Nemzet-nemzetiség: Kinek a kudarca a státustörvény?

2003. július 22., kedd, Archívum 2003–2007

A helyi autonómiát tárgyalások útján kell létrehozni, bele kell foglalni az alkotmányba, s elegendő pénzt kell biztosítani a mûködéshez. Érthetetlen, hogy a magyar tájékoztatás ezzel az ajánlással szinte nem is foglalkozik.
Született Európa viharverte közepén egy törvény, amely kirabolt és megalázott emberek millióinak adott valamit: biztatást, öntudatot és nehéz életükben egy kis anyagi könnyítést. Két országnak, ahol milliós számban élnek magyarok, ez nem tetszett, azzal ijesztgették a világot, hogy e törvény feszültségeket gerjesztene, és nem ,,eurokonform?. A magyar kormány megijedt és meghátrált. Az ellenzék részéről kemény kritika, a leginkább érdekeltek, a határainkon kívül rekesztett magyarok részéről kimondott vagy kimondatlan csalódottság jellemzi ,,a szomszédos államokban élő magyarokról? két éve elfogadott magyar törvény módosítását. Noha a témával itthon és a szomszédságban behatóan foglalkozott a média, kevés szó esett arról, hogy miért ellenzik a törvényt oly vehemensen abban a két országban, amelyeknek egyes állampolgárai - ha szerény mértékben is - csak hasznát élveznék e magyar jogszabálynak. Azt sem igen elemezte a hazai nyilvánosság, hogy a remélt és indokolt támogatás helyett miért szorgalmazták a törvény elvetését vagy módosítását két fontos európai intézményben.
,,Mit csináltál hazámmal, Európa?? - kérdezte Márai Sándor 1939-ben, Trianonra utalva. Bizony, az 1920-as (majd az 1947-es) magyar békeszerződés kirívó igazságtalanságával Eris almáját több példányban is bedobta a Kárpát-medencében és környékén élő népek közé. A Wilson amerikai elnök által meghirdetett és a béke elvi alapjául annak idején mindenki által elfogadott önrendelkezési elv brutális megsértésével saját történelmi országától elszakított magyarok sorsát nemcsak a maradék Magyarország egész lakossága kíséri aggódó figyelemmel lassan 85 éve, de - más előjellel - a magyar kisebbségek léte folyamatosan nyugtalanítja azoknak az országoknak a többségi népét, ahová - tiltakozásukat figyelmen kívül hagyva - jelentősebb számban kerültek. A nemzetállamnak kikiáltott utódállamok gondoskodtak is arról, hogy minél rosszabbul érezzék magukat a magyar kisebbségek. A cél vitathatatlanul az volt, hogy az etnikai viszonyok megváltoztatásával utólag legitimálják az új határokat, és zárják ki megváltoztatásuk lehetőségét: a magyarok vándoroljanak el szülőföldjükről, vagy olvadjanak be a többségi nemzetbe. Az újabban etnikai tisztogatásnak nevezett elvetemült módszerek alkalmazásával elérték, hogy 1930-ra a trianoni Magyarország határain kívül rekedt magyarok száma az 1910-es 3,3 millióról 2,6 millióra csökkent. A második világháborút követően a kitelepítésekkel újabb félmillió magyar kényszerült otthona elhagyására. Így mára a Kárpát-medence etnikai viszonyai nagymértékben megváltoztak, Szlovákiában például 30-ról 11 százalék alá csökkent a magyar népesség aránya. A mesterségesen fölgyorsított iparosítás és urbanizáció következményeként a ?60-as, ?70-es években az anyaország határához tapadó, korábban a magyar területi revízió alapját képező és egyértelmûen magyar többségû városokban ,,az államalkotó nemzet tagjai kerültek többségbe, hatalmas lakótelepek jelentek meg, az interetnikus konfliktusok pedig falusi térségekből a városokba kerültek át, és rendkívüli méretûvé nőttek?. (Kocsis Károly geográfus interjúja a Magyar Nemzet 2001. márc. 9-i számában.) A rendszerváltozás megszüntette a korábban zárt határokat, és lehetővé tette a tartós vagy ideiglenes népmozgást, ez és az elviselhetetlen gazdasági viszonyok magyarázzák, hogy az elmúlt évtizedben Romániában, Szlovákiában és Szerbiában 10-15 százalékkal csökkent a magyarok száma. Ez előrevetíti a régi cél belátható időben történő megvalósulását: a magyarság jelentéktelen kisebbséggé válását valamennyi velünk szomszédos országban. Be kell mutatni a világ előtt, hogy Európa közepén egyes országokban az ,,etnikai tisztogatás? burkolt formája folyik.
