Fogy a magyar, válságban a család - hallani szinte naponta Erdélyben, a Kárpát-medencében. Bár az örökös ismétlés közhelyesít, e fojtogató jelenségről mégsem lehet eleget beszélni: egyszer talán
mégis összerezzennek a nemzet felelősei, s meglelik ama bûvös elixírt, mely orvosolhatná ezt a csendben tizedelő kórt? Ehhez a statisztikai adatok számbavétele nem elég: az apadás tényének
emlegetése, okainak feszegetése mellett alig esik szó arról, mi történik a társadalom sejtjeiben, a családokban. Milyen indíttatást, magatartásbeli mintát kapnak a gyermekek, mire nevelik, milyen szellemi munícióval vértezik fel őket szüleik? Hiszen a gyermekek alakuló sorsa körvonalazza majd ezt az egyelőre megfoghatatlan, foszlányos jövőt, mely a baljóslatok ellenére talán mégsem reménytelen? Itt és most számosan nevelnek háromnál több gyermeket, békességben, összhangban. Mi történik ezekben a nagycsaládos életterekben, hogyan élnek tagjai? Mert akárcsak a mesebeli szegény legény, mindenki az otthonról feltarisznyált, hamuban sült pogácsával indul el, s nem mindegy, mit ropogtathat majd a vándorúton.
Kiszolgáltatottan
Boglárka aprócska kislány egy Szentgyörgy közeli faluban, másodikos. Az iskolában anyanyelvén tanulhat, pajtásaival szót ért, gyermekkora mégsem felhőtlen. Apja, anyja eladósodott, emiatt kiköltözés fenyegeti őket, s bár rendszerint gond a mindennapi kenyér, szülei szinte naponta szeszért küldik a boltba, melyhez aztán cukrot kunyerálnak a szomszédból, megvegyítik, s alkoholmámorba fojtják nyomorukat.
Nem tudják, talán nem is mérlegelik, mit hoz számukra a holnap.
Ennek ellenére Boglárka hûségesen, pajkos kiskutyaként kísérgeti anyját, mikor vízért indul a közeli kútra. Néha elmarad a szomszédban, játszani hívja őt egy nálánál kisebb szőkeség: ilyenkor félénken meghúzza magát, nem harsánykodik, szívesen teljesíti a kis tündér kéréseit. Barna, okos szemében mégis kimondatlan fájdalom lapul; mosolya kedvesen visszafogott, otthona megannyi szomorúságát rejtegeti.
Szívszorító a kislány tekintete. ? persze nem érezheti tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát, szüleit így szereti, így ragaszkodik hozzájuk. Ám bizonytalanságával nincs egyedül: sok gyermek sorsát tereli kifürkészhetetlen irányba a szülő felelőtlensége.
Szóval és élettel
Mondják, az életben a legnehezebb dolgok egyike jó anyának, jó apának lenni. Ha ez sikerül, később kiemelkedő elismerés érezni, hogy a felnevelt sarj felnéz tanítómestereire. Persze, ahány ház, annyi szokás: senkinek sem lehet megjelölni, mit kell, mit érdemes tenni. Csupán sejthetően jó és rossz irányok léteznek, a csapást mindenkinek magának kell megtalálnia. Van olyan szülő, aki rendületlenül kérdi csemetéjétől, tanult-e, anélkül, hogy aziránt is érdeklődne, valójában mi és miért érdekli; másnak papagájként szajkózzák, kizárólag az a fontos, hogy templomba járjon és Istenben higgyen; akad, kit arra buzdítanak, mindent jobban kell tudni, mint más?
Nem véletlenül figyelmeztetett csíksomlyói szentbeszédében az idei pünkösdi búcsún a nevelés fontosságára Bartók Albert ferences szerzetes. Hogy neveljünk? - tette fel az időszerû kérdést a helyszínen lévők százezreinek, tévénézők millióinak. - Szóval és élettel - válaszolt -, óvjuk gyermekeinket mint drága kincset, értessünk meg velük mindent, ne pazarolják el energiájukat, ha értelmes életet akarnak élni!
Van idő a családra?
Magyarországra kitelepedett, jó munkahelyen dolgozó, ám a hét folyamán feleségétől s gyermekeitől távol élő fiatalember beszélget itthoni barátjával, aki kisvállalkozó egy faluban.
- Neked van időd a családodra? - kérdi a hazalátogató.
- Úgy rendezem, hogy legyen - válaszolja amaz.
A hét öt napján Budapesten élő egykori osztálytárs sóhajt, kissé elkomorodik, s tekintetével beletúr a messzeségbe; hosszasan, némán bámul, mintha valami elcsatangolt álmot keresne.
Tizenkilenc testvér
Árkos 414. szám. Nem lehet megilletődés nélkül belépni eme alsó-háromszéki portára, hiszen az ott élő Tamásék büszkélkedhetnek azzal, hogy ők a Kárpát-medence legnagyobb lélekszámú magyar családja. Az ötvenkét esztendős Máriának és hatvanéves férjének, Károlynak tizenkilenc gyermeke van.
A háromszobás, hosszúkás téglaház keskeny udvarán csibék cseperednek egy rögtönzött ketrecben, hátrébb kicsi, nyolcáras veteményeskert zöldül, onnan egészítik ki szûkösen élelmüket. A konyhából nyáridőben is sugárzik, árad kifelé a meleg, a kályhán hatalmas fazekak szoronganak; szinte folyamatosan főzni kell az éhes szájaknak. Bent gyermekzsivaj, a falakon a fiatalabb csemeték óvodásképei mosolyognak. A bútor ütött-kopott, szinte minden elhasznált, elnyûtt ebben a hajlékban.
A csernátoni születésû Mária és a zágoni származású Károly 35 éve házastársak. Az asszony és férje hét fiút és tizenkét lányt nevelt, nevel; a nagyobb gyermekek közül heten (hat leány és egy fiú) ,,kiröppentek? már, családot alapítottak. A legnagyobb gyermek harmincöt, a legkisebb nyolcéves, kilenc unokájuk van. A motorfûrész-szerelő Károlynak egész életében reggeltől estig dolgoznia kellett, hogy szûkösen eltarthassa családját. Ugyan nyugdíjas már, de éppúgy az erdőn napszámoskodik, mint fiatalabb korában. Még este hétkor sincs otthon. Vágja a fát, mint rég, munkájáért nem is pénzt kap, a téli tûzifáért serénykedik.
- Hány kenyérre van szükségük általában?
- Én megmondom az egy valóságot - így az asszony -, ma kedd, nyolc kenyeret vettem, de péntekig nem elég. Akkor újra hoznak a boltba, s tíz-tizenkettővel jövök haza.
Ahogy életükről mesél, Mária többször említi, lépni kellett, mert ,,szaporodott a család?. Egyszerûen szól, nem bőbeszédû, mégis közlékeny; keze, őszesen göndörödő haja, de főként tekintete nem arról árulkodik, hogy elgyötörte volna a tizenkilenc gyermek. Ám szinte rendszeres gyakorisággal, bármilyen téma kapcsán megemlíti, hogy az évek során kevesen támogatták őket (,,így neveltük a gyermekeket, együtt ketten, úgyhogy nekünk ennél több segítségünk senki, senki az égvilágon nem volt?), többnyire csak a Fennvalót érezték maguk mellett.
Együnk vagy
egyetemet fizessünk?
- Milyen volt ennyi gyereket felnevelni?
- Egy kicsit nehéz, mert egyedül voltam - válaszolja kezével babrálva -, ahogy a nagyobbak nőttek, úgy egymást segítették, nevelték.
Mária egész életében otthon volt a gyermekekkel, szemmel tartotta őket. Ma már könnyebb dolga van, újságolvasásra is marad ideje, járatja is a Háromszéket, egyik fia pedig a gyárba menet megvásárolja a Krónikát is. Rendszeresen böngészi az újságokat, kíváncsi, végre mikor kapja meg hat iskolás gyermeke az oktatási támogatást az anyaországból, megvan már a magyar igazolványuk is, de a pénz csak késik. Pedig megvan a helye.
- Nálunk kimaradás az iskolából, habár tizenkilencen vannak, egyiküknél sem volt - hangsúlyozza büszkeséggel.
- Érettségiztek?
- Nem éppen, de a szakiskolát elvégezték. Azt az egyet nem tudják mondani, hogy kivettük őket, s munkába küldtük. Biztattuk, fiam, végezd el, legyen legalább tíz osztályod, ha meghalok, utána ne mondd azt, hogy nem tudtam iskolába járni, az apám vagy az anyám nem engedte, mert dolgozni kellett.
A nagyobbaknak mind van szakmájuk: két fiú asztalos, a nővé cseperedett lányok között van varrónő, mások kereskedelmi iskolába jártak. Szól az asszony a legkisebb fiúnak, vegye le a vitrinből húga friss, elemiben szerzett oklevelét, s mutassa meg. Örülnek Eszterke második helyének.
- Mire tanították a gyermekeket?
- Legyenek becsületesek ?
- Ha a kicsik nagyobbak lesznek, mit szeretnének?
- Tanuljanak? Tőlük nem tudom kivenni, mit akarnak.
Bár a sürgő-forgó lányok közül néhányan szeretik a német s az angol nyelvet, otthonosak az iskolában, anyjuk beletörődve, keserûséggel mondja, tudnának ugyan, de mégsem tanulhatnak tovább, mert nincs lehetőség. - Együnk, vagy egyetemet fizessünk? - kérdi anélkül, hogy választ várna.
Nem eladó
a gyermek!
Tamás Mária szeret ennyi gyermekkel körülzsongva élni. Amikor nagyobb lányai férjhez mentek, alig hagyták el a házat, máris hiányoztak. Két kisebb testvér nyári beszélgetésünkkor éppen a szomszédos Kőröspatakon vendégeskedett, nővérüknél babáznak, de nehéz nélkülük; az asszony megszokta már, hogy állandóan hallja hangjukat, látja, amint ki-be futkorásznak, s mindegyre kérnek valamit; szólnak, megennének egy fagylaltot, s bár gyakran előfordul, hogy azt kell válaszolnia, nincs miből megvenni, legalább kenyérre teljen.
- Mire a legbüszkébb?
- Arra, hogy az én gyermekemre senki sem tud rosszat mondani. Kimehetek a kapun, az utcára, s az én gyermekemre senki azt nem mondhatja, hogy te ezt csináltad, vagy azt, azért, mert sokan vagytok. Büszke vagyok erősen erre, mással nincs is, amivel nagyzoljak, ekkora családdal szegényesen élünk, de senki sem mondja, hogy az én gyermekem elment koldulni. Még egy csupor vízért sem mentek a szomszédba.
- Tudatosan vállalták a sok gyermeket?
- Dehogy, dehogy? Amikor 1968-ban összeházasodtunk - magyarázza az anya -, három gyermekre gondoltunk, de így alakult a helyzetünk. Megmaradtak? De szerettem erősen, szeretem most is, utolsó percig is azt mondom, szeretem őket!
Néhány évvel ezelőtt jött hozzájuk egy koros, hatvan év körüli házaspár, valahonnan Hargita megyéből. Hallották, hogy Árkoson milyen nagy család van, s megkérdezték, nem adnának-e oda a ,,kicsikék? közül, hogy neveljék ők. Megvették volna, mert azt gondolták, ahol sokan vannak, ott biztosan pénzre is szükség van.
- De abban a pillanatban, amikor ezt a gyermekek meghallották - emlékezik vissza az asszony, újra hevülő indulattal -, hát azok összebújtak, s azt mondták, egyik a másikat el nem hagyja, sem a szülőket, egy sem. Még a legkisebb is, két-három éves lehetett, azt mondta, anyucit, apucit nem hagyom, hogyne!? Megmondtam, nekem ilyen járattal senki az én kapumon bé ne jöjjön, mert én nem azért hoztam a világra, hogy milliókért eladjam a gyermekemet. Megszenvedtem velük, felnevelem, útba irányítom őket - gesztikulál a szikrázó szemû anya. - Az apjuk is azt mondta, ha csak egy karéj kenyér jut nekik, s éjt nappá tesz értük, de akkor sem adjuk?
- Hogy hívják a gyermekeket?
- Márta, Éva, Károly, Edit, Elemér, Zsuzsa, Róbert, Annamari, Árpád, András, Lóránt, Emese, Orsolya, Zsolti, Eszter s Réka.
Sokáig visszhangzó névsor, olyan, akár egy népdal a tiszta forrásból. Utólag derül ki, az asszony csak tizenhat nevet említett, három kimaradt. Ez is hozzátartozik egy nagycsaládos hétköznapjához.
?szi utóhang
Fényképet készítenénk Tamásékról, lehetőleg úgy, hogy minél több gyermek látszódjék rajta. A kapun belépve nyoma sincs a nyári barátságosságnak, közvetlenségnek: nem csak az idő hûlt le, fellegek súlyosbítják a hétköznapokat, úgy látszik, a meleggel együtt elillant a család jókedve is. Komorság fogad a portán belül. Az apa almákat válogat az udvaron, az anya pedig anyagi gondjaikat sorolja: ki kell fizetniük házuk adóját, s három évre ez kettőmillió és százezer lejt jelent. Ugyan miből törlesszenek? Abból a kevéske nyugdíjból, amit kapnak? Amikor még kenyérre is alig telik? Hat gyermeküknek iskolába kell mennie, a tanévkezdéssel járó kiadásokat látva pedig valósággal elszörnyednek, mikor arra gondolnak, hogy ennyi pénzt vonjanak meg a kicsiktől, ráadásul kettőnek ingáznia kell Szentgyörgyre, s csak egyetlen havi buszbérlet ára hatszázezer lej? És hol vannak még a tanszerek?
Tamás Károly és felesége mélyen igazságtalannak tartja, hogy ebben az országban bár annyi kedvezmény sem illeti a nagycsaládosokat, hogy mentesülnének az ingatlanadó törlesztésétől. A fizetési kényszer most mindennél jobban nyomasztja őket, olyannyira, hogy Mária még azt is szóvá teszi, ő már bizony sokat mesélt sorsukról az újságíróknak, és semmi sem változott; egyesek állítólag még azt is megígérték, elintézik, hogy ne kelljen adózniuk (?), de erre már nem került sor? Így aztán több mondanivalója nincs, és nem engedi meg, hogy lefényképezzék gyermekeit. - Mi bizony nem állunk ki! - csivitelik durcásan a kamaszodó lányok, s tüntetően még otthonról is elmennek.
Ha nem, hát nem. Kevés anya büszkélkedhet még a Tamásékéhoz hasonló családi csoportképpel, de úgy látszik, Árkoson egyelőre nem kedvez az őszi idő a fényképezésnek.
(folytatása
holnapi lapszámunkban)
Mózes László