(részletek)
1944
Valamikor ki kellett hogy törjön a botrány. Nem azt mondom, hogy ott lógott a levegőben, de az effajta találkozókkal mindig együtt járnak a vészhelyzetek. Amikor már csak a visszavonulások voltak napirenden - ,,Kijev és Lemberg elesett, az Ivánok Varsó előtt állnak?, amikor Nettunónál összeomlott a front, Róma harc nélkül odalett, és az invázió után köznevetség tárgya lett a bevehetetlen Atlanti Fal is; amikor odahaza egyik várost a másik után bombázták szét, zabálni nem volt, mit, és a hazafias plakátok - ,,A széntolvaj a Véderőt lopja meg?, ,,Vigyázz, az ellenség is hallja, amit mondasz? - legföljebb ha bágyadt mosolyra késztették az embereket; amikor még a mi veterángyülekezetünk is odáig süllyedt, hogy a végsőkig való kitartásra buzdító vicceket idézgesse - nos, akkor valaki (az a fajta jellegzetes propagandaszázadbeli figura, aki soha nem élt együtt a csapatokkal, hanem egy íróasztal fedezéke mögött nyihogott, mint büszke harci mén, hogy aztán később csak alig módosított hangfekvésben bestsellereket fabrikáljon), tehát ez a valaki kiengedte a palackból a szellemet, más szóval elejtette a mindig indulatokat gerjesztő bûvszót: ,,csodafegyver?.
Válaszul óriási hangzavar támadt. A piacvezető képes hetilap nagymogulja felcsattant: ,,Na, ne nevettesse ki magát!? Néhányan még fütyültek is. Ám az időközben tisztes kort elért úriember nem tágított: kihívó mosollyal közölte, hogy a ,,Hitler-mítoszra? igenis még nagy jövő vár. Tanúul idézve Nagy Károlyt, a szászverőt, Nagy Frigyest - ezt talán mondani is fölösleges - és - magától értetődően - ,,Napóleont, a ragadozó fenevadat?, szemünk láttára szerkesztette meg a ,,Führer-elv? majdani emlékmûvét. Egyetlen szót sem hagyott ki saját csodafegyvercikkéből, amely negyvennégy nyarán akkora szenzációt keltett a Völkischer Beobachter hasábjain, és nem utolsósorban jelentősen növelte a kitartási hajlandóságot.
Ekkor felállt, háttal a kandalló tüzének, és kihúzta magát: ,,Ki az, aki a jövőbe látva utat mutatott Európának? Ki az, aki Európa megmentőjeként az utolsó percig szembeszegült a bolsevista áradattal? Ki tette meg a maga rakétáival az első, úttörő lépést az interkontinentális nukleáris rendszerek felé? ?, és csakis ő! Egyedül őbenne volt meg az a nagyság, amely az utókor előtt is helytáll magáért. Ami pedig a Völkischerben megjelent cikkemet illeti, hadd kérdezzem meg az egybegyûlteket: katonaként nem vagyunk-e ismét kelendőek, még ha csak ennek a nevetséges Bundeswehrnek a keretében is? Nem vagyunk-e egyszerre dárdahegy és bástya? Nem bizonyosodik-e be manapság, ha megkésve is, hogy mi - hogy valójában Németország nyerte meg a háborút? A mûnek, amelyet építünk, irigy bámulattal adózik a világ. A totális vereség után fölös energiánkból gazdasági erő sarjad. Ismét vagyunk valakik. Nemsokára pedig ott állunk az élen. És ugyanígy Japánnak is sikerült??
A folytatást elnyelte az ordítozás, a nevetés, az érvek és ellenérvek összecsapása. Valaki a szónok képébe üvöltötte, hogy ,,Deutschland über alles?, ez lévén egyszersmind a címe az illető évek óta kapós bestsellerének. A termetre is kiemelkedő nagyfőnök harsány tiltakozás közepette faképnél hagyta a társaságot. A szerző azonban maradt, és élvezte provokációja hatását. Visszaült a helyére, és módját ejtette, hogy tekintetébe látnoki erőt csempésszen.
Házigazdánk meg én hasztalan iparkodtunk, hogy valamelyest rendezett mederbe tereljük a vitát. Néhányan mindenáron tovább akartak kéjelegni a visszavonulások gyötrelmeiben, hogy ismét túlélhessék a minszki katlancsata tragédiáját, mások a Farkassáncban elkövetett merényletből csiholtak anyagot találgatásaikhoz: ,,Ha sikerült, akkor a nyugati szövetségesekkel kötött fegyverszünet egész biztosan stabilizálta volna a keleti frontot, és az amerikaiakkal közösen mehettünk volna neki az Ivánoknak??, a legtöbben azonban Franciaország elvesztésén siránkoztak, felidézve ,,a szép párizsi napokat? meg általában a ,,francia életmûvészet? előnyeit, és andalító képzeteik oly messzire ragadták őket a normandiai partraszállástól, mintha az invázió híre csak a háború után, az amerikai szélesvásznú filmek közvetítésével jutott volna el hozzájuk. Néhányan persze szerelmi históriákkal traktáltak bennünket, így torpedó- és mûtárgyszakértőnk is, aki fájdalmasan vágyódott vissza a francia kikötői menyasszonyok karjaiba, hogy aztán ismét alámerüljön a mélytengeri bevetéshez.
A vén muki azonban, aki oly nagyon szívén viselte a ,,Hitler-mítoszt?, még fel akarta hívni figyelmünket arra a német tudósra, aki kémiai Nobel-díjat kapott. A kandalló padkájáról, ahol a jelek szerint közben szundított egyet, most felhangzott az ige: ,,És tudják-e, uraim, mikor történt ez? Röviddel Aachen eleste után és alig néhány nappal végső, ardennekbeli offenzívánk előtt! Ekkor tüntette ki a semleges Svédország Otto Hahnt, a kiemelkedő tudóst, amiért elsőnek fedezte fel az atommaghasadást! A mi szempontunkból persze már későn. De ha akár az utolsó órában is megelőzzük Amerikát, és birtokunkban van ez a mindent eldöntő csodafegyver?? És ezúttal elmaradt a lárma. Mindenki elhallgatott, és tompán merengett az elmulasztott lehetőség következményein. Ki felsóhajtott, ki a fejét rázta, és volt, aki a torkát köszörülte, ám a nagy horderejû közlendő végül benne szorult. Még a mi tengeri farkasunkból, ebből a szószátyár hangulatemberből is kifogyott a münchhauseni lendület. Ekkor azonban házigazdánk fríz módra készült grogról gondoskodott, a grog pedig gondoskodott róla, hogy a jókedv lassan visszatérjen. Összébb húzódtunk a kandalló körül. Senkinek sem akaródzott kidugnia az orrát. Korán beköszöntött a sötétség, és az előrejelzés vihart ígért.
1954
Bernben ugyan nem voltam személyesen jelen, de müncheni diáktanyámon a többi ifjú közgazdászjelölttel együtt én is szinte rátapadtam a rádióra, és végigizgultam Schäfer beadását. Bizony, még ma is egy luxemburgi székhelyû tanácsadó cég élemedett korú, ám változatlanul mozgékony főnökeként szinte látni vélem, hogyan veszi a lábára futás közben a bőrt Helmut Rahn, akit mindenki ,,górénak? nevez. Most futtában megcélozza a kaput, nem, előbb átjátszik két védőt, aki az útjába veti magát, lehagyja a többieket is, és jó tizennégy méterről bal lábbal a kapu bal alsó sarkába bombáz. Ezt Grosics nem érhette el. Öt vagy hat perccel a mérkőzés vége előtt: 3:2. És a magyarok rohamoznak. Kocsis beadására ott terem Puskás. De a gólt nem adják meg. Hiába minden tiltakozás. Állítólag lesen volt a Honvéd-őrnagy. Ekkor az utolsó percben Czibor fut a labdával, hét vagy nyolc méterről a rövid sarokba céloz, de Toni Turek parádés vetődéssel két ököllel kiüti. Még egy magyar bedobás, aztán Mister Ling lefújja a játékot. Világbajnokok lettünk! Megmutattuk a világnak, hogy újra élünk, nem vagyunk többé legyőzöttek, esernyők alatt zúg az énekünk a berni stadionban, ahogy müncheni kéglimben mi is a rádió köré tömörülve bömböltük az ,,Über alles in der Welt?-et.
Csakhogy ezzel még nincs vége a történetemnek, sőt, tulajdonképpen csak innen kezdődik. Mert az én 1954. július negyediki hőseimet nem Czibornak vagy Rahnnak, Hidegkutinak vagy Morlocknak hívták, nem, nem - mint közgazdász és befektetési tanácsadó évtizedeken át igyekeztem gondozni, legutóbb luxemburgi támaszpontomról, az én két bálványom: Fritz Walter és Puskás Ferenc anyagi érdekeit, sajnos, eredménytelenül. Ellenálltak minden segítő próbálkozásnak. Hasztalan szerettem volna hidat verni a mindkét oldali nacionalizmusok között, a helyzet orvosolhatatlannak bizonyult: hőseim rögtön a nagy mérkőzés után legszívesebben egymás torkának ugrottak volna, mivel a magyar őrnagy a német focistákat teuton nagyzási hóborttal, sőt, mi több, doppingolással vádolta. ,,Habzott a szájuk játék közben? - mondta állítólag. Csak évek múlva, amikor már a Real Madridhoz szerződött, de a német pályákról még mindig ki volt tiltva, ereszkedett le az írásos bocsánatkérésig, voltaképpen tehát már nyugodtan üzleti kapcsolatra léphetett volna Walterrel, a cégem pedig tüstént ajánlkozott is közvetítőnek és tanácsadónak.
Sok hûhó semmiért? Szó sincs róla, Fritz Waltert teleaggatták rendjelekkel, elnevezték ,,Betzenberg királyának?, de hiába vállalt reklámtevékenységet az Adidasnál és egy pezsgőpincészetnél, hiába járult hozzá, hogy bizonyos márkákat róla nevezzenek el, szolgálatait nem becsülték meg érdemük szerint, és rendszeresen alulfizették; csak később, amikor az ,,NSZK Seppjéről? és a Walter-féle tizenegyek halhatatlan világbajnoki győzelméről írott bestsellere végre tisztességesen hozott a konyhára, akkor rendezhetett be Kaiserslauternben, a várrom mellett egy közönséges mozit totózóval és lottózóval az előcsarnokban. Elég siralmas ügy volt, mert sokat nem nyert rajta. Holott Spanyolországban már az ötvenes évek elején megcsinálhatta volna a szerencséjét. Az Atletico Madrid ügynököt küldött hozzá, hogy átcsábítsa, negyedmilliós előleggel az útitáskájában. De az a szerény, a kelleténél mindig is szerényebb Fritz nemet mondott - ő Pfalzban akart maradni, neki elég volt, ha ott lehet király.
Puskás bezzeg más tészta volt. A magyarországi felkelés idején éppen Dél-Amerikában portyázott a nemzeti válogatottal, és miután a felkelést vérbe fojtották, Nyugaton maradt; lemondott jól menő budapesti vendéglőjéről, és később felvette a spanyol állampolgárságot. A Franco-rendszerrel simán kijött, mivel épp elég tapasztalatra tett szert Magyarországon, ahol pedig az uralkodó párt ,,a szocializmus hőseként? ünnepelte, akárcsak a csehek a maguk Zatopekjét. Hét éven át játszott a Real Madridban, és milliókat kaszált. A pénzt egy szalámigyárba fektette, ez a Salchichas Puskas nevû vállalkozás még exportra is szállított! És mindeközben a nagyétkû fickó, akinek mindig küzdenie kellett a súlyfölösleg ellen, még egy ínyenceknek fenntartott vendéglőt is mûködtetett, amelyet igen találóan Pancho Puskasnak keresztelt el.
Két bálványom tehát, efelől semmi kétség, beszállt a piaci versenybe, de azt már nem fogták fel, milyen hasznos lenne, ha egyesítenék érdekeiket, és, hogy úgy mondjam, kapcsolt áruként adnák el magukat. Még nekem és fúziókra szakosodott cégemnek sem sikerült társulásra bírni a Budapest egyik külvárosából jött hajdani munkásfiút és a hajdani pfalzi banktisztviselőcskét, mondjuk, olyan formában, hogy Puskás őrnagy szalámiját együtt kínáljuk a Fritz Walter koronája nevû vezető pezsgőmárkával, és ekként a profit szintjén békítjük össze a német vidék hősét és a világpolgárt. Mindketten gyanakodva fogadták a fúziónak a puszta gondolatát is, és mind közvetve, mind közvetlenül elutasító választ adtak.
A Honvéd-őrnagy alighanem továbbra is azon a véleményen van, hogy annak idején Bernben nem lesgólt lőtt, hanem épp ellenkezőleg: 3:3-ra egyenlített. Mi több, meglehet, hogy azt hiszi, Mister Ling, a bíró állt bosszút, amiért egy évvel korábban a magyaroknak a szent Wembley stadionban sikerült megpecsételniük Anglia első, hazai pályán elszenvedett vereségét: a piros-fehér-zöldek 6:3-ra győztek. És Fritz Walter titkárnője, aki kérlelhetetlenül óvja a külvilágtól ,,Betzenberg királyát?, még arra sem volt hajlandó, hogy ajándékként elfogadjon egy rúd ,,Puskás-szalámit?, amelyet személyesen nyújtottam át neki. Olyan kudarc ez, amely fölött ma sem térhetek napirendre. Bizonyára emiatt is kísért időnként a gondolat: mivé lett volna a német futball, ha Puskás góljánál a bíró nem fúj lest, ha a hosszabbítás alatt hátrányba kerülünk, vagy ha a tizenegyesrúgások alatt idegileg összeroppanunk, és a pályát végül nem mint világbajnokok, hanem ismét vert seregként hagyjuk el?
Günter Grass