Kemény JánosPeriszkóp: Ítéletidő

2003. augusztus 14., csütörtök, Archívum 2003–2007

Manónak még sohasem volt életében annyi baja bolhával, mint ezzel az eggyel ma éjszaka. A kutyabolha sokkal kijöhetőbb bolha, mint a havasi, tartja magát a bolharendhez, rászökik az emberre, jól megcsípi, s a csípés nyomán utánalopódzhatnak az ujjak cserkelve, s előbb-utóbb terítékre kerül. Kövérebb is, nagyobb is, s az ing alatt a hüvelyk tapintani tudja, mint a bepottyant kenyérmorzsát. De ez az apró, fekete havasi: alattomos. A csukló körül, a térdek alatt mászkál, serényen csiklandozza a bőrt. Az áldozat hasztalan kapkod utána a sötétben, oly apró, hogy kitapintani szinte lehetetlen. Útját lóugrásszerû hézagok szaggatják, s mire éppen rácsapnál, arasznyival odább kezdi idegekre menő csiklandozásait. Ha többen lettek volna, Manó csak meglett volna valahogy. Mint a fájdalom, ha a testen szétoszolva fájdul, kibírhatóbb, zsongít is idővel, de ha belekapaszkodik egyetlen pontba, a foggyökérbe, dobhártyába, egyetlen izomba - élesebben fáj. Így volt Manó ezzel az egyetlen bolhával is, mely a csípőjén kalandozott rendületlenül.
- Nem hagyom magam? - szorította össze a fogait Manó. Elég, ha a nappalait kell a valóság durva jelenségei között töltenie, az éjszaka az övé, az álmaié, oda nem engedi, nem engedheti belekontárkodni a környező világot, még egy ilyen apró, tapintatlan bolha képében sem. Fél éjszakát küszködött át így. Micsoda éjszakát! Hetek óta nem esett az eső, még csak nem is csepergett. Mint hatalmas szárítókazán bendőjében, úgy éltek az emberek, izzadva, levegő után kapkodva hetek óta a Havason. Kakucs kolléga, ez a goromba fráter, az éjszakát pucérra vetkőzve mégis átaludta, de Manó többet fetrengett, mint aludt, s ha aludt, az álmai nem röpítették a csillagokig, mint máskor. És most ez a bolha is! Szörnyûség!
- Nem hagyom magam! Nem hagyom magam! - sziszegte. De már nem volt ura cselekvéseinek. Rándult a karja, rándultak a lábai, s mint a holdkóros, ugrott fel a priccsről, s szaladt ki alsófehérben az éjszakába.
Félelmetes volt az éjszaka. Mint kráterből a forró láva, vastagon ömlött elő a fölből a hőség. Minden moccanásra recsegve töredeztek az elszáradt füvek, pattogtak az ágak, s fenyőfák poros hátán reményvesztetten halt el a holdfény. A fekete égen a szomjúságtól veresre gyúltak az égi lámpák, s a hajnalcsillag akkora szemeket meresztett, mint egy ütésre összeszorított ököl. A máskor bő vizû patak elapadt, s csak krákogott s nyögött, mint egy emberi torok, melyet a gyilkos fojtogató kedvében marokra fogott.
Félelmetes éjszaka volt. Ilyenek lehettek az éjszakák a hét szûk esztendő idején. Ilyenek lehetnek a pokolban. És ebben a pokolban járta, mint kerge dervis, bolharázó táncát Manó. Bokázott, térdeit összeverte, s karjai mint két göcsös kóró, melyeket szélvész rázogat, rángva, kalimpálva nyúltak a magasba. És ekkor, ahogy a rongypojáca, ha a drót, amelyen rángatják, felakad, úgy merevült hirtelen mozdulatlanságba magasba nyúló karral. A délkeleti ég alján sárga aranykígyó kúszott az égre, s ott libegő veres nyelvére kapva egy marék csillagot, hanyatt vágta magát. Hulltában porzó szikrafelhőt paskolt maga köré. Ennek az égi jelnek láttára merevedett meg Manó, szorult bele a rángás. Bûvölten meredt tekintete a messzi tüzes sírra, amelyből kavarogva dobódtak a magasba veres, lila, narancsszín füstgomolyagok.
- Tûz van! - sikoltott elvékonyult, érdes hangon.
- Tûz van! Tûz van! - verték vissza a sikoltást a fekete gránitmeredélyek. S Manó szívéhez kapva bukdácsolt a kaliba felé:
- Jaj, istenem!
Néhány pillanat alatt sikerült felráznia Kakucs kollégát. Ruhát kaptak magukra, s már egyesült erővel kiáltoztak bele az éjszakába:
- Emberek, héj!? Ég az erdő! Ég az erdő, emberek, héj!
Fák tövében, kalibák mélyén testek moccantak, döbbent szemek villantak. Itt is feltápászkodott valaki, ott is, s hogy az álmot kiverték szemükből, a fekete szájakra átragadt a hír, s panaszosra, riadtan hívóra nyújtva a szót, üzenték tovább:
- Emberek, héj! Éééég az erdő, héééj! Héhéééj! Héhéééj!
?zbak riasztott, szarvas horkant, medvebocs bőgött, vadkan riadtan fújta az orrát, s az éjszakában jobbról, balról, fentről, lentről emberek rohantak fejszével, capinnal, villával, bottal: magyarok, románok, tótok, rutének, fekete csizmás máramarosi zsidók, cigányok, kicsik, nagyok, öregek, fiatalok: havasi népek, munkások. Gyûltek, gyûltek, gyûltek, gyûltek, s amint gyülekeztek, erősbödött a kiáltás: ,,Ég az erdő!? ég az erdő!?? S nőtt a morgás, nyögő sóhajtás: ,,Jaj, istenem!? jaj, mi lesz velünk???
- A tüzet elfogjuk! - kiáltja Kakucs. - Árkolni kell!?
De előáll egy ember, csúf, fekete ember, öklét Kakucs orra elé emeli.
- Pusztuljon, ha akar! Mi átvágjuk magunkat! Nem árkolunk!
Kakucs nem habozik, nem habozik egy pillanatra sem, elkapja baljával az öklöt, jobb ökle belezúdul a csúf ember arcába, aki földre rogy.
Kakucs hangja harsog:
- Emberek! Aki belerohan a tûzbe, az halál fia! Értettétek, mint mondtam? Árkolunk!
S aztán lemutat a földön fekvő emberre:
- S aki nem engedelmeskedik, így jár! Itt háború van!
Az emberek utálják Kakucsot. Mindenki utálja, de tudják, most igaza van: aki a tûznek rohan, halál fia; igaza van, az életükről van szó, s az élet javára még ütni is szabad.
- Árkolni fogunk. Úgy? úgy? Árkolni fogunk! - felelik, s nézik a csúf, fekete embert, aki közben feltápászkodott, s szédelegve hátrasompolyog.
- Azért nem kell mindjárt ütni? - dörmögi.
Kakucs megcsinálja a beosztást. Minden nyolcadik ember csoportvezető. Ennek feltétlenül engedelmeskedjék a többi hét. A csoportvezetők tőle kapják a parancsot. Ha elszakítaná őket egymástól a tûz - Manó a felső szárnyon lesz -, ő parancsol abban az esetben ott: Harmat Manó. Melyik csoport merre tartson, az árkolás hány méteres legyen, s hogyan, merre húzódjék, mind elmagyarázza. S öklével megfenyegeti az embereket:
- Hallották?! Aki nekimegy a tûznek, halál fia! És rend legyen, fegyelem, másként itt pusztulhatunk mind!
És ömlenek a völgy felé. Kétszáznegyvenen, famunkások. Mire a hajnal közeledik, már elállták keresztben a lángok útját, s kapával, villával, fejszével, bottal, körömmel, kinek mije van, húzzák az árkot rettentő sebesen. Testük az izzadságtól csupa víz, s ahogy jön, jön, egyre közelebb a tûzvész sisteregve zúgva, ropogva, köhögnek a füstszagtól, szállingózó pernyétől: csupa maszat az ingük, harisnyájuk.
- Hahó, itt kész az árok! - hallszik felülről.
- Hahó, itt kész! - hallszik alulról.
És jön a parancs Kakucstól:
- Készenlétben lenni, emberek! Ha valahol átvág, azonnal elébe kerülni.
Így áll kétszáznegyven famunkás, magyarok, románok, tótok, rutének, fekete csizmás máramarosi zsidók, cigányok, kicsik, nagyok, öregek, fiatalok, szemben a szörnyû lángzivatarral, kezükben kapa, vasvilla, fejsze, bot vagy semmi, csak véresre dolgozott tíz körmük fegyverük. Állnak elszántságtól borozdás, figyelő arccal, feszült idegekkel, topogva, izzadtan, ugrásra készen, hogy ha kell, hát elébe vágjanak a szörnyû lángzivatarnak.
Csattogva, zúgva, sisteregve, prüszkölve, lobogva, nyögve, veresen, füstösen rohan a tûz egyre közelebb, közelebb. Lángoló fal, óriás rakéták, rettentő forgószelek, millió pernye! Jön, jön, kérlelhetetlenül törve, zúzva, döntve, dobálva, forgatva mindent, ami útjában áll. Fölötte fekete füstfelhő, mögötte lángtenger, előtte menekülő vadak százai. Izzó a hőség, mérgezett a levegő, s orra, fülre, nyelvre érdes korom rakódik. Az emberek húzódnak vissza. Lesik az árkot. Ó, jó az árok! Megtorpan rajta a tûz, s mintha hasba verték volna, helyben lobog csak.
- Megfogtuk! - kiált alulról valaki.
- Megfogtuk! - zúg a jel, s fentről, a tetőről vékony hang rikolt, Harmat Manó hangja:
- Meg vagyunk mentve!
Az emberek most már megnyugodva nézik a lobogást. Van, aki cigarettát sodor. Van olyan is, aki lerogy a földre.
- Vigyázni, emberek, héj! - jön lentről a jel. - Helyét senki se hagyja el!
Így állnak, ülnek másfél óra hosszat, nézik a megtorpant tûztengert, melyet mintha késsel vágtak volna el, úgy határol a széles árok. Így állnak, ülnek, nézik a lobogást, s gondolnak kenyérre, szalonnára, otthoni szeretőre, gyermekre s még tudja, isten, mi minden szépre, jóra - mindenre, amire a halál árnyékában gondolni jó. (?)
Mint vihartól ûzött baromcsorda, rohan, botorkál, egymásba botlik, nyög, fú a fejvesztett embertömeg. Kiáltanak, jajgatnak, ölelik egymást, szidják az Istent s a világot. Szarvasok robognak közéjük, horkanva, vérbe borult szemekkel, remegve nézik a tüzet, míg a vezértehén hirtelen elböffenti magát, s őrült iramban nekivágtat a tûznek, s nyomában rohan már a többi szarvas: testes tehenek, karcsú borjak, fekete nyakú szarvasbikák. Az emberek döbbenten nézik a megvadult szarvasokat, melyek nagy robogással, dobogó zajjal tûnnek el a lángtengerben. S ekkor hirtelen ötlettel felkiált Kakucs:
- Emberek, hé!? A szarvasok tudják, merre lehet menekülni! Utánam mindenki, akinek kedves az élete!
Elől rohan Kakucs a szarvasok nyomában, utána a többiek. Van, aki meghátrál a tûztől, azt a többiek bottal verik előre, ököllel, térddel: itt megállni nem lehet már, aki hátrál, azt felfalják a lángok. Rohannak az emberek, közöttük Manó is, szájába zsebkendő van gyömöszölve. A füst rettenetes, és rettenetes a hőség. Lángok, lángok mindenfelől!
Patak szalad le ott, hol a szarvasok eltûnnek.
- Hajoljatok a patak fölé! Úgy menjetek! - jön a parancs, s az emberek futtukban vízzel fröcskölik az arcukat, így védekeznek a megfulladás, a forróság ellen.
Manó is kapkodja magára a vizet. Arcára, ruhájára fröcsköl, s egyszerre csak óriásit szökkenve riad félre: egy tócsában száz meg száz tarka kígyó vonaglik: menekülő viperák. Egymásba fonódnak, verekednek, nyelvük rettentő sebességgel vibrál, s ahogy a füst be-becsap közéjük, fájdalmukban fantasztikus hurkokat kötnek saját testük köré. Így várják egymásba kapaszkodva a tûzhalált.
,,Ezek is élőlények? - röppenne át Manó agyán a szánakozás, de rohannia kell tovább: a lezúdúló embertömeg sodorja lefelé a patakfenéken. (?)
Más emberek rohannak szembe, asszonyok, gyermekek, katonák. ,,Itt vagyunk!? Itt vagyunk!? Ne féljetek, itt vagyunk!?? És belerogynak kitárt karokba, belezokognak idegen mellekbe, megpörkölődött hajukat ismeretlen arcokhoz dörgölik, sebzett homlokukat sikoltozó asszonyok ölébe temetik:
- Élünk! Élünk! Élünk!
Van, aki földhöz veri magát, mint a nyavalyatörős, van, aki hányik, van, aki kacag, s van, aki holdkórosra változott tekintettel nézi lábszárát, melyről leégett a nadrág. Röhögnek, sírnak, ölelkeznek magyarok, románok, tótok, rutének, fekete csizmás zsidók, cigányok: menekültek. És Manó, Harmat Manó, a fûszeres fia beletemeti kormos fejét a fûbe, úgy zokogja:
- Emberek!? Emberek!? Emberek!?
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép