2.
Szigorúan titkos bukaresti nagykövetségi jelentés, 1973
Buldózerrel szabadságemlékmû ellen
A bukaresti magyar nagykövetségi jelentés színházigazgatói kinevezésem alkalmából említést tesz Fazekas Jánosról is. Fazekas János már az 1968-as új adminisztratív-területi felosztás idején látványosan exponálta magát a székelyföldi magyarság együtt tartásának ügyében. Kettős játékba bonyolódott: a Kárpátok Géniuszát a nagy nyilvánosság előtt, elsősorban a párt központi fórumain átlátszóan magasztalta, a személyi kultusz teljes eszköztárát igénybe vette. Másrészt konspirációs kapcsolatokat épített ki velünk, titkos találkozókat szervezett - ezek egyik kedvelt helye a tündérvölgyi szívkórház volt -, ahol a lehallgatókészülékek elől a festői völgyben peripatetikus sétáink alkalmával egyeztettük a teendőket. Ezt természetesen a szorgos jelentéskészítők, a szekuritáté hálózati emberei mellett a pártfunkcionáriusok, a megbízott megyei titkárok is jelentgették, és ha hiúsági vagy más alapú antipátiát vagy ellentétet véltek fölfedezni a ,,célszemélyek? viszonyában, például Király Károly és Fazekas János esetében, akkor ezt alaposan kiaknázták, egymás ellen heccelve őket. Én például néhány évig kísérleteztem - volt, amikor nem eredmény nélkül - a Fazekas János-Király Károly ellentétet mérsékelni, az egymás erkölcsi hitelét és tekintélyét lejárató kijelentések és gesztusok ártalmát tudatosítani bennük.
A bukaresti nagykövetség szigorúan titkos jelentésében szerepelő, a Barót és Köpec közötti keresztútnál lévő ?48/49-es szabadságemlékmû kétszeri lerombolása, majd az újjáépítések/újraalkotások története szimbolikus jelentésû, és nem csak az én életpályám keresztútjainak egyike, hanem a romániai magyar közösségé is.
A követségi jelentés egyik bekezdése - ,,Mint Sylvester bizalmasan közölte? - tulajdonképpen egy sztereotip külügyi szakmai fordulat, emlékezetem szerint az akkori bukaresti magyar kultúrattasé keresett föl, akivel vagy akikkel már 1968 őszétől személyes kapcsolatba kerültem, mert a nagyobb lélegzetû megyei kulturális rendezvényeinken rendszerint a magyar kultúra iránt érdeklődő magánemberként jelen voltak.
A Köpec-Barót-Ágostonfalva hármas úti szobordúlások történetét a már említett könyvemben - Az őrnagy hazatér - részletesen tárgyalom, ennek okán most csak a jelentés értelmezhetőségének függvényében a summáját idézem.
A Kányás-mezőn és a Véczer-domb orrán 1848. december 9-én került sor a háromszéki ellenállás egyik legnagyobb és legsikeresebb csatájára, amelyet Gál Sándor erdővidéki főparancsnok vezetett, a huszárok rohamát Gábor Áron ágyúinak kartácstüze támogatta, s a székely haderő a Rikán túlra ûzte Heydte egyezményt szegő, nagy túlerőben lévő csapatait. A véczeri csatában hősi halált halt nagyszámú honvéd emlékére többnyire ezek hozzátartozói 1901-ben egy nagyobb méretû obeliszket emeltek. Az emlékmû ,,kőteste? viszonylag szerencsésen átvészelte az első, az 1916-os erdélyi román betörést, ,,csupán? szellemét, a rajta lévő feliratot pusztították el a hadüzenet után Erdélyt végigraboló hordák. Az emlékmû ledöntésére a második erdélyi szobordúlási hullám idején, 1934-ben húzzák ki a cinkust: Bidu Valer, Háromszék megye akkori prefektusának parancsára ökrökkel húzatják le az obeliszket. Ettől a barbár, a magyar múltat meggyalázó cselekedettől az erdővidéki emlékmû kiemelkedett a familiáris, kisebb közösségi emlékjelek sorából, és a nem létező, csak a közemlékezetben fellelhető állapotában a magyar szabadság ledöntött szimbólumává vált.
1968-1973 között a Kovászna megyei közmûvelődési élet mindeneseként az emlékházak, mûvelődési egyesületek létesítése mellett emléktáblák, szobrok, emlékmûvek egész sorát állíttattam helyre, vagy kezdeményeztem újak alkotását, és jártam ki ezek jóváhagyását. Ebben az időszakban avattuk föl Kézdimárkosfalván Barabás Miklós portrészobrát. Kőrösi Csoma Sándor Kovásznán és Csomakőrösön kapott szobrot, ekkor került vissza a témát kibontó könyvemnek címet adó (Az őrnagy hazatér) Gábor Áron-emlékmû Kézdivásárhely főterére, a valóságos személyből balladahőssé travesztálódó Balog Józsinak Kézdiszentkereszten Kerezsi Andrásék állítottak emlékkopját. Utóbbit már politikai botrány követte, mert úgymond egy ,,sótolvajnak? állíttattam emlékmûvet. Elkészült az első Dózsa-emlékmû Dálnokban, a vélt szülőház helyén. Visszakerültek a sepsiszentgyörgyi szabadságharcos obeliszk mellé a román katonák által a harmincas években lefeszegetett és darabokra tört oroszlánok, szülőfalumban, Alsócsernátonban Végh Antal ?48-as ágyúöntőmester és Felsőcsernátoni Bod Péter uram emlékét őrzi portrészobor, Gábor Áron elfoglalta szoborhelyét Sepsiszentgyörgyön és így tovább.
A politikai hatalom megyei gyakorlói és országos fennforgolódói nehezen szívlelték a Kovászna megyében észlelhető magyar szellemi felfrissülést, rendezvényeinknek országos, sőt, az egész magyar nyelvterületen kerekedett hírét. Megjegyzendő, hogy az emlékmûállítások nem holmi házi ünnepségek voltak csupán, hanem egy általánosabb, a szellemi élet egészét átfogó mozgalom részei. Elsősorban a Megyei Tükör volt az a fórum, amely a köréje sereglett fiatal költők és írók révén egy autentikus magyar szellemiség képviseletében lépett föl, de a kulturális intézmények, a követségi jelentésben is említett Dukász Anna mûvésznő vezetésével a provincializmusból kikecmergő sepsiszentgyörgyi - ma Tamási Áron - színház vált szellemi mûhellyé, és biztosított pódiumot a magyar színházmûvészetnek.
A köpeci-baróti botránykő
1973 tavaszán ilyen előzmények után és körülmények közepette keresett fel egy erdővidéki küldöttség a Köpec-Ágostonfalva-Barót útkereszteződéstől Bidu prefektus által 1934-ben elpusztított emlékmû ügyében.
Zakariás Attila, a mûvelődési ház igazgatója - Barót akkori kulturális mindenese - előterjesztését szemrehányásokkal is fûszerezte, miszerint én, lévén felső-háromszéki, elhanyagolom Barót és környékének közmûvelődési életét. Megjátszott lokálpatriotizmusuknak csak örülni lehetett, ,,az alulról jövő kezdeményezések? politikai divatjának idején mímelni is kellett ezt a játékot az ügy sikerre vitele reményében.
Az erdővidékiek panaszát nem utasítottam azzal vissza például, hogy az erdélyi magyarság egyik legnevesebb kulturális intézményét, a Benedek Elek-emlékházat Kisbaconban azokban az években létesítettük, hanem meghallgattam sérelmeiket, számba vettem az érveiket a köpec-ágostonfalvi keresztúti emlékmû visszaállításával kapcsolatosan.
Az én álláspontom az volt, hogy az emlékmûvek körül bokrosodó botrányok után nem tudunk bukaresti engedélyt szerezni egy új emlékjel elhelyezéséhez. Erdővidék esetében ez azért is problematikus, mert a román szobordúlásokra utalnak, ezért, tekintettel arra, hogy az egykori obeliszk lényegi elemeit - az oszlop törzsének faragott köveit - rejtegetve megőrizték az erdővidéki emberek, ne tekintsük új emlékmûnek a véczerit, hanem a régi felújításának.
Ezzel elkezdődött egy, ma már a visszaemlékezőket megmosolyogtató, de akkor komoly vitákat gerjesztő huzavona az emlékmû felújítása körül. Az emlékmûállítást nyugdíjas kőfaragómesterek és többnyire az erdővidéki bányászok vállalták. Azon az alapon, hogy ők már nem kockáztatják a munkahelyüket, ha botrány kerekedik. Ez a hagyománytisztelő társaság hallani sem akart például arról, hogy az obeliszk szobordúláskor torzóvá törött darabját illesszék vissza az emlékmûre, ők mindenáron újat akartak faragni. Én ódzkodtam mindattól, ami új elem, a már említett okok miatt, és egyébként is a törött obeliszk súlyos üzenetet közvetít: láttán mindenki rákérdez a baleset okára - érveltem -, és mindig akad majd egy ember, aki a maradékainknak is elmagyarázza az emlékmû történetét. Ne bántsuk a történelmi ujjlenyomatokat.
Vita támadt más alkalommal amiatt is, mert a nyugdíjas mesterek új kovácsoltvas kerítést terveztek, én azt ajánlottam, hogy keressenek egy elhagyott síremléket az erdővidéki határban, s annak a patinás lándzsakerítését telepítsék át. (Régen nem temetkezett mindenki a köztemetőkbe, hanem a saját birtokainak valamelyikén hantoltatta el hamvait, holtában is őrizve az ősi jussot.) Hetek múltán érkezett az üzenet Barótról: ők nem hullarablók, nem lopják el más kerítését.
Végül is a megyei kulturális élet állandóan gubancolódó szálai között megfeledkeztem az emlékmûről. Egy kora reggel a megyei pártbizottság propagandaosztályának főnöke, S. elvtárs a lakásomon keresett fel, az ágyam mellett remegte el, hogy vegyek magamra valami ruhát, és menjek gyorsan a pártbizottsághoz, mert egy népes központi bizottsági társaság engem keres valami köpeci emlékmû ügyében.
(folytatjuk)
Sylvester Lajos
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.