Rósa Dániel a nyitott hordók egyike fölé hajolt: hatalmas, vörös arca undorodón torzult el, száját elöntötte az émelyedés nyála.
- Ezt küldi kend Bécsbe? - fordult Borbolához, a felsővárosi hajóépítőhöz, akinek vékony, okos arcában gunyoros nyugalommal csillogott a szeme.
- Podhradszky főbíró szerint odafönn levest főznek belőlük! - felelt Borbola, s szeme körül aprókká húzódtak a ráncok.
- Levest? - ismételte Rósa Dániel, s újból a hordó fölé hajolt. Sötétzöld vízben, szüntelen fel-alá tóduló nyüzsgésben, egészen a hordó pereméig, teknősbékák hemzsegtek, mocsári teknősök, fekete páncélukat vagy hasuk sárga foltos, berakásos mintájú lemezét mutatva.
Zömök, ráncos lábuk hegyes körmeivel egymás testébe kapaszkodtak e tolongásban, tar fejük bugyborékolva fel-feltört a szint alól, apró szemük meg-megcsillant a szennyes vízben: megannyi fátyolozott fényû aranylapocska.
Tizenöt hordó sorakozott a tanácsház udvarának sarkában: édeskés, rothadt szagot árasztottak.
- A földbíró szerint - folytatta Borbola - Bécsben újból előveszik a pert: itt az ideje új ajándékokat küldenünk!
- De mennyit küldtünk már eddig is! - fortyant föl Rósa Dániel. - Tizenöt tehenet, egy csikót, két hattyút - és mennyi fácánt, fajdtyúkot, hány mázsa cselebi és basadohányt, nádmézet? Mindig újabb és újabb ajándékok - de a legelőinket mégsem adják vissza!
A legelők! A hordók körül komor arccal, feketén álltak a tanácstagok: Szeged város elkobzott legelőiről a várőrség nap mint nap hajtotta el az odatévedt marhákat. Húsukat másnap azokban a mészárszékekben mérték ki, melyeket a helyőrségi tisztek, a városi tanáccsal dacolva, engedély nélkül állítottak fel a bástyák aljában.
- Podhradszky már jobban tudja, mi a teendő! - vont vállat Borbola, mintha csak ingerelni akarná Rósa Dánielt. Emennek hófehér bajsza csapzott volt a verejtéktől: düh és kétségbeesés verejtéke öntötte el hatalmas testét, amint ott állt előttük, kevélyen és fenyegetőn, súlyosan lecsüngő szemhéjai alatt fuldokló tekintetével.
- Holnap majd mi is kimegyünk valamennyien a semlyékekre teknőst vadászni! - kiáltotta keserûen. - Legalább hasznukat vesszük a mocsarainknak! Úgyse maradt egyebünk e semlyékeknél!
A tanácsbeliek szégyenkezőn hallgattak; különösmód: annyi megaláztatásuk közül épp e teknősök fájtak nekik legjobban - úgy érezték, gúnyt ûznek belőlük a bécsi és pozsonyi urak!
S e pillanatban ijesztő hangot hallottak, mintegy a föld alól:
- Rósa Dániel!? Rósa Dániel!?
Felkapták fejüket, csend támadt, s újból felhangzott a hang a föld alól: - Segítő urunk: Rósa Dániel!? Jóságos pártfogónk: Rósa Dániel!
Rósa megfordult, oly rémülettel, mintha kísértet hangját hallaná - s már nem is egy hang kiáltott, de tucatnyi, férfiaké, nőké, síró, nyöszörgő hangok, koldusok, megkínzott vénemberek hangja.
- A boszorkányok! - bólintott Borbola.
Valóban: a boszorkányok voltak, kiknek börtönablaka a tanácsház udvarának szintjére nyílott. A rácsok közül csontvázsovány, vérrel bemaszatolt karok nyúltak ki az udvar porába, szürke, kócos hajcsomók csüngtek alá a vasrudakon. Rósa elindult feléjük: a tanácsbéliek követték.
- Csakhogy látunk, Rósa Dániel! - zokogtak a föld alól a szerencsétlenek. - Ugye, nem hagysz el??
- Kedves cselédeim! - Rósa csak ennyit tudott mondani; torka elszorult, keze remegett. Óvatosan benyúlt a rácson, ujja végével érintette a bentiek testét, mintha attól tartana, hogy kibírhatatlan kínokat okoz nekik.
- Nemsokára megégetnek bennünket máglyán! - sírt odabenn egy öregasszony. - Hogy fog égni ez a szegény testünk! - és kétségbeesetten ingatta a fejét, mint akit megalázó cselekedetre kényszerítenek.
- Rósa Dániel, te főbíró voltál, s most is tanácsban ülsz! - kiáltotta egy öregember, akinek véres volt a nyaka. - Magyarázd meg, miért tették ezt velünk, szegény cselédekkel és koldusokkal!
- Még a hóhérok is megszántak, mikor a vallomásunkat vették, tüzes vassal és csipeszekkel! - panaszolta egy másik.
Rósa csak nézte őket szótlanul, a börtönrácsba kapaszkodva, s tûrte, hogy kezét, ruháját érintsék a föld alól felnyúló ujjak. Háta mögött a tanácsbeliek szótlanul álltak, de némelyikük már nyugtalankodni kezdett.
- Hagyja őket kend! Hisz boszorkányok!? Még megrontják!
- Engem? - bődült fel Rósa. - Hisz a cselédeim, az udvarbéli cselédjeim, csaknem valamennyien! Már a török idején is az udvaromban laktak!
- Jobb is volt a török alatt! - sírtak a föld alatti hangok.
A tanácsbeliek szótlanul összenéztek: ők is mondták már, hogy jobb volt a török alatt. Pogányul éltek bizony, amióta bevonultak a keresztény hadak. Volt rekvirálás, tûzvész, kolera, árvíz - s még a legelőiket is elkobozták! Koldus a város, csak Podhradszky főbíró és a német várparancsnok gyarapszanak.
- Ments meg minket, Rósa Dániel! - sírtak föl a rácsnál állók, de hirtelen hátralökdöste őket valaki, vagy úgyszólván a vállukra taposva kapaszkodott fölfelé: kopaszra nyírt fejet láttak, a koponyán véres sebekkel.
- Nem akarunk máglyán elégni! - kiáltotta a kopasz fejû. - Te majd a vezérünk leszel, Rósa Dániel!
Rósa elhûlten bámult a kopaszra:
- Te lennél az, Dancsó János? Meg sem ismerlek!
- Engem kínzott legtovább a hóhér! - mondta Dancsó. - Tudta, hogy boszorkányhadnagy vagyok: ki akarta csikarni belőlem a kapitányunk nevét! És a többi boszorkánykapitányét is, a Dunától a Marosig, Szegedtől Debrecenig?
- És te megmondtad? - kérdezte rekedten Rósa.
- Hallgattam és hallgatni fogok holnap is, pedig akkor a spanyolcsizmát csavarják a lábamra.
Rósa szédelegve támaszkodott az ablakrácsra; bajszának végét harapdálta, és úgy nézett maga elé, mintha nem tudná, hol van. Majd Dancsó koponyájának sebhelyeire meredt, s a feléje forduló arcra tekintve észrevette a fül mentén húzódó szörnyû, pörkölt sebeket is. Akkor okozhatta a hóhér, mikor Dancsó szeme felé közelített a tüzes vassal, hogy megrémítse.
- Segíts rajtunk, Rósa Dániel! - jajdult fel újra a boszorkányok hangja; Rósa megrázkódott, úgy látszott, erőt vesz magán:
- Menjünk innét! - szólt társaihoz, a tanácsbéliekhez. De még mielőtt elszakadt volna a börtönrácstól, meggondolta magát: - Malmos Katalin is itt van?
Fiatal lány jött a rácshoz: az egyetlen fiatal a foglyok között. Szőke haját elsimította arcából; nyugodt volt, csak szeme alatt látszottak karikák.
- Én leszek az egyedüli, akinek fejét veszik! - mondta tiszta, árnyékolatlan hangon. - Holttestemet pedig arra a máglyára dobják, amelyiken a többieket élve égetik el!
- Vele nagyon kegyelmesen bánnak! - jegyezte meg gúnyosan Dancsó.
Rósa szótlanul nézte őket, amint itt álltak előtte, csaknem szégyenkezőn; már nem sírtak, nem jajongtak; az öregasszonyok is hallgattak, mintha talán túlozták volna iménti panaszukat.
- Menj haza, Rósa Dániel, a többiekkel! - mondta csendesen Dancsó.
Rósa megfordult, s most társaira nézett, a tanácsbeliekre, akik várakozón állták a pillantását.
- Miért hagyjuk, hogy ezt tegyék velük? - kérdezte kétségbeesett hangon. A többiek meglepetten bámultak rá: a vörösen izzó, bálványszerû arcon patakzottak a könnyek. - Miért kell meghalniok? Más városokban beérik azzal, hogy a hóhér kiseprûzi a boszorkányt!
Kínosan harapdálták ajkukat a tanácsbeliek: látszott, hogy nem nyugodt a lelkiismeretük. Végül is Borbola volt az, aki megszólalt:
- A főbíró üzente, hogy így kell tennünk! Tegnap érkezett meg a levele Pozsonyból? Azt írja, ártana a pernek, ha nem járnánk elöl jó példával a boszorkányok üldözésében!
- Meg kell nyernünk a pert! - szólaltak többen is a tanácsbeliek közül. - Legelőink nélkül koldusok vagyunk!
- Látjátok? - fordult Rósa keserûen a boszorkányok felé. Azok nem szóltak semmit; lesütött szemmel álltak a rács mellett; bizalmatlanok lettek és zárkózottak. Iménti örömüket, mellyel Rósa után kaptak, mintha mélységesen szégyellték volna.
- Ne fájjon már értük a szíve! - vigasztalta az egyik tanácstag Rósát. -Koldusok és ágrólszakadt cselédek! S ha a legelőinket ilyen áron visszakaphatjuk?
Voltak, akik sóhajtottak a tanácstagok közül: igen, ha a legelőket visszaítélnék, minden megváltozna? Újból gyarapodni kezdene Szeged, s az elbujdosott lakosok közül, akik a város nyomora miatt széledtek más vidékekre, bizonyára visszatérnének jó néhányan.
- Gyüjjön már! - hívták Rósát, de az csak állt egy helyben. Pedig nem is a boszorkányokat nézte most, hanem az udvar másik sarkában a teknősöket tartalmazó hordókat.
- A városnak valóban meg kell nyernie a pert! - jelentette ki szigorúan, úgy mondta ezt, mint hajdan, amikor még főbíró volt, valami parancsot. - Vesztegessétek meg a bírákat máglyákkal és ajándékokkal!
- Azt tesszük! - bólintott Borbola.
Rósa azonban nem vetett ügyet rá; ismét a boszorkányokhoz fordult, akik makacsul elfordították róla a tekintetüket. Volt valami várakozó kíváncsiság a tartásukban.
- Dancsó! - kiáltott le Rósa a tar fejûre. - Igazán nem árultad el a kapitányod nevét?
Dancsó némán intett, hogy nem.
- És holnap, amikor lábadra srófolják a spanyolcsizmát, és tüzes vasakkal közelednek hozzád: holnap sem fogod elárulni?
- A többiek sem fogják! Még a leány sem! - felelt Dancsó gyûlölködőn, megvetéssel.
- Jól van - bólintott Rósa -, akkor én elárulom! - A tanács felé fordult. - Mert én vagyok a kapitányuk!
Döbbent csend támadt, amit csak nagy sokára tört meg a boszorkányok zsivaja:
- Miért tetted ezt, Rósa Dániel!? Nem bíztál bennünk? Szívesen meghaltunk volna helyetted!
- Nem kell! - hárította el őket Rósa némi keserûséggel a hangjában, majd a tanácstagok felé fordult:
- Ha engem is elégetnek velük, talán ellátszik Bécsig a lángja.
- Senki sem tudta volna meg, hogy közénk tartoztál! - dörmögte Dancsó. - Ránk bízhattad volna az életedet!
- Öreg vagyok már - felelte Rósa. - Nem szeretek adós maradni!
A tanácstagok hitetlenül, gyanakvón álltak még mindig: az aljasságot éppoly nehezen tudták elhinni, mint az erényt. Rósa azonban türelmetlen volt, fáradtnak is látszott. Intett nekik:
- Hívjátok a hóhért! ? majd megkeresi rajtam a boszorkánybélyeget!
Mi egyebet tehettek volna? A hóhért elhívták. Rósa önként vetkőzött le előtte, szabad ég alatt, az udvaron. Lába elé, a porba hányta szét ruháit: s már ott állt előttük pőrén ez az ormótlan, oszlopszerû test, súlyosan és kihívón, mellkasán ősz szőrzetének bozótjával.
A hóhér rövid vizsgálás után az ágyék táján megtalálta a félhold alakú, vörös boszorkánybélyeget.
S csak amikor feltekintett: akkor értette meg Rósa, hogy immár egyedül van. A többiek tartózkodón távoli félkört vontak eléje, egymás fülébe suttogtak, izgatottságukat közönnyel igyekeztek leplezni. S ő még mindig ott állt előttük pőre, megmenthetetlen áldozatként, rettenetes magányában, arcán dermedt, kétségbeesett csodálkozás, hatalmas tagjain az elítéltek álmélkodó nyugalma. S mintha a túlsó partról kiáltana feléjük, megpróbált tréfás hangon odaszólni Borbolának:
- A teknősöket most már visszaönthetik a mocsárba.
- Még ma elindítjuk a szállítmányt - mondta a másik tárgyilagosan. - Mindent meg kell próbálnunk!? Nem lehetünk könnyelmûek.
Ezekre a szavakra Rósa csodálatos módon megnyugodott. Beleegyező tekintettel követte Borbolát, aki a hordókhoz lépett, hogy még utoljára szemügyre vegyen mindent.
Az egyik teknősnek, hosszas vergődés után, sikerült átvetnie magát a hordó peremén; hátpáncéljára esett, s most nyakát nyújtogatva, zömök, ráncos lábaival kapálódzva, tehetetlenül vergődött a porban.
(1948)