A státustörvény, illetve az általa biztosított szerény kedvezmények egyik célja és várható következménye e folyamatok lelassulása, megállása, netalán visszafordulása volt. Szlovákia és Románia azért nem akarja elfogadni a magyar kedvezménytörvényt, ,,mert nyilván nem érdeke a tényekkel igazolható asszimiláció megfékezése? - írta a minap az Új Szó címû pozsonyi magyar lap. Valóban ez az egyetlen ésszerû magyarázat, minden más ellenérv - sérti a szuverenitást, politikai kapcsolatot létesít az anyaország és a magyar kisebbség között, diszkriminálja a többséget - mesterséges és steril jogi csûrés-csavarás. Ha elfogadnánk azt a logikát, hogy egy állam nem kínálhat kedvezményeket egy másik állam polgárainak, akkor minden nemzetközi ösztöndíjprogram, számos ország állampolgársági törvénye vagy határon túli nemzettársai, rokonai javára nyújtott kedvezményei megszüntetendők lennének.
A lappangó etnikai tisztogatás ténye nem újdonság az érintettek számára, de hogyan lehetséges, hogy az elsősorban a demokrácia és az emberi jogok védelmére esküdő Európa Tanács és az egységes Európa alapelveit, alkotmányát most formáló Európai Unió nem a létükben fenyegetett kisebbségi magyarok mellé állt, hanem bírálta a magyar törvényt, és megváltoztatását igényelte? Hogy két doktríner, sem a történelmet, sem a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyarok helyzetét nem ismerő szocialista politikus, egy holland és egy német mintegy lovat adott a törvény ellenzői alá?
A helsinki folyamatot folytató, 1990-es koppenhágai külügyminiszteri értekezleten elfogadott ajánlások az európai kisebbségek problémájának megértéséről tanúskodtak. Ha az egykori szovjet tömb országaiban a kormányok megvalósították volna ezeket, akkor ma ezen államok kisebbségei - a dél-tirolihoz, a katalánhoz vagy a québecihez hasonló autonómia birtokában - jogaikat és jövőjüket biztosítva látnák, és nem lett volna szükség a státustörvényre, az abban foglalt kedvezményekre. Ugyanezt mondhatjuk el az Európa Tanács parlamenti közgyûlése által elfogadott számos ajánlásról, kivált a magyar-szlovák és a magyar-román államközi szerződésben is szereplő 1993/1201-esről. Az ET-nek a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozó keretegyezménye ugyan elmarad ezektől és a koppenhágai dokumentumtól, de jóhiszemû végrehajtása esetén számos feszültség és vita elkerülhető lett volna. Ugyanez mondható el a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájában feltüntetett elvekről. Az Európa Tanács számos más tervezete, nem utolsósorban pedig az újonnan felvett államokkal szemben írásban is rögzített követelmények szintén kisebbségpártiak.
Az Európai Unió tételesen soha nem határozta meg a kisebbségeket megillető jogokat, de számos dokumentuma mellett a 2000 decemberében Nizzában elfogadott, alapjogokat rögzítő charta 21. cikkelye tiltja a kisebbséghez tartozás miatti diszkriminációt, a 22. cikkely szerint pedig ,,az unió tiszteletben tartja a kultúrák, a vallások és a nyelvek sokszínûségét?. Az új államok elismerésével kapcsolatos, 1991-ben elfogadott Irányelvek a kisebbségek védelmét előfeltételként jelölték meg, s az unió a belépni szándékozó államoktól ugyanezt várja el.
Mindebből jóhiszemûség és politikai akarat esetén az következne, hogy minden európai állam biztosítja saját nemzeti kisebbségei politikai és nyelvi jogait, az önkormányzatiságot is beleértve, és a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Ukrán, szerb, horvát és szlovén szomszédaink erre késznek mutatkoznak, ebből fakad, hogy nem emeltek kifogást a státustörvény, illetve az abban foglalt kedvezmények ellen, sőt, egyes megnyilatkozások kifejezetten üdvözölték azt. Az Egyesült Államok sosem kifogásolta a törvényt, de kezdetben az ET és az EU sem. Elfogadása után, 2001 júliusában az Európai Bizottság bővítési ügyekért felelős biztosa, Günter Verheugen azt nyilatkozta, hogy a törvény nem sérti a társulási megállapodást, és szorgalmazta, hogy a felmerült problémákat az érintett országok kétoldalú szinten oldják meg. Wilfried Martens, az Európai Parlament legnagyobb frakcióját adó Európai Néppárt elnöke kijelentette, hogy a magyar kormánynak joga van a szomszédos országokban élő több mint hárommillió magyar tőle telhető támogatására, és hogy Budapest aggályai a szórványmagyarságért ,,legitimek és dicséretesek?. Martonyi akkori külügyminiszter előtt mind Bruno Haller, az ET-közgyûlés főtitkára, mind az EBESZ egymást váltó kisebbségügyi főbiztosai megértéssel fogadták a törvényt. Az ET Velencei Bizottsága 2001 októberében kiállt a törvény alapelve mellett, és jórészt formális változtatásokat javasolt annak szövegében.
Azt nem feltételezem, hogy a tavalyi kormányváltás után az új magyar kormány sugallatára erősödtek föl a törvénnyel szembeni kritikus hangok. De személyes tapasztalatom, hogy 1993-94-ben, amikor az akkori ellenzék intenzív kampányba kezdett az általam irányított külpolitika, kivált a szomszédsági politika ellen (Horn Gyula: ,,Ha győzök, békét hozok!?), mind Szlovákia, mind Románia ,,bekeményített?, lemondta tervezett hivatalos látogatásomat, elhalasztotta új határátkelők megnyitását, látható módon arra spekulált, hogy egy új kormány elődjénél ,,puhább? lesz. Amíg a magyar kormány határozottan kiállt saját törvénye mellett, Európa is elfogadta azt, de amint két szomszédunk egy éve fölerősítette a törvény elleni belső és nemzetközi kampányát, és magyar részről engedékenységet szimatolt, Nyugat-Európában is a magyar kormányra kezdtek nyomást gyakorolni, hogy változtassa azt meg. A tanulság: alapvető nemzeti érdekeinket csak akkor tudjuk jó eséllyel képviselni, ha a politikai erők közös hangon beszélnek, és nem licitálnak egymás alá.
Nem a törvény vagy annak módosítása a kudarc, hiszen azért valami előny megmarad a kedvezményezett magyarok számára. Európa vallott kudarcot, amikor saját elveit és gyakorlatát Strasbourgban cserbenhagyta. Azaz csak június 24-én délelőtt, amikor az Európa Tanács parlamenti közgyûlése - a képviselők egyhatodának jelenlétében - megszavazta a magyar törvényt bíráló Jürgens-jelentést. Aznap délután viszont egy rendkívül előremutató, a kisebbségek számára területi autonómiát javasoló jelentést is elfogadott. Ezt egy, a Jürgensétől eltérő alapállású svájci szocialista, Andreas Gross készítette el. Az ajánlás kimondja: a helyi autonómiát tárgyalások útján kell létrehozni, bele kell foglalni az alkotmányba, s elegendő pénzt kell biztosítani a mûködéshez. Érthetetlen, hogy a magyar tájékoztatás ezzel az ajánlással szinte nem is foglalkozik, pedig sokkal fontosabb, mint a magyar törvénymódosítás után Németh Zsolt által joggal okafogyottnak minősített bírálat.
A nemzeti kisebbségek kérdése világprobléma. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a kisebbségek követelései okoznak feszültségeket, valójában azonban azok visszautasítása okozott annyi tragédiát a múlt században. Nem komikus, hogy ezt nem a magyar kormány próbálja elmagyarázni a külföldnek, hanem egy liberális szlovák lap, az SME? ,,Ha valakit zavar a magyarok ?határon átívelő egyesítése?, az nyilván nincs tisztában azzal, hogy a régió stabilitását épp ez a folyamat képes szavatolni.? Ugyanezt már 65 évvel ezelőtt kimondta a Szlovákiában élő magyarok mártír politikusa, Esterházy János: ,,Az igazságos nemzetiségi politika sokkal nagyobb biztonsági koefficiens, mint sok-sok írott törvény... biztosabb minden Maginot-vonalnál, mert semmi sem erősít meg egy államot jobban, midőn abban nemcsak a többségi, de a kisebbségi állampolgárok is teljes mértékben otthon érzik magukat.? Az otthonérzés előmozdítása és az otthon maradás célja vezérelte a státustörvény megalkotóit és a korábbi magyar országgyûlés 93 százalékát. Ezt kellene megértetnünk - közös erővel - az eurobürokratákkal.
A nemzeti kisebbségek eltüntetése népirtás. A probléma megoldásának elvei, mintái és keretei adva vannak. Európa nyugati felében a decentralizáció, a helyi demokrácia, az autonómia ma mindennapi gyakorlat. Az európai intézményeknek azt kellene szorgalmazniuk, hogy a státustörvény ellen ágáló szomszédaink szakítsanak egy 85 éves rossz hagyománnyal. Amíg erre nem kerül sor, addig állandó lesz a feszültség a többségi nemzet és egyfelől a kisebbségben élő nemzeti közösségek, másfelől azok anyaországa között. Európa országainak érdeke, az 1920-as magyar békeszerződést előkészítő nagyhatalmaknak pedig különleges felelősségük, hogy a magyar kisebbségek végre föllélegezhessenek, és szülőföldjükön, őseik földjén ismét otthon érezhessék magukat.
Jeszenszky Géza
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép