Emlékünnepség az Úz völgyébenNyári utakon: A kő is megkönnyebbül

2003. augusztus 30., szombat, Archívum 2003–2007

Az idei évfordulón tizedik alkalommal gyûltünk össze az Úz völgyében, hogy emlékbeszédekkel idézzük a Kárpát-medence embert, országot és nemzetet próbára tevő időit, és elhelyezzük az emlékezés virágkoszorúit azokért, akik életüket áldozták az országot rontó háború harcaiban. Az úzi emlékmûvet 1994 nyarán állítottuk, a kezdeményezők között Gergely András akkori csíkszentmártoni polgármestert és jómagamat tartják nyilván, ennek a történetéről nekem kellett szólnom az egybegyûltekhez. Szívesen tettem, hisz az emlékmûállítás markáns közösségi élményeink közé tartozik, nem csak azért, mert a szó szoros értelmében a semmiből kellett egy tárgyiasult szimbólumvilágot teremtenünk - akkor sem volt pénz -, és ami fontosabb: szabad utat kellett biztosítanunk az addig elfojtott és eltitkolt, a félelem fogságába fogott érzelmeknek, a második világháború valós történetének. A háborús veteránok évtizedek alatt rejtőzködő hagyományteremtését kellett rejtekhelyeikről előhívnunk, az emlékmû révén tárgyi mivoltában is érzékelhetővé tennünk. Mindezt a lakosság pártoló szimpátiája mellett, de ellenséges politikai közegben, a dolog kimenetelét illetően bizonytalan kimenetelû vállalkozásba kezdve és egyes fanyalgó árnyékszékelyek tüntető távolmaradása és rosszalló homlokráncolása közepette.
Az emlékmû előtti szavaim a történelmi tájkép beszédbe fogásának remegően halvány kísérlete.
Hatalmas tömeg sereglett az Úz völgyébe, ez a kilenc évvel ezelőttihez képest nagyjából kicserélődött ugyan, de a megtartó kőkemény mag itt van a lehajtott fejû veteránok képében. A múlt évi megemlékezéshez képest hiányzik néhai kökösi barátunk, Sós Imre bátyánk, akinek robusztus alakja elhitette vélünk, hogy élete századik évében is itt áll majd, és olyan hirtelenséggel dőlt ki a sorból, mint akit az úzi harcokban géppisztolysorozat kaszált át a másvilágra, vagy botló aknába botolva robbant ki az élők világából.
Sós Imre helyébe nem állhat már senki, ezek a szavak sem, de melléje állnak az új meg új emlékezők, akiknek arca most villan elő először. Lám, Szatmárnémetiből katolikus egyházi ember zarándokolt ide, hogy ebben a völgyben elesett édesapja képzeletbeli nyugvóhelyére helyezzen el virágot, mondjon szép szavú beszédet. És vannak itt különleges vendégek is. Sergio Puntini olasz katonatiszt zöld-fehér-piros szalaggal díszített virágkoszorúja két nemzet szimbolikus színeinek úzi egymásra találása. Itt vannak dr. Szabó József János alezredes vezetésével a budapesti Zrínyi Nemzetvédelmi Egyetem lövész szakos főiskolásai, a törzsvendégek közül Csík és Háromszék érzelmi kötődésük révén is idevonzódó közemberei és hivatalviselői, a csíkszentmártoni fiatalok, a szentivánlaborfalvi asszonykórus, a Ráduly Gitta vezette, Kárpát-medencét bejáró nyugdíjas asszonyok, a gelencei Kelemen Dénes két, katonai hagyományőrző ancúgba öltöztetett férfi-fiával?
Szent István napja után vagyunk. Az itt látott arcok számomra település- és tájneveket is idézőek. Az Úz völgye, az uzoniak az e tájon Árpád vagy elődjeinek népe közé keveredett türk népelemek jelenlétére utalnak, akiknek mára már a szeme állása is magyar.
Az Úz völgye történelmi határvidék, Európa keleti mezsgyéje. A magyarság ennek volt őrzője. A határokat ide-oda tologathatják, átrajzolhatják. Lám, az ezer évig, majd négy esztendeig államhatárként is itt lévő gránicot ma is önkényesen tologatják ide-oda egyesek ebben a térségben, két-három kilométerrel fennebb viszik Erdély felé Úz-telep jelzőtábláját, ez nem szép dolog ugyan, tiltakozni, tenni is kell ellene, de tulajdonképpen azok a határok, mezsgyék a lényegesek, amelyek a lelkünket, hitünket rajzolják körbe és fogják nemzeti keretbe.
Ezeket a lelki határokat ezer esztendőn át képesek voltunk megvédeni.
Olyan időket élünk, amikor az országhatárok, megyehatárok szerepe szûkülőben van. A határok átjárhatósága tény - lám, olaszhoni, németországi érdeklődők csapatai jelennek meg ezen az ünnepségen is. Van, aki Bukarestből érkezett ide, mások Salgótarjánból, Pécsről, Bécsből, Szegedről jöttek, a lányok trikóján Szabadka feliratot is látok, csíki szőttes, alsó-háromszéki székely rokolya libben. Az úzi emlékmû előtt meghajoló veteránok és az itt nyugvó bajtársaik magyar állampolgárok is voltak, és ezt nem ők és nem saját akaratukból kótyavetyélték el, hanem politikusok fondorkodásainak, vesztett háborúk következménye ez.
Most lenne - van! - újra adódó alkalom, hogy ezeket a lelki határokat a Kárpát-medence széltében-hosszában tágítsuk, és hagyjuk, hogy összenőjön az, ami együvé tartozik.
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép