, milyen volt a rabság, nagyot köpött, néha böfögött is. Egyszer Károlyi Sándor kérdőre vonta: mik a tervei? Vajon a váradi káptalanhoz vagy inkább a leleszi konventhez kíván-e fordulni, hogy vagyoni helyzetének rendezése céljából óvást emeljen a fogsága alatt történt birtokmegosztás ellen? Erre a jövevény azt felelte, hogy: talárom, talárom, eljött a szép kikelet (pedig dehogy jött el, még csak most fordult borongós őszre az idő). Máskor még ennyit sem felelt: kidülledt szemmel dünnyögött, fogát csikorgatta, és ropogtatta a kisujját, amelyre még Bécsben hiába próbálta volt ráméricskélni Linczenbólth Vilmos a nagyságos úr liliomos gyûrûjét. Ezt a gyûrût hordta Károlyi István a kisujján, mielőtt eltûnt a szegedi hadjáratban, és Károlyi Sándor a gyûrûsujján, miután eljegyezte bátyja menyasszonyát, Barkóczy Krisztinát. Most is Károlyi Sándornál volt a gyûrû, de nem akaródzott az ujjára húznia, méghozzá éppen Linczenbólth balsikerû kísérlete miatt.
A jövevény, mint mondottuk, többnyire csöndesen üldögélt, hátul a ponyva alatt, már akár az igazi Károlyi István volt, akár nem. Az utazás hetei során, ahogy haladt a szekér stációról stációra, lassacskán lefoszlott róla Bécsben rászabott selyemköntöse, miközben Károlyi Sándor szája szélén lassacskán kinőtt a Bécsben leborotvált bajusz. A jövevénynek egy darabig, talán Vácig vagy Pestig be volt kötve a feje, mivel Bécsben, a Szép Lámpás utcai komődiában történt egy kis kellemetlenség, amelyet lesz még módunk elbeszélni. Ezzel a bekötözött fejével időnként kikandikált a ponyva résén, és elkurjantotta magát; sőt egy ízben hosszan és baromi hangosan el is bődült, ami Károlyi Sándornak tizenhat rénes forintjába került mindjárt induláskor. Ekkora összeget követeltek tőle Bécs kapujában kifelé menet, hiába mutatta fel Kollonich bíboros levelét, hiába kért és kapott igazolást a magyar kancelláriától, hogy nem a saját hasznát kereste Bécsben. Ezt a pénzt, különböző rendeletekre hivatkozva, már majdnem sikerült lefaragni a felére (pedig még az is milyen sok lett volna!), amikor a Szmirnából szabadult ember kidugta véres fejét a ponyva mögül, és megpillantott egy fél gulyára való szarvasmarhát. Jó növésû, villás szarvú, szürke magyar marhák voltak ezek, odahajtva a várfal külső oldalához; és milyen csöndesen viselték magukat, pedig javában alkudoztak rájuk a mészárosok! S ki tudja, miért: talán a rég nem látott rónaságok jutottak eszébe a bezúzott fejûnek, talán a fogságban elfelejtett sóhajtani, vagy csak meg akarta mutatni, hogyan bőg a magyar marha; mindenesetre olyan hang tört elő a torkából, hogy az a Dániel próféta könyvében írt Nebukadnezár királynak is becsületére vált volna. Mire tüstént előkerült egy magasabb rangú tiszt, és mind a tizenhat rénes forintot ki kellett fizetni. Mondanunk sem kell talán, hogy ez jobban fájt Károlyi Sándornak, mint a fogadói számlák és az összes többi költség együttvéve. Mondta is Bécstől távolodva, ahogy elnézegette a szembefutó csinos, rendezett falvakat: megálljatok, bitangok, ezt megkeresülitek még! Hét évvel később, 1704-ben, amikor ugyenezeket a falvakat az ő parancsára fogják lángba borítani, eszébe jut majd: nem megmondtam, hogy megbánjátok még ezt a tizenhat rénes forintot?! További hét év elteltével, 1711-ben, amikor a szatmári békekötés jutalmaképpen tizenhatszor tízezer tallért kap majd az akkori császártól és királytól, ezeket a nemrég elhamvasztott Bécs környéki falvakat próbálja majd megvásárolni. Ám ez még nagyon sokára lesz, a mi történetünkben előadott események addigra elsüllyednek a lezárult évszázad más emlékeivel együtt.
* Ti. Károlyi leváltása
Márton László