A Hol vagytok, ti régi játszótársak? címû, öt történetből álló nagyregényem 1988-ban kezdtem el, s végre az ősszel sikerült befejeznem (harmadszor) az ötödik és legterjedelmesebb történetet is, A katona és a démont. Az elmúlt tizenöt esztendőben sok mindent írtam, regényeket is, de hébe-korba előhúztam a Hol vagytok, ti régi játszótársak? megviselt kéziratkazlát is, alakítottam, csiszoltam, fáradhatatlanul írva át bizonyos, engem kiváltképpen izgató jeleneteit. Ezzel a történetek a terveim szerint - a magam ámokfutó, dilettáns módján nagyralátóan tudok tervezni - mintegy leporellószerûen nyílnak egymásba, kiegészítik, magyarázzák, értelmezik, terrorizálják és meghazudtolják egymást.
A regény első, kósza ötlete valamikor 1985 februárjában rémlik fel előttem, amikor a Promenád egyik történetét, A portugál hölgy látogatását nem írom éppen, mert elakad bennem, mint a tû a lemezen. Akkor rémlik fel először ez a regény, barátaim életregénye, mint egy félig elfelejtett, kísértő, kósza álom. Cselekmény? - gondolom bávatagon, s indulok a Kriptába Darkó Zsigával és Farkassal találkozni? Cselekmény, ugyan? Félek, hogy a regény alig megképződő belső rajza nehogy azonnal ,,szálló porszemként? hibbanjon el. Sok helyütt fog játszódni a cselekmény, ha lesz! - gondolom a hídon átmenve, közeledve a törzsasztalhoz, ami ekkorra már a Sugásból a Kripta emeletére költözik? A föld több pontján, egyazon időben! Például Izraelben, a hatvanhetes villámháború idején; azután Új-Zéladon, eme szeles, rejtelmes szigeten; Velencében, a lagúnák és a szerelmesek városában; Bécsben, Génuában, Moszkvában, Bukarestben? Szibéria végtelen erdőségeiben és a balatoni autópályán. Amire felérek a hegyre, már a címét is tudom!? Hol vagytok, ti régi játszótársak? lesz a címe, ez egy Petőfi-sor, hátha szerencsét hoz. Hiszen már önmagában is arra utalna, hogy a barátaim (e bevallottan önéletrajzi regény szépreményû hősei) sorra kitûnnek a képből. A diszkoszvető egy különlegesen nagy erővel elhajított diszkosza után bámészkodva, valahol Athénban, egy Balkán-bajnokságon marad le az ifjúsági válogatottól, hogy később, nyugat-európai kalandozások után a távoli Mexikóban tûnjön föl dacosan, vonzóan, felejthetetlenül! Előbb mint kocsmai kidobóember munkálkodik, se magát, se környezetét nem kímélve, aztán - mert szerencsésen nősül, a patron leányát veszi el - mint büszke vendéglőtulajdonos tündököl. Az öttusázó talán a mocskos és egyre mocskosabb hazai vizeket unja meg, talán a mindig rozsdásodó kardokat, az örökös edzőteremhiányt, az akadozó jó szándékot - ami a széthúzó román sportvezetés egymással acsarkodó köreire egyébként sem volt jellemző (?!). Ki tudja? Mindenesetre ő Bécsben marad le egy másik román válogatottól, s most discjockey Münchenben, köszöni, megvan, gondolom kábán 1985 delén a Kripta előtt. Látom már a Zsiga kocsiját, ő tehát már megérkezett, a lépcsőn öntudatlanul is tovább szövöm barátom sorsát, lehet, hogy hamarosan a Szabad Európa Rádióhoz kerül, gondolom még. Amikor viszont a kilencvenes évek elején eljutok a regény első fogalmazványának közepére, már ez is hebrencs álommá változik, hiszen a Szabad Európa magyar osztálya egyik napról a másikra, váratlanul szûnik meg?
A színész kétméteres alakját egy repülő nyeli el valamikor a nyolcvanas évek elején. Két kutya, két amerikai fiúárva és egy törékeny feleség kíséri. Igaz, nem sokáig. Elválik, újranősül. Taxisofőrként dolgozik New Yorkban, a világ legnagyobb városában, ebben a metropolis-dzsungelben, de néha - kelet-közép-európai nosztalgia? - olasz, román, magyar, szerb, orosz kiskocsmákban olaszul, románul, magyarul, oroszul, szerbül énekel a maga körül mindent fölperzselő és példátlanul tönkre is tevő szerelemről. S persze - mindenkinek a magáé! - szerepel filmekben is. Az egyikben egykori, szeretve szeretett, hozzá fölöttébb szigorú igazgatónőjével, a nemzetiség hajdani csalogányával* párban kivándorló magyarokat alakíthatnak, akik áttántorognak a szép, új világba, de itt sem találják helyüket. Lehet, nincsen is nekik?? Amin én (félreértések elkerülése végett) egy pillanatig nem csodálkozom (szívet cseréljen, aki hazát cserél!?), én ebben a rongyos régiben sem találom? Majdani magukat alakíthatják, egy pillanatig feltárulhat előttük a borzongató jövendő is, amitől akár el is borzadhatnak. Elég, ha sejtitek, hogy itt miről is van szó!?
A bokszoló is megszereti a huszárlovakat, és ellovagol egy házzal odébb. A vadász is nyugatnémet madarak kitömésére specializálja magát. Igaz, ő azután visszatér filmet készíteni büszkeségünkről, az erdélyi barnamedvéről, ahogy az illik is egy vadkedvelő, Nyugatra szakadt magyarhoz, aki a puskát átmenetileg kamerára cseréli. ,,Jó katona legyél - táncol be regényembe s vissza az életembe a jeles férfiú. - Jó katona legyél, bazmeg, melegszívû, könnyed léptû. Zavaros a Nyárád??
Folytassam még?
Akkor, 1985 februárjában, amikor az első mondatot leírom - ez végig meg is marad, kitartó mondat (,,Sanyi már otthon is lovagolt néha, és tenyeréből etette kockacukorral a lovakat??), a regény, mint említettem, egyelőre csak kusza hangulatok tömkelege. Foltok, néhány regényes alak, erdélyi tájak, hangulatok, mániák. Útvesztő, ami elnyeléssel fenyeget. Mozaik. Bevallottan barátaim stilizált életrajzai keverednek itt össze, remélem akkor erősen, hogy valamiképpen kiadják majd az én elfuserált, zátonyra futott, ,,hősi? életem is. Hiú, badar ábránd, tudom, de most sem gondolhatok mást, most, amiután a történetek legutolsó változatai is befejeződtek, és több száz fehér és teleírt papírlap forog körülöttem, járván a maga mélakóros táncát.
A kezdőmondat után megállok, némán meredek magam elé. 1985 februárja van, délután. Künt rendületlenül havazik, de itten, messze vidéken, jegyzem a margóra, valahogy úgy vagyunk elmaradottságunkban, magányunkban ezzel is (a havazással!), hogy örülni tudunk neki, mint bolond a fa? (Na, ennyit az öncenzúráról. Ha kiírom, veszélyeztethetem a jóérzést, amit a lap és a regény - az első kötet végre megjelent! - terjeszteni hivatott.)
Ültem az ablaknál Nyugatra néző szobámban, és néztem a hóesésben a kukák körül sürgő-forgó alakokat. Csekkes hivatalnokok voltak, feleslegessé váló dokumentumokat égettek, de a hóban elég keservesen égtek a papírok. Egy fénykép rémlett fel előttem, régi dossziékban, elsárgult borítékokban kezdtem el hosszan keresgélni. Azután meglett. Minden megvan, mondotta volt már Ottlik Géza is? Ezért aztán, ha emlékezem erre a süllyedő délutánra, egyre a tûzzel bajlódó, káromkodó hivatalnokokat látom, mindhalálomig égetik most már feleslegessé váló dokumentumaikat. Így megy ez!? A fénykép különben valamikor az első világháború (a ,,nagy háború?) idején készülhetett valahol Doberdónál. A csatákat hősiesen végigharcoló bakák - transzszilván regény ez is, sok benne a hős, még több a hősiesség!, ahogy megszokhattuk erre, mifelénk, ahol a költő szavaival élve, a suvadásos dombok a férfiakban éjjel mélyre szállnak - kissé csodálkozva néznek vissza ránk, s az azóta eltelt hét-nyolc évtized kárpitjai recsegve hasadoznak a világokat megmozgató huzatban. Kis, de elszánt csoport - barnulva is, sárgulva is, szakadozottan is bizonyítják, akkor sem s azóta sem adták meg magukat soha, sem ellenségnek, sem reménytelenségnek. Tették a dolgukat. Ahogy lehet és ahogyan lehetett. Nagyszerûen kivehetők még az arcvonások is, révedező vagy éppen konok tekintetek sem merülnek még el a könyörtelenül szállongó esztendők hullámaiban. Nagyapám - csákóját legényesen tolva feje tetejére - középen áll. Mellette jobbról is, balról is hat-hat bajtársa. A szimmetria az egykori frontokat látogató vándorfotográfus lelkét és elméjét is megejthette. Nem is csoda, megbabonázza ez a legbarbárabb elméket is, hasonlatosan a nagy francia forradalom hármas jelmondatához - szabadság, egyenlőség, testvériség! -, melyekből különösen a középső hódított meg annyi jobb sorsa érdemes lelket? Állingálnak a bakák, részben ülnek is, nyilván, hogy beleférhessen a szakasz a kép szûkítette mezőbe, ahol azelőtt is, azután is annyi golyó, gránátszilánk, srapnel, akna zuhogott. Kedvem lenne írni arról is, sőt, arról különösen, hogy pontosan azon a helyen, ahol állnak, illetve ülnek, hány halált hozó golyóbis szikrázik fel, mondjuk egy óra múlva, amikor ők már a lövészárokban hasalnak vagy a bunkerben tesznek-vesznek, szívükben már megbékélve, békére készen? Itt van, ismétlem, az egész szakasz és az elrendezés, hogy ismételten aláhúzzam, az egykori fotográfus szimmetria iránti, nem mindennapi érzékét dicséri. Persze, a szimmetria tomboló sikeréhez a taljánok is kellettek, ahogy akkoriban dacos gúnnyal mondogatták nagyapámék, a ,,macskaevők?, akik a fényképezkedés büszke pillanatáig alaposan megritkították a szakaszt? Közbevetőlegesen: mi lett volna ezzel a regénnyel, ha nagyapámat is eltalálja akkor vagy azután egy eltévedt vagy direkt neki szánt golyó? Ha nem éli túl (három hétig főtt derékszíjakat és mezei egereket eszegetve végső szükségében) századától elszakítva ezt az egész hajcihőt? Ha nem keveredik 1919 végére Pestre, majd haza, hogy újra megmelegedjen nagyanyám mellett oly hosszú és kényszerû távollét után? Ha nem születik meg 1920-ban apám, aki majd engem tervez be egy másik háborút szerencsésen túlélve, míg én ezt a regényt? (És a lányaimat?) Így megy ez!?
Nos, ennek a képnek a mintájára próbálom másfél évtizede - mióta hol kisebb, hol nagyobb megszakításokkal íródik a regény - elképzelni egre távolodó befejezését. Igen, valahol egy kelet-európai város főterén, egy helyi és grandiozitásról árulkodó talapzaton álldogálunk, a vicceket törvényszerûen követő félmosoly néma vigyázzában? Én és hûtlen, világjáró barátaim, akik erre az alkalomra a föld minden részéről eljönnek majd hozzám, hogy megtarthassuk a régóta tervezett csúcstalálkozót, amelyről már 1969-ben a Szent Anna-tónál álmodozhattunk? Még Róbert is itt lesz, a hatvanhetes izraeli villámháború hős katonája, aki 1967-ben hasba lő egy arabot, de elcipeli a kötözőhelyre, ezért előbb istenesen letolják, majd megdicsérik, de neki elege lesz a militarizmusból, és odébbáll. Európát már unja, Amerikába, Ázsiába nem vágyik, ezért aztán Új-Zélandra költözik ez a született pacifista. Porszívóüzletbe száll be, az arab fölépül, és két év múlva utánamegy. Azóta elválaszthatatlan barátok és üzlettársak. Dani is eljön majd erre a találkozóra, gróf Rettegi kíséretében, hogy elmondhassa a verseit s azt, hogy milyen is a másvilágon. És eljön a diszkoszvető, a színész, a rendező, az öttusázó, a vadász. Itt lesznek mindannyian, még azok is, akik különben nem lehetnének itt? Összegyûlünk még egyszer és talán utoljára egy regényben?
Mostanában, mióta befejeztem, és az első könyv meg is jelent, a két kép: nagyapámék első világháborús fotográfiája és a Hol vagytok, ti régi játszótársak? Szerencsés befejezésének képe valahogy összekeveredik bennem, és a szereplők együtt isznak valahol egy balkáni talponállóban - mily csodás viszont a Balkán! -, miközben teli torokból valami olyasmit énekelnek, hogy befútta az utat a hó, céltalanul fut a fakó, miközben künt negyvenfokos melegben olvad az aszfalt, mert nyár van, a fényvakság hava?
Üdv néked, olvasó!?
Bogdán László
* ,,És a Dukász Nusika
hangja, mint a muzsika??