Elmesélek egy mai történetet. Barátokkal esett meg, töviről-hegyire ismerem a szereplőket és a körülményeket.
Földügyről lesz szó. Ahogy ma a törvény nevezi, az Örökhagyó határ menti tanyán gazdálkodott a háború után, amikor is a környéken még mindig sok katonaszökevény bujkált, köztük olyan túlországiak, akik a határ lezárása miatt rekedtek itt, netán jó okuk volt arra, ne siessenek a hazatéréssel. Minden rendszernek vannak kedvezményezettjei és mostohán kezelt polgárai. Nos, a mi emberünk, nevezzük Szökevénynek, hasonló sorsú cimborájával a tanyavilágban bolyongott, jobbnak látta távol maradni a sûrûbben lakott vidékektől, s amíg helyzete tisztázódására várt, elszegődött egy-egy gazdához dolgozni. Egyikükkel, a mi Örökhagyónkkal meghittebb viszonyt sikerült kialakítania, annyira: az illető, hogy papírokhoz segítse, a nevére vette a huszonéves fiatalembert. Volt ugyan már neki egy örökbe fogadott fia, akit csecsemőként vett magához, no de mindenki tudta: a második örökbefogadás csupán formális, azt a célt szolgálja, hogy az addig bujkáló legény személyazonosságihoz jusson és kedvező alkalommal hazatérjen a szomszéd országba.
Igen ám, de az emberi jó szándékot a történelem megcsúfolta, méghozzá többszörösen. Kezdődött a dolog azzal, hogy az Örökhagyó hektárjai száma okán kuláklistára került, a környező román falvak lakossága is régebbről fente a fogát az Örökhagyó és négy testvére által birtokolt tanyák földjére, az osztályharc is éleződött, mert élezték, és a családon egy éjjel rajtaütöttek, fegyvert és ellenséges szándékot keresve. Aki keres, talál, s ha nem talál, maga gyárt ürügyet arra, hogy a családfőt, akit le kellett tartóztatni, lefogathassa. A kirakatperben minden létező vádpontot bizonyítottnak fogadott el a kolozsvári vésztörvényszék 1950-ben, mikor is a vád tanúi közt megjelent, mi több, koronatanúvá lett Örökhagyó újdonsült fogadott fia is. Nevezett korábbi Szökevény ugyanis időközben benősült egy közeli faluba, és nem tért haza, miként tervezte, hanem itt alapított családot. A hatóságok őt is kezelésbe vették, és a vádirat fő tanúként hivatkozik rá: igen, Örökhagyó valóban ,,várta az amerikaiakat?, államfelforgató céllal rejtegette azt a rozsdás fegyvert is? Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy Örökhagyótól mindent elvegyenek, öt és fél évre szabadságától is megfosszák, s hogy visszatérése is kétséges legyen, a csatornához küldjék.
A paraszti szívósság a maga kis győzelmét mindazonáltal kivívta, a mindenéből kifosztott Örökhagyó végül a kevés túlélővel szabadult, otthon valódi fogadott fia családjához költözött, téesztagként tengette életét. Eszébe nem jutott, hogy rendezetlen vagyonjogi ügyei lehetnek, hiszen semmije sem maradt, s úgy halt meg a hetvenes években, hogy különben nem mindennapi lelkierejének kisugárzását hagyta családjára és unokáira.
A történelem járta a maga útját tovább, s a kilencvenes évek elején megkezdődött a visszaszolgáltatás. És itt jön a meglepetés: a második fogadott fiú - akit csak szívéből tagadott ki annak idején örökbe fogadó apja, amikor a perben ellene és testvérei ellen vallott - utódja és özvegye is benyújtotta igényét a földre, mondván: Szökevény jogilag éppolyan fia volt, és éppúgy örököse az öregnek, mint a másik.
A családot eme erkölcsi merénylet szinte megbénította. Kinek magyarázzák, hogyan bizonyítsák, hogy Szökevény mennyire méltatlannak bizonyult Örökhagyó bizalmára? Egyáltalán van-e jogi relevanciája annak, hogy elárulta jótevőjét, rút hálátlansággal fizetett annak jóhiszemûségéért stb., stb., s hogy nem ok nélkül nem érintkezett egyáltalán a két család a per óta? Végül kiderült, mivel Szökevény közben kivándorolt, elveszítette román állampolgárságát, s elhunytakor más állam polgára volt, nem jogosult már az öröklésre. A család természetesen erre hivatkozva kérte Szökevény igénye elutasítását - ami azonban nem történt meg.
A történelem ugyanis nem áll meg, s a fordulatot hozó ?89-et az Égig Érő Korrupció és Sikkasztás Évtizede követte, s hogyan, hogyan nem, de Szökevény leszármazottai honi szövetségeseikkel keresztülvitték szándékukat a helyi földosztó bizottságon, s noha a tényállás nyilvánvaló, az igazságnak legfeljebb hosszas pereskedés szerezhet érvényt. A kor erkölcsei azóta is ott röhögnek, vihognak, csúfolkodnak a megalázott család ablaka alatt, a harci kedv és a hányinger felváltva vesz erőt a szerencsétlen utódokon, akiknek a történelem igazságosztó indulatáról is megvan a maguk nem túlontúl hízelgő véleménye.
Mindezt azért meséltem el, hogy fogalmat adjak arról, milyen őrjítő földügyekbe nyertem betekintést nemrég a havasalji Gelencén is, mely még mindig ,,nem Velence? - de tévedés lenne azt hinni, hogy nem ingoványra települt?
Hány az elégedetlen ember?
Lapunk legutóbbi olvasói találkozóját Gelencén incidens zavarta meg. A találkozót Fejér Vince volt RMDSZ-elnök saját és az általa képviseltek földtörvénnyel kapcsolatos panaszai fórumává szerette volna tenni, s noha ígéretet kapott rá, elmondhatja bánatát lapunk hasábjain, nem állt el érvei és vádjai további hangoztatásától. No de történt, ami történt, a lap az olvasókért van, felkerestük, adná elő, mivel nem ért egyet. A zaklatott, magát félreállítottnak érző emberből ömlik a szó.
- Első RMDSZ-elnök voltam, mert polgármester sosem akartam lenni. Korábban a vendéglőt vezettem, biztos, volt népszerûségem, akkor is utcafelelős voltam. Amikor elnök lettem, 1400 tagot számlált az RMDSZ? Sylvester Lajos írt a viszályról Pörpatvar Gelencén címmel?
Arra kértük a panasztevőt, aki szerint legalább kétezer ember elégedetlen a nagyközségben a földtörvények alkalmazásával, adott eseteket soroljon fel, hogy ne vesszünk el az általánosságokban.
Azzal kezdi, ő a mostani polgármestert szeretné rábírni a bajok orvoslására, azért ,,választottuk meg?.
A bajok pedig számosak. Állítja, hogy mindjárt a fordulat után kezdték lopni és kocsival hordani a kollektív maradék vagyonát, ,,mi a tanácsnál gondolkoztunk, hogyan osszuk a földeket, ők már akkor komáknak, sógoroknak elvették a legjobb parcellákat?. Nem tagadja, a 18-as törvény teremtett lehetőséget arra, hogy a földeket ne eredeti helyükön mérjék ki, ezt ki is használták, akik befolyással rendelkeztek. Itt persze a nevek megjelölése segítené a számonkérést, s az esetek pontos leírása, ez elmarad.
Valóban kivizsgálandó ügy azonban, ami a továbbiakban elhangzik:
- Ellopták a belépési regisztereket, meghamisították.
Tanúként idézi Várza Imre bácsit, Fejér Árpád tanítót, sajnos, mindketten meghaltak. Velük járt gelencei küldöttség élén C??unean-Vlad akkori prefektusnál panaszt tenni, azóta is minden kormánymegbízotthoz benyújtották beadványukat. Minden birtoklevelet hamisnak tart, mivel az a bizottság, amelynek a kilencvenes évek elején tagja volt, és amelynek az lett volna a feladata, hogy a kollektív belépési nyilatkozatokat összevesse a benyújtott földigénylésekkel, nem tudta elvégezni feladatát. Akkor tapasztalta volna, hogy lapokat téptek ki a füzetből. Maga csak azt a tizenvalahány igényt ismeri el jogosnak, amit akkor sikerült tisztázniuk. T. örökhagyó esetét említi, mint amely sok kétséget ébreszt, állítólag háromszor mérték volna ki ugyanazt az örökséget, ráadásul a legjobb helyen.
A történetek szétágazóak, nem is mindig könnyû őket követni. A konkrétumokról megkérdeztük a 2000-ben megválasztott polgármestert, Szakács Simon Tibort, mit szól hozzájuk. Neki az a véleménye, elődei tetteiért nem vonható felelősségre, ami pedig a kiigazításokat illeti:
- Hülye lennék, ha minden birtoklevelet újra ki akarnék adni, az lehetetlen is lenne. Én különben úgy tudom, nem Fejér Vince volt az első RMDSZ-elnök a faluban, hanem dr. Daczó Zoltán, aztán Váradi József tanár, Fejért pedig Kelemen Dénes követte, ezen a választáson én is részt vettem. Hogy a belépési nyilatkozatokat eltüntették volna, erről hallottam, de nem állítom, hogy igaz, nem is kérték, hogy ellenőrizzem. Ezt annak idején neki és az akkoriaknak kellett volna megtenniük. T. örökhagyó esetének utánanéztem, nem állítom sem azt, hogy megalapozottak a vádak, sem azt, hogy nem, az ügy nagyon bonyolult, itt tûntek el a beadási ívek. Gelencén a földvisszaadás a végéhez közeledik, százvalahány birtokba helyezés maradt hátra, és befejeztük. Egyetlen peres ügyről tudok. Az emberek szerintem 95 százalékban elégedettek, most végre fellélegezhetünk talán. Rosszul indult el a földosztás, sok volt a baj, ez igaz? De minden birtoklevelet felbontani most - ez képtelenség.
Két panaszos
Két további panaszossal beszélgettünk még el, mindenik a maga saját ügyére szorítkozva ismertette érveit.
Szakács Simon Péterné:
- Én a kollektív gazdaságba 6,41 hektárral álltam be, ezenkívül kérem még, ami föld az uram után jár, összesen 8,52 hektárt. Van itt egy kaszáló és szántó 1,82 hektár, melyre mi fizettük mindig az adót, a húsbeszolgáltatást, mindent. Ez a kollektívhez került át, a kaszáló egy része beerdősödött. Mivel tetszett a tanácsnak, jövedelme került belőle, nem adták vissza. A fát azóta kitermelték. Ez is az én károm. Eddig csak 1 hektár 30 árat kaptam vissza nyolc hektárból, pedig ?96-ban öt hektár után fizettem az adót. Az uram után járó földeket tudomásom szerint a sógornőmnek adták ki, kértük bíróságilag a tisztázást, de elkendőznek mindent.
A 75 éves asszony nagyon elszánt, négy gyermeket nevelt fel, nekik is tartozik igaza kivívásával.
Biró Ilona panasza más természetû, mégis hasonló:
- A testvérekkel öt hektár négy árat örököltünk, el is osztottuk. Pereskedni kellett, 1995-től 2000-ig, és megnyertük végül. De a birtoklevélen velünk együtt szerepel Tamás János neve is, akinek nem jár ebből egy barázda sem. Miért nem hívattak minket is oda, mikor állították ki a birtoklevelet? Egyebet is összetévesztettek, most is a másik nevén van az enyém, és fordítva. Nem akarják kiigazítani, ahogy én bediktáltam. Hiába nyertük meg a pert Tamás János ellen, nem akarják törölni a nevét, hogy ne kelljen új birtoklevelet kiadjanak. És még magánerdőt is kell hogy kapjunk, azt is ki fogjuk követelni. A telekkönyvi kivonatunkat már beadtam? A titkár azt állítja, elkéstünk vele, de mi testvérekül elhatároztuk, nem hagyjuk. Közbirtokossági is járna, de hogy mennyi, nem tudjuk. Édesapám is meghalt, ugye.
Eddig írásunk őrjítő földügyeinkről. A földperek végigkísérték ugyan népünket, a 19. század óta ügyvédek és bírók légiója él belőlük. De hogy a földperek újabb hullámát a felemás reformok felemás törvényei duzzasztották fel, mesterségesen is összekuszálva az amúgy is zavaros ügyeket, ezt nehéz lenne tagadni.
B. Kovács András