,,Eléggé rég szerelmese lettem a sportnak, mert bátyám, Kálