A híres emberek - akár tetszik őnékik, akár nem - előbb-utóbb úgy örökülnek meg a köztudatban, hogy a nevükhöz társuló díszítő (vagy állandó) jelző olybá fejezi ki lényegüket, hogy a nevüket akár el is felejthetjük, mert aszongya, hogy: ,,az a ??
Ha azt mondom, ,,korzikai oroszlán?, tudom, hogy Napóleon, ha azt mondom, ,,sivatagi róka?, tudom, hogy Rommel, ha azt mondom, ,,vaskancellár?, tudom, hogy Bismarck, ha azt mondom, ,,a waterlooi győző?, tudom, hogy Wellington, ha azt mondom, ,,a haza bölcse?, tudom, hogy Deák Ferenc, ha azt mondom, ,,a legnagyobb magyar?, tudom, hogy Széchenyi, ha azt mondom, ,,a biatorbágyi rém?, tudom, hogy Matuska Szilveszter, ha azt mondom? Szóval, a sort a végtelenségig lehetne folytatni, aki egy kicsit is hírre vergődött, az kapott valamilyen díszítő jelzőt, epitheton ornanst, ahogyan a mûvelt latin mondá, pedig eme stílusjegyet nem is ők, hanem az ógörögök, jelesen a halhatatlan Homérosz találta ki, eposzainak hőseit mindenféle állandó jelzőkkel fölpántlikázván. Ám azok - sajna! - az eposzokkal együtt lassan-lassan feledésbe mennek, modern és öntelt korunk figyelmének homlokteréből kikopván a klasszika-filológia. Ám a nép fogékony maradt és marad a poétai innovációk iránt, s szinte öntudatlanul alkalmazza őket, valami naiv bájjal és varázsos hímporral, s bár ismert vagy ismeretlen szerzője mindeniknek vagyon, a magáénak vallja, szájról szájra (lapról lapra) terjeszti azokat.
Most a politikusokon a sor, hogy díszítő jelzőkhöz jussanak. De meg kell dolgozni érte alaposan, az epitheton ornansokat nem adják ingyen vagy bagóért. Itt van például Kovács László magyar külügyminiszter, kit a ,,közbeszéd? (ez is odatúli nyelvi bravúr) egyre inkább csak úgy emleget: ,,Kovács, a nagyeszû?. Sajna, újabban saját nagyeszûsége csapdájába esik-zuhan-suppan-botlik sorozatosan, s példának okáért a státustörvény maga fonta pókhálójában a légy szerepét kezdé játszani. A pókok pedig? A ,,jó szomszédok?. Lám, nagyeszûnek sem érdemes lenni már.
Aztán ott van szürke eminenciása, az ,,igazság bajnoka?, Keller László, kit imigyen szólít meg a ,,közhang? (a közbeszéd szinonimája): ,,Keller, a feljelentőminiszter?. Egybeírva, természetesen. Rajta a nomen est omen szentenciája teljesedik be, de fordított értelemben: mind többen jelentik fel őt, s ő gyermetegen rezignált mosollyal nyugtázza: bizony fizetni kell!
A díszítő jelző nem magyar kiváltság, azaz nem magyarországi, s ott, ahol meg lehetett alkotni a ,,Kárpátok Géniusza?, a ,,Kárpátok Maradonája? szintagmákat, ott virágzik a jelzős szerkezetek, a becéző szeretet divatja, s hol ,,Cukorbaba? lesz valaki, hol ,,birkai bárd?, esetleg ,,Bakkecske?, ,,Vodkamester?, ,,nemzeti orvvadász? stb., stb.
A divat, természetesen, legyûrûzik a sáros-poros vidékre is, minálunk például a megyeszékhely első embere érdemelte ki az első igazi, akár a jókedvû Petőfi tollára is méltó epitheton ornanst: ,,zászlós Álmos?. Csak így, szépen, egyszerûen, sokatmondóan. S tudjuk, hogy e szép jelzőt a ,,rókalelkû prókátor? és az ő tömött alkatú Sancho Panzájával vívott küzdelemben érdemlé ki, s nem is ingyen. De milyen az irigy világ! Hát nem kikezdte drágán szerzett babérját saját ,,belső ellenzéke?, a ,,Bajusz?, fennen hirdetvén, hogy az egész zászlós viadal csak politikai tőkehalmozás céljából vala jó Álmosunknak!?
Hiába, hálátlan a világ.
De a díszítő jelző ettől még szép marad.
Magyari Lajos