Periszkóp: Apagyi

2003. szeptember 11., csütörtök, Archívum 2003–2007

A hosszú alreáliskolai esztendőink alatt a fölöttünk végző vagy alánk kerülő, vagy velünk haladó, több mint ötszáz társunk közül csak egyetlenegy akadt, aki ,,rossz fiú? volt. Emlékszem a nevére is. Apagyinak hívták. Mi akkor már negyedévesek voltunk, fásult, öreg katonák; réges-régen idegzetünkbe szívódott minden vezényszó, minden helyi szokás, az épület mindenféle szaga, megtanultunk gazdaságosan bánni mozdulatainkkal. Apagyi újonc volt, ,,bundás?, az új elsőévesekkel vonult be, s megátalkodott engedetlensége hamarosan kaján érdeklődést keltett az egész intézetben.
Már az első napok egyikén figyelmeztetett valaki:
- Te, van itt egy bundás, az Urbán asztalánál ül, majd nézd meg magadnak.
Más évfolyambeliekkel csak az étteremben vagy a gyakorlótéren találkoztunk; úgyhogy ebéd előtt, mielőtt a napos tiszt megérkezett volna, lesétáltam az étterem végébe, ahol az elsőévesek asztalai voltak. Apagyinak már híre terjedhetett, mert rajtam kívül egy csomó negyedéves tolongott Urbán asztala körül. Időbe telt, amíg tájékozódni tudtam. Egy pirospozsgás, kerek képû kis elsőévest bámult mindenki, aki csak abban különbözött a többi tízéves gyerektől, hogy derûsen vigyorgott, s hogy hiába szólítgatták, sem vigyázzba nem állt, se nem teljesített semmiféle parancsot vagy vezényszót, csak szótlanul vonogatta a vállát, és igyekezett elfordulni.
- Apagyi! Apagyi! - szólongatták. - Hozzám! Vigyázz! Feküdj! Apagyi!
Apagyi azonban füle botját se mozgatta; vigyorgott rendületlenül, noha már unhatta a nyaggatást.
Mi azonban nem győztünk betelni a mulatsággal. Roppant érdekes, nevettető dolog volt ez. Torkunkat csiklandozta a nevetés, ragyogó arccal néztünk össze.
Ilyen még nem volt! Óriási!
- Hagyjátok - mondta Halász Péter, előretolakodva. Apagyihoz lépett, és baráti hangon kezdett neki magyarázni. - Figyelj rám, majd én elmondom neked. Csak ezt tanuld meg. Ha megszólítanak, vigyázzba állsz, így. Érted? Egyszerû ez, kisöreg.
Türelmes jóindulattal beszélt hozzá, s váratlanul csakugyan elért annyit, hogy Apagyi megszólaljon.
- Cc! Aaa! - mondta fitymálva.
Elnyújtott indulatszó vagy indulathang volt az egész, mégis megtört Apagyi némasága.
- Tudod - folytatta Halász Péter -, amit egy tiszt úr vagy egy negyedéves parancsol, azt meg kell csinálnod, kisöreg.
- Hát! Hogyne - mondta Apagyi felnevetve. - Nem teszel bolonddá!
Körülötte mindenki őt figyelte, csend volt, s ebben a csendben rendkívül furcsán, szinte valószínûtlenül rebbent fel a kimondott mondata, zárt a betûivel, paraszti tájszólásával; mert Apagyi a leggarázdább népszínmûkiejtéssel beszélt, amint egyszerre kiderült: ,,Haaat! Honne!? - így hangzott valahogyan.
Halász Péter nem nevetett, hanem iparkodott szelíden tovább magyarázni a gyereknek, most már a nyomaték kedvéért megfogván az egyik fülét; ezt azonban, talán némi rosszindulattal, olyan erélyesen csinálta, hogy Apagyi felkiáltott, s hevesen igyekezett kitépni magát a negyedéves kezéből. Halász nem engedte el, csak szájon vágta. Apagyi még jobban kezdett bömbölni, s anélkül, hogy észerevettük volna, honnét szedte elő, egyszerre kezébe került egy nyitott bicska. Most lépett be a napos tiszt, s vigyázzt vezényeltek.
Sikerült visszacsúsznom az asztalomhoz, s már csak messziről láttam, amint ima után a tiszt odalépett Apagyihoz. A többiek is eltûntek már mellőle. A tiszt valamit kezdett beszélni a fiúhoz, s hirtelen elharapta a mondatát, és rámeredt. Apagyi ugyanis szétvetett lábakkal állt előtte, s nyugodtan fordítgatta a fejét jobbra-balra, mintha keresne valakit. A tiszt segélykérő pillantást vetett hátra; a tiszthelyettes nyomban hozzálépett, s halkan jelentett neki valamit, aztán a kérdésére megint valamit. Egy percig szótlanul nézték Apagyit.
- Menjen a helyére - mondta végül a tiszt, és hátat fordított neki. Sétálni kezdtek az étterem felső vége felé. Apagyi tanácstalanul álldogált a középen, magára hagyva, mert leültünk; aztán lassan megfordult és beült a helyére.
Egy teljes hetet töltött az intézetben, a bevonulás napjától számítva. Láttam, hogy megy ő is a szakaszával ide-oda, lompos járásával, nem igyekezve lépést tartani; láttam, hogy elmondja a többiekkel az imát az étteremben, de anélkül, hogy vigyázzba állna; egy reggel pedig azt láttam, hogy a büntető ,,guggolóállásból? egy idő múlva felemelkedik, kiválik a sorból, és saját elhatározásából félreáll, nyilván megelégelvén a lábizmaiban tüzelő fájdalmat. Egy hét sok idő. Csak a bicskájának köszönhette, hogy ilyen sokáig tudta tartani magát.
Kevesebbel is kiválthatta az ember a társai elviselhetetlen üldözését, mint Apagyi. A legkisebb élhetetlenségre, maflaságra vagy másféleségre lecsapott a többiek kíméletlen dühe. Az elsőévesek között volt néhány ismétlő, bukott tavalyi növendék. Az ő kezdeményezésükre Apagyit a többi nyolcvan társa is akkor verte-rúgta, amikor tehette. Piszkálták, ingerelték, belekötöttek, de minden ürügy nélkül is el-elgáncsolták, kiütötték kezéből a fogmosó poharát, nyakába csurgattak néhány kanál levest, vagy ha a tiszthelyettes nem volt a hálóteremben, rárohantak és bepréselték az éjjeliszekrénybe, felrakták a kályha tetejére. Apagyi hamarosan rájött, hogy magamagának kell védekeznie; hogy a felügyelőket és tiszteket egyáltalán nem érdeklik a növendékek egymás közötti ügyei; panaszokat, vádakat nem tûrt meg a katonai szellem, aki árulkodott, azt szigorúan megbüntették, anélkül, hogy tudomást vettek volna feljelentéséről. Egyébként is, Apagyi kezdettől fogva ellenségesen állt szemben a felnőtt elöljáróival. Előszedte hát a bicskáját, és védekezni kezdett. Ekkor már annyira ideges volt, hogy nem bírta azt sem, ha megérintik.
A nyitott bicska lehûtötte a fiúk nagy támadókedvét. Két-három napig Apagyi kiment a divatból, békén hagyták. Nem nyúltak hozzá, csak gúnyosan vigyorogtak, ha valamelyik tiszthelyettes foglalkozott vele, igyekezvén megtörni végre csökönyös értetlenségét, és áthatolni nyilvánvaló tompaelméjûségén. Ezekben a nyugalmi napjaiban Apagyinak is visszatért kerek, piros képére a derûs mosolygás. Mosolyogva álldogált az ezredes előtt is, aki az intézet parancsnoka volt, s egy délután, míg a nagy gyakorlótérnek nevezett réten a szokásos újonckiképzés folyt, maga elé vezettette a fiút. Mondott neki néhány biztató szót, aztán megkérdezte:
- Szüleidnek se engedelmeskedtél odahaza?
Apagyi vállat vont:
- Idesanyám meghótt - mondta.
- Hát az édesapádnak? Szót fogadtál?
- Annak igen - mondta a fiú vigyorogva.
- No látod. Hát majd nekünk is szót fogadsz te, meglátod.
- Maguknak nem - kiáltott fel Apagyi jókedvûen.
Egyszerûen magázta a tiszteket, ahelyett, hogy úgy beszélt volna: ,,Ezredes úr, alázatosan jelentem.? Pokolian mulatságos volt ezt hallani, kivált nekünk, negyedéveseknek. Az ezredessel szemben azonban mégis neki lett igaza.
Hogy mi történt pontosan, azt nem tudtuk meg, ámbár könnyû volt számunkra elképzelni. Apagyit végül is nem védte meg a bicskája. Ottléte hetedik estéjén, alig valamivel a takarodó előtt, izgatottan szólt be Bognár tiszthelyettesért a mi hálótermünkbe a felügyelőtársa. Bognár kiment, s mi jó néhányan utánalopódzkodtunk a folyosóra. Az elsőévesek hálóterméből zavaros zaj hallatszott, majd dermedt csend lett, aztán megint kiáltások, lábdobogás, zûrzavar. Meglapultunk az ajtómélyedésekben és a két fölfelé vezető lépcsőszárnyban. Néhány perc telt el, aztán kinyílt az ajtó, és kénytelenek voltunk még hátrább húzódni. Csak annyit láttam, hogy a két altiszt jön kifelé, hátrálva, és a nyomukban három fiú cipel valamit. A folyosón félhomály volt, a lépcsőkön sötétség; a második század irodájával szemben égett egy körte. Lélegzetünket visszafojtva lapultunk a széles kőkorlát mögött ingben, alsónadrágban. Ahogy a lámpakörte alá értek, megismertem, mit cipelnek. Apagyi volt. Egy köpenybe volt burkolva; elhaladt a fény alatt két meztelen lába feje, azután a lelógó ülepe; ketten fogták a két hóna alatt; feje félrebillent a vállán, szeme csukva volt, s a homlokán és az arcán feketén csillant meg a csepergő, vastag vér. Halász Péter, aki mellettem térdelt, később azt állította, hogy féltenyérnyi helyen ki volt tépve a haja, azaz hiányzott a bőr a fejéről; én azonban ezt nem láttam.
- Gondolod, hogy meghalt?
- Biztosan.
- Hát persze. Láttam!
- Frászt.
- Kampec.
Szelíd, kora őszi éjszaka volt. Tisztán hallatszott a távoli vonatfütyülés, amint végigszáll a nagy parkon; az árnyékszék ablakából kémleltük a sötétséget odalent, hasztalanul. Véleményeink azonban túlzásoknak bizonyultak. Apagyit nem verték agyon az elsőévesek; csak nekimentek, és a nagy handabandában megsebezték, talán véletlenül a saját bicskájával. Harmadnap látták egypáran bekötözött fejjel eltávozni. Egy fekete posztóruhás, bajuszos öregemberrel lépegetett kézen fogva kifelé a főallén, civil ruhában, ahogyan mondták.
(1948)
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2003-09-11: Archívum 2003–2007 - :

Periszkóp: Egy lázadó