Tizenegyedszer sereglettek egybe a Kézdivásárhely melletti Fortyogófürdőn erdélyi és külhoni képzőmûvészek, hogy Tóth Ferenc ,,táborgazda? felkérésére, Miholcsa József szobrász vezénylete alatt két héten át - Vári Attila szavaival szólva - ,,lassított lónézésbe? fogjanak, s az élményt mûvészi alkotássá lényegítsék. Tízévi lovassági ,,parancsnoklás? után Miholcsa idén ifjú Vetró B. Sebestyén Andrásnak adta át a tábor vezényletét, s a fiatal könnyûlovassági marsall - akár Napóleon Murat-ja - egy pillanatig sem maradt szégyenben. Sőt! Megfiatalította a sereget, s a hûséges ,,öreg gárdisták? mellett szinte gyermekembernek számító képzőmûvészeket is meghívott táborába, tudva tudván, hogy iszákjában, nyeregtáskájában mindenik ott hordozhatja a marsallbotot.
És összejöttek ők huszonegyen - már-már bûvös e szám a tábor történetében -, s megalkották azt, amit az Élet a ménesben címû zárótárlaton láthat most a nagyérdemû közönség a kézdivásárhelyi Céhmúzeumban, s ha valamire igazán illik a latin szólás, miszerint a változatosság gyönyörködtet - Varietas delectat -, úgy e tárlatra igazán illik, hiszen egytémájú, de százszínû e pompás mûfaji, stílusbéli, vérmérsékleti kavalkád, mely úgy fogalmazza meg a lovak életét, természetét (írhatnám: társadalmát), e nemes állat szépségét, büszkeségét, perszonalitását (!), de kiszolgáltatottságát és veszélyeztetettségét is, hogy az emberek tudatába szinte beleégeti, mit is veszítenénk el e forrongó ezredkezdeten, ha lovainkat végleg elveszítenénk.
?k huszonegyen ,,rávezettettek? a témára, rá is éreztek szinte boldog mámorban, s e tárlat örvén most könyvfejezetnyi terjedelemben szólhatnánk itt most a nemzedékek párbeszédéről, a mûfajok és a stílusok szép concertójáról, de minket is kötvén a spácium parancsa, legelébb jegyezzük ide a táborlakó alkotók betûrendes névsorát, s csak ezután szemelgessünk, a bőség zavarával küszködve, a kiállított munkák közül, legalább egyre-kettőre ráirányítva a figyelmet, de nem az értékek rangsorolásának igényével, hanem mondandónk alátámasztására.
Az idei mûvészi sereglés - Ábrahám Jakab, Ábrahám Imola, Csutak Levente, Deák Barna, Deák M. Ria, Dimény András, Kolumbán Hanna, Lázár Levente, Márton Árpád, M. Péter János, Orth István, Sárosi Csaba, Sárosi Mátyás, Simó Enikő, Suciu Sándor, Ürmös Péter, Tomos Tünde, Vincze László, Vetró András, Vetró Bodoni Zsuzsa, Vetró Barnabás, Vetró Bodoni S. András - tagjai mintegy hetven alkotást állítottak ki, s hogy stílusosabb legyen a dolog, ott van a tárlaton a ,,táborveterán?, Miholcsa József Incitato-szobrának makettmása is, mintegy visszautalva az évtizednél hosszabb tábori ,,történelemre?, s egy gyermekrajz vezet be a tárlatra, Deák Zsombor Táltoslova, mintegy szuggerálva: miből is lesz a cserebogár?
Nagy nevek tehát, ismerősen csengő, Mûvel hitelesített hírnév gazdái, s mellettük olyan fiatalok megjegyzésre érdemes névjegykártyái, kik valóban marsallbotra jelentik be igényüket, s joggal dörömbölnek a magyar képzőmûvészet várkapuján. Egyfelől - mondjuk - Márton Árpád, Deák Barna, Deák M. Ria, Orth István, Csutak Levente, M. Péter János, Sárosi Csaba, Vetró András, Miholcsa József, az ötvenesek, hatvanasok fáradhatatlan tábora, a másik oldalon pedig a húszasok, harmincasok, sőt, tizenévesek sereglése: Kolumbán Hanna, Vetró Barnabás, Dimény András, Ábrahám Jakab, Sárosi Mátyás, Vetró S. András, Tomos Tünde, Suciu Sándor és társaik. Ez már önmagában gyönyörködtető, s igazolja, hogy nemzedékek, stílusok, temperamentumok jól megférnek egymással, a mûfajok sokszínûsége rangot és színvonalat adhat egytémájú tárlatnak, minek főhőse most a ló, az ember leghûségesebb barátja és bajtársa, ez az öntörvényû és mégis egy kicsit hozzánk igazodó Lény, mely nélkül sokkal szegényebb lenne a világ.
És szegényebb is lesz, ha nem becsüljük eléggé őket, s kóklerek kezére juthat az a kincs is, mely a háromszéki, székely lótartás és lótenyésztés büszkeségét jelenti, az a lipicai állomány, melynek legértékesebb vérvonalát a tábornak és tárlatnak is nevet adó híres Incitato határozza meg, melyről úgy beszélnek a beavatottak, mint dinasztiát alapító fejedelemről. S joggal.
E tradíció kárrávallásának ijesztő rémére figyelmeztet Vetró András szoborkompozíciója, a Dálnok, 2003, mely megpányvázott, megkötözött, keservüket égre nyerítő lófejeket ábrázol, s erre rímel tragikus poentírozással - Rekviem egy lelőtt lóért! - Dimény András szívbe és értelembe markoló festménye az oktalanul elpusztított fajlóról.
Ez lenne a jövő? Nem hiszem. Ennek ellenében tesznek Tóth Ferencék és képzőmûvészeink is - a maguk eszközeivel. Tóth Ferencék - makacsul és magukra hagyatva?
Magyari Lajos