A Határon Túli Magyar Színházak nemrég zárult XV. Fesztiválján a Tamási Áron Színház elnyerte az egyik nagydíjat: az Illyés Közalapítvány ,,a jelentős egyéni teljesítményeken alapuló kollektív és kreatív társulati munkáért? jutalmazta a trupp Partok, szirtek, hullámok címû előadását. Színházunk azonban nem csak ezzel az egy díjjal tért haza a rangos fesztiválról: Pálffy Tibor és Váta Loránd ,,a kivételesen intenzív színészi partnerkapcsolattal a társulati színészi munkát inspiráló színpadi jelenlétükért? Kisvárda város díját nyerték el. Aki csak valamelyest - akár a pódiumról - is ismeri őket, láthatja-tapasztalhatja: különböző egyéniségek. Ezt ők maguk is vallják, érdekes módon azonban beszélgetésünk során mindvégig, esetenként egymást kiegészítve akár, de megegyezett véleményük. Kettejük kapcsolata sajátos, mondhatni érzik egymást. És talán épp ez a titka ,,a kivételesen intenzív színészi partnerkapcsolatuknak?.
- Ti első perctől, mikor ,,összeeresztettek? bennetek a színpadon, jól megértettétek egymást?
V. L.: - Azt hiszem, igen. Az, hogy egy páros remekül képes együtt dolgozni a színpadon, nem feltételezi azt, hogy az a két ember folyton egymásnak az árnyéka kell hogy legyen az életben is. Jelenthet egy jellembeli nagy-nagy különbséget is
P. T.: - Szerintem is. Nagyon különbözőek vagyunk, teljesen másképp látunk dolgokat az életben. A színpadon viszont inkább kiegészítjük egymást.
- A színpadon kívül mennyire jó a kapcsolatotok?
P. T.: - Hát? nem rossz
V. L.: - Nem rossz, de nem is jó. Mind a ketten nagyon kizárólagos alkatok vagyunk. ? csendesebben, én sokszor szóban hangosabban ,,levágok? olyasmit, ami nekem nem tetszik. Hobó másképp oldja meg a dolgokat, van úgy, hogy több diplomáciával, és - be kell vallanom - nagyon sokat tanultam tőle. De a magunk módján mind a ketten kizárólagos alkatok vagyunk, nem sok embert engedünk magunkhoz közel. Ebben nagyon találunk. Én meg tudnám a két kezemen számolni azokat az embereket, akiket igazán közel érzek. Mondjad, ha te is így vagy ezzel.
P. T.: - Nehéz erről beszélni, az emberek közti kapcsolatok nagyon bonyolultak. Én szeretek kíváncsian közeledni az emberekhez, hogy lássam, mennyire tudunk közel kerülni egymáshoz, de sokszor kifullad ez annyiban, hogy csak a színpadon vagyunk egymás mellett. Ott fontos az, hogy tudjam, ki van mellettem. Persze, hogy közel engedni magadhoz, ebben egyetértek Lórival, nagyon nehezen engedem közel magamhoz az embereket.
V. L.: - És ennek rabja az ember. Pont azáltal, amit mond Hobó, hogy sokszor szeretnénk ezt a falat széttörni, kíváncsi lenni az emberekre, sokkal befogadóbbnak lenni, mint amilyenek vagyunk. Mindenki bizonyos fokig rabja a saját személyiségének.
- Lóri említette az előbb, hogy sokat tanult tőled. Ez fordítva is így van?
P. T.: - Kölcsönös, abszolút.
- Színészként is hatással vagytok egymásra?
V. L.: - Rám ő nagyon hatással van.
P. T.: - Rám is. Mi nagyon ösztönözzük egymást a színpadon. Egészséges versenyszellem van közöttünk, egy öltözőt használunk, nincs irigység bennünk egymás iránt.
- Mindketten rendkívül erős egyéniségek vagytok, és elég különbözőek is. Hogyan sikerült mégis ezt a ,,kivételesen intenzív színészi kapcsolatot? kialakítanotok?
V. L.: -Mert nagyon jó színházi helyzetekbe: jó szerepekbe, jó párosokba kerültünk bele, és jó rendezővel dolgoztunk. Ez nagyon fontos, mert hiába a tehetség, még az is lehet, hogy emberek megérzik egymást a színpadon, és mégis van úgy, hogy tőlük teljesen független okok miatt elmennek mellettük a dolgok.
P. T.: - Munka közben, a próbák alatt, illetve az előadásokon energiák szabadulnak fel. Ha nincs valaki - és most utalok én is a rendezőre -, aki rólunk pontosan tudja, hogyan irányítson, akkor könnyen megtörténhet, hogy ezek az energiák összeütköznek, és rossz értelemben. Pontosan az intenzitás miatt és abból fakadólag, hogy teljesen különbözőek vagyunk, könnyen megtörténhet a koccanás. Viszont ha van egy olyan ember, akiben én is hiszek és Lóri is hisz, akkor pozitív irányba haladnak azok az energiák, és szép dolgok születnek egy-egy jeleneten belül.
V. L.: - Ez egy olyan pálya, ahol - ki kell mondanunk - mindenki érvényesülni akar. Ha az energiáink nem úgy csúcsosodnak, mint a mi esetünkben a párosokban, akkor rossz kisülések lesznek, az energiák átmennek boszorkányosba. És vagy rosszindulatú lesz az ember, vagy felőrlődik, tönkremegy. Annyi kolléga, de leginkább kolléganő van körülöttünk - valahogy a nők hajlamosak hamarabb tönkremenni ebben -, sokan nagyon tehetségesek, és idegileg tönkrementek, már a pálya mellett vannak. Ilyen szempontból nagyon veszélyes mesterség ez, ezért jók az ilyen találkozások.
- Gondoltatok arra, hogy valamilyen kétszemélyes előadást eljátsszatok? Például az Emigránsokat?
V. L.: - Ezen sosem gondolkodtam.
P. T.: - Én sem.
V. L.: - Sosem gondolkodtunk. De lehetséges, mindent el lehet képzelni. Nagyon fontos az, hogy kipattanjon egy szikra, amely megszüli az előadást, vagy kell lennie egy jó rendezőnek, aki a szikrát megszüli. De azért, hogy most kaptuk ezt a díjat, és kezdjünk valamit ketten, ebbe nem mennénk bele.
P. T.: - Ha nem egy belső kényszerből születik meg a dolog, akkor mind lehetünk mi jó partnerek, de nem hiszem, hogy egy érvényes előadás születhetne belőle.
V. L.: - Ami nem egy olyan indíttatásból születik, hogy egy rendező egyszer csak úgy érzi, ezzel a két emberrel neki azt az előadást meg kell csinálnia, akkor más, tekervényes útjai vannak az egésznek. Erre sosincs recept.
P. T.: Ha mi ketten a saját fejünktől kéne hogy elkészítsünk egy előadást, akkor nagyon sokat vitatkoznánk rajta, pont amiatt, hogy különbözőek vagyunk, másképp látunk dolgokat.
V. L.: - Egy esetben tudnánk nagyon jót csinálni, és akkor egyetértenénk, hogyha mindegyikünk hozná a saját hozadékát, valamit, amit te nagyon tudsz, és valamit, amit én nagyon tudok.
P. T.: - Igen, és emellett nagyon pontos legyen az, hogy hova akarunk kilyukadni. Ez a legfontosabb, akkor tudnánk egy közös előadást csinálni mi magunk, hogyha a végső érzés egyforma lenne bennünk. Az, amiről szólna, egy és oszthatatlan legyen. Azon belül, amit én képviselek, nagy szabadságom lenne, amit ő képvisel, nagy szabadsága lenne, de tudjuk, hogy oda kell kijutnunk, abba a pontba.
V. L.: - Nehéz, az ilyen dolgoknak titka, önálló élete van. Például a Lukács-Máté páros (A csoda - játék Tamásival az Énekes madár nyomán - sz. m.) az én esetemben egy elég nehéz alkotói periódusban született meg, a munkafolyamat is eléggé rapszodikus volt, de valahogy megszületett a titka. A bemutatónál még nem tartottunk ott, ahol majd később, folyamatosan dolgoztunk rajta, volt úgy is, hogy egyik előadásról a másikra visszaléptünk. Érdekes, hogy mindig érzem azt, amikor ő nem kooperál, és ő is érzi azt, amikor én nem kooperálok.
- Ez így van más színészekkel is?
V. L.: - Nem, ehhez jól kell ismernünk egymást.
P. T.: - Nem beszélve arról, hogy 1995 óta eltelt jó pár év, egy-két ember van csak, akivel régebb dolgozom, mint Lórival.
Lejegyezte: Váry O. Péter