Az erdélyi örménység leszármazottai itt élnek közöttünk. Találkozókat, konferenciákat szerveznek a magyarországi örmény kisebbségi önkormányzatokkal közösen, felújítják családi kapcsolataikat, az anyaországra települtek gondoskodnak kiadványok megjelentetéséről, és támogatják a hazaiakat. 2002. augusztus végén Csíkszépvizen Örmény Családi Találkozó volt, szeptemberben Kolozsváron tudományos konferencia Apafi Mihályról, ő lévén az a fejedelem, aki engedélyezte az örmény kolóniák letelepedését Erdélyben a 17. században. A kolóniák tagjai (Erdzsébetváros-Ebesfalva, Csíkszépviz, Gyergyószentmiklós új lakói és Szamosújvár városalapítói) általában kereskedelemmel foglalkoztak, de sok volt köztük a kézmûves is. Sokgyermekes családok, nagyszámú rokonság, összetartás, vallásosság és gazdasági felvirágzás érkezett velük mindenhová. A Varga E. Árpád által összeállított Erdély nemzeti és vallásfelekezeti statisztikája (I. kötet) a 19. század közepén csak a mai Maros, Hargita és Kovászna megye területén szórványban élők számát 2500-ra teszi. Ugyanott találunk egy Kézdivásárhelyre vonatkozó, 1850-es adatot: 82 örmény nemzetiségû lakosa volt akkor a városnak. Ez a szám valószínûleg - legalábbis az első világháborúig - növekedőben volt. Trianon után sokan kivándoroltak, ma Budapesttől Szegedig, Pécstől Szekszárdig sok anyaországi településen élnek kézdivásárhelyi örmények leszármazottai. Az itthon maradottak is a magyarságot gyarapították lélekszámban és munkájukkal egyaránt. A későbbi statisztikák nem is tüntetik fel külön az örmény származásúakat, nem folytatták az Osztrák-Magyar Monarchia népszámláló biztosainak aggályosan aprólékos munkáját: az ,,egyéb? kategóriába kerülhettek azok, akik még örménynek vallották magukat a teljesen elmagyarosodott örmény közösségből.
Kedves, barátságos hely
Kézdivásárhely első betelepült örményei feltehetőleg a Bogdánok ősei voltak, 1754-ben kértek kereskedési engedélyt évi adó, árenda ellenében, amit ,,Nemes Fejér Vármegyében, Kantafalván? meg is kaptak azzal a feltétellel, hogy bőráruval, borral és amivel a helyiek még foglalkoznak, ők nem kereskedhetnek. Bogdány-Keresztes örmény kereskedő és ,,nemes Gyergyó székben Szentmiklóson lakó? Keresztes Antal ugyancsak örmény kereskedő, ,,nemes ebesfalvi örmény kompániabéliek?, vagyis erzsébetvárosiak voltak. (Ebesfalva-Erzsébetváros, ma Dumbr?veni, Apafi-birtok volt, 1658-ból származik az első bejegyzés az ottani örmény anyakönyvben. ,,Az Erdélyben szétszórtan élő örmények felett joghatóságként az Erzsébetvárosban székelő főbíró által vezetett Örmény Kompánia állt, amely egyéb ügyekben is képviselte az örményeket, például közösen, egy összegben fizettek adót. Emellett Erzsébetvárosnak volt külön bírója, és a településen kezdetben csak örmények laktak. Az itteni kolónia 1696-ban elnyert kiváltságlevele az első részletes jogi szabályozás az erdélyi örmények számára.? - tudjuk meg a világháló egyik oldalán - http://garabonczias.hu/ormeny/oframeset.htm)
A Bogdán-ősök 1759-ben építési engedélyt kapnak, ez már a letelepedésüket igazolja - tudjuk meg Bogdán Éva nénitől, aki leszármazottként családfakutatással, genealógiával is foglalkozik.
- Mivel foglalkoztak kezdetben a Bogdánok? Azt Kézdivásárhelyen mindenki tudja, hogy az első fényképészetet ők nyitották.
- Rőfösüzletük és cipőboltjuk volt. Az 1859-ben született Bogdán Ferenc maradt itt, Kézdivásárhelyen, leánytestvérei férjhez mentek. Neki segédet hozattak Franciaországból, aki értett a fotózáshoz. ? is megtanulta, és több segédet vett maga mellé, miután valamikor 1870-1880 között megnyitotta a boltot. Az egyik segédje Gyulai Ferenc volt, valahonnan az anyaországból, hozzáadta a lányát is, Blankát. Szentgyörgyön nyitott mûhelyt, a mostani rendőrséggel szemben, a Csíki utcában van a ház, ahol laktak. A fiúk, ifj. Gyulai Ferenc kitelepedett, fotószakíró lett, ott doktorált. Nagyapám, Artur után apám folytatta az üzletet, de 1933 és 1938 között volt egy kis kiesés. Nehéz idők voltak, jött az infláció és nagyapám halála, s apám még nem volt elég idős ahhoz, hogy ipart tudjon indítani. Inas kellett legyen, aztán segéd, úgy adtak csak iparengedélyt, végig kellett járni a fokozatokat.
Közben Éva néni fényképeket, családfát mutat, magyarázza a szövevényes családi kapcsolatokat, érdekes történeteket, családi anekdotákat mesél.
Sok mindent leírogattam, kinyomoztam, de annyira szétágazóak a rokonsági vonalak? Az örmények mindig együtt voltak, nagy, előkelő társaság, család, rokonság, testvérség, ilyen-olyan atyafiság, összetartottak nagyon. Karácsonyt, névnapokat ültek meg, állandóan együtt volt az egész társaság. A családban utoljára örményül dédapám beszélt, lehet, hogy még nagyapám is tudott valamit. A régi örmény ételeket közben nagyanyám is meg-megcsinálta, ő nem volt örmény, de átvette a férjétől s az anyósától, apósától, s jobban szerette itt, mint Szentgyörgyön. Azt mondta, hogy soha nem menne vissza, Szentgyörgy hideg-rideg város, ahol az aljanép és a felső réteg között nem volt ilyen kispolgári társadalmi réteg, mint Kézdin. Ez kedves, barátságos hely volt.
Közben előkerül egy század eleji szomorú jelentés, amelyet kb. 60-70-en írtak alá: Dávid, Vertán, Zakariás, Dobál, Fejér, Zárug, Khell, Bogdán, Novák vezetéknevekkel.
Az utolsó Zakariás
Zakariás Mária nénit is megkerestem a Vasút utcában. Ketten élnek a nagynénjével, a százegy éves Katinka nénivel. (Pár nappal látogatásom után, szeptember 29-én Zakariás Katinka néni elhunyt, október elsején temették el a katolikus temetőben a Fejér-kriptába. Nyugodjék békében.)
Ilyen fajták vagyunk, anyai ágon a felmenők közül majdnem mindenki elérte ezt a kort - meséli Mária néni. - Családom ősei tősgyökeres örmények, apai és anyai ágon is, édesapám őseinek neve Hankucz volt, majd névváltoztatás útján felvették a Zachariás (Zakariás) nevet. A Zakariás család Gyergyószentmiklóson telepedett le, ahol a város életébe a többi örménnyel együtt nagy változást hoztak.
Mária néni Gyergyószentmiklóson végezte a tanítóképzőt, de dédszülei már az 1890-es években Kézdivásárhelyre telepedtek, itt már több örmény család élt, a Dávidok, Vertánok, Fejérek, Zárugok, akik szintén kereskedelemmel foglalkoztak.
- Amikor édesapám megházasodott, örmény leányt vett el, Vertán Rozáliát, egyedül én vagyok a gyermekük, ha én meghalok, a Zakariás család teljesen kihal itt, Kézdivásárhelyen. A családunkról mást nem tudok. Volt itt Zárug banktisztviselő, de kihaltak. Rokonok voltunk velük is. Gyergyószentmiklóson rengeteg rokon volt, de ahogy ideköltöztek az őseim, a kapcsolat megszûnt, s nem tudom a rokonságot.
Megtudom, hogy a házba 1890-ben költöztek a dédszülők, az első részbe, azután építették hozzá ezt a második részt, ahol most laknak.
- Elolvastam A Musza Dagh negyven napját. A kötődésünk nem szûnt meg az örmény gyökerekhez, csak teljesen magyar a környezet.
Az erdélyi örményeknek eredetileg saját püspökük volt. 1773-ban fogadták el a pápai fennhatóságot; jelenleg az örmény katolikusok fő védnöke, apostoli kormányzója dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek. Kézdivásárhelyen az örmények mind római katolikusok, nem volt külön templomuk, mint Csíkszépvizen, Gyergyószentmiklóson, Erzsébetvároson vagy az örmény alapítású Szamosújváron. A hagyományos örmény vallásosság azonban a kézdivásárhelyiekre is jellemző. Dávid Imre nagyapám elmondta, hogy a kommunizmus idején voltak, akik funkciójuk, hivataluk miatt nem járhattak templomba, nem gyakorolhatták vallásukat.
Fontos a csíkszépvizi találkozó
- De a többiek, akik nem voltak közvetlen veszélynek kitéve, ápolták és gyakorolták, édesanyámék, nagynénémék is. Aztán persze próbáltunk más megoldást, formát találni a vallás gyakorlására: amikor kimentünk Pestre, Szegedre, akkor gyóntunk, áldoztunk. Nagyon sok hagyomány maradt meg, ápolták a hitüket, a vallásnak mindig fontos szerepe volt. A templomba (a kantaiba) sok kegytárgy, az ablakok is örmények adományai révén kerültek oda, a négy színes ablakból három egészen biztosan. Az egyik - a második - nagyapámé, rá van írva, hogy Erzsébetvárosi Csíky Ida emlékére adományozta Dávid Antal. Mindegyikre rá van írva, ki adományozta. Az ezüstcsengőt és a gyertyatartót is, a miseruhákat, amelyek persze már elhasználódtak, örmények adományozták.
- A csíkszépvizi örmény családi találkozón a templomból kijövet koszorúztunk, és a templomban a kórus által elénekelt örmény himnusz után mindenki a magyar és a székely himnuszt énekelte, azt tudták, azt érezték inkább magukénak? és magyarörményeknek vallják magukat. Ez mit jelent?
- Ez nagyjából azt jelenti, hogy azonosultak annak a népnek, annak a hazának a sorsával, ahová őseik jöttek. Ez nemcsak külső megnyilatkozásokban tapasztalható, hanem életüket áldozták, részt vettek az összes jelentősebb harcban, a szabadságharcokban, világháborúkban. Ez azt jelenti, hogy a kapott, új hazát valóban szerették, megbecsülték, és magyarnak is érzik magukat.
- Egyesek ezt a magyarörmény identitást megkérdőjelezik, és azt mondják: ilyen nincsen.
Az örmények esete eléggé sajátos, de nincs ebben semmi lehetetlenség. Lehetek én örmény származású, és érezhetem azt, hogy a hazám: magyar haza. Én nem mondhatom, hogy magyar származású vagyok, de magyarnak érzem magam, mert itt lakom, itt születtem, az őseim pár száz éve itt laknak, ehhez nem férhet semmi kétség; csak esetleg a származásom nem magyar. De az érzéseim teljesen a magyar hazához, a magyar néphez és a magyar nép sorsához kapcsolnak. A két nép szenvedése maga olyan jelenség, ami összekovácsolta, egymásra utalta őket. Egyéb kapcsolódási pontok is vannak: a szent korona egyes kutatók szerint talán Örményországban készült, mégpedig Világosító Szent Gergely idejében, aki nagy tudású, sokoldalú ember volt, az örmények térítője. Hogy ez a feltételezés mennyire bizonyítható, azzal most sok kutató foglalkozik.
Családomból pedig sok olyan értelmiségi, közéleti személyiség került ki, akik a magyar közösségnek szentelték magukat: Dávid János, a helyi kórház főorvos-igazgatója volt, Dávid Antal királyi kereskedelmi tanácsos, Dávid Antal író, Dávid László, Kolozsvár plébánosa, pápai prelátus (aki a családfánkat kutatta). Még ha el is mentek Kézdivásárhelyről, a gyökereik innen erednek.
A Dávidok Örményországból menekültek Moldvába, onnan az 1600-as évek végén Csíkszépvizre, Barótra, majd 1830-40 körül Kézdivásárhelyre telepedtek. ,,Legyen áldott örökre a jó Isten szent neve, hogy behozott új hazánkba, a székelyek szent honába!? - ez lehetett volna a mottójuk, de az összes, Székelyföldre telepedett örménynek is.
Rokonok mindenhol
A Víkol családból Erzsike nénivel beszélgettem. Szülei 1941-ben jöttek Kézdivásárhelyre.
- Dédnagyanyádék, Dávid Kati néniék voltak az elsők, akik felkeresték apuékat, és onnan datálódik a nagy barátság, azelőtt itt nem ismerték őket, anyám magyarországi, apám kolozsvári, ők sem ismertek itt senkit - idézi fel a család beköltözését.
Dédnagyapám, Vikol Kálmán Kolozsvár alpolgármestere volt, és amikor 1902-ben a Fadrusz-szobrot leleplezték, ő mondta az egyik beszédet. Mi nem vagyunk tiszta örmény család, mert apai ágon vagyunk csak félig örmények, anya félig osztrák, félig magyar. Van minden ebben a családban. De ahol egyszer valakinek bemutatkoztam, az mindig azt mondta: ,,Na, te örmény vagy?, nem is tagadtuk soha, nem is volt, miért, mert az nem szégyen. De igazi, édesrokonunk itt, Kézdivásárhelyen nekünk nem volt. Az örmények nagyon érzékenyek, nagyon oda tudnak figyelni egymásra, de átveszik környezetük hatásait, és igen sok segítőkészség van bennük. Sok közöttük a mûvészlélek, főleg zenész, a mi családunkban is? Azt tapasztaltam, legalábbis itt, Kézdin, hogy bármi történt, mindig próbáltak segíteni, s ez jó érzés volt. Érezted: áll valaki mögötted, egy közösség - emlékezik vissza Erzsike néni.
A Vikolok nemeslevele a 18. századból való, és mindig a legidősebb fiúra száll. Erzsébetvárosiak, onnan mentek Kolozsvárra, a többiek szétszóródtak, Moldvában és Olténiában is van egy-egy ág. A közelebbi rokonság az anyaországba települt.
- Én büszke vagyok a magyarságomra. Örménységemmel soha nem álltam elő, ha azonban megkérdezték, soha nem tagadtam le, nem is szégyellem, mert nem olyanok voltak az ősök, hogy szégyenkezni kellene miattuk; ennek az országnak a felemelkedéséért és kultúrájáért rengeteget tettek az adományaikkal, a szellemi és testi munkájukkal, nagyon odaadó és hûséges társaság, hû ahhoz a földhöz, amely befogadta. Mert nem volt, hol megmaradjanak, mindenhonnan elûzték őket. De ahol befogadták őket, ott teremtettek kultúrát, virágzó kereskedelmet, mûvészetet, úgyhogy csak büszkék lehetünk rájuk, s felemelt fejjel kellene köszönetet mondanunk azért, amit létrehoztak.
Hogy ennyit is tudunk a múltról, azt annak köszönhetjük, hogy a papírok fennmaradtak, s hogy abban az időben a szülők még beszélgettek a gyerekekkel, meséltek. Lehet, hogy a mai világban ez nem mindenütt van meg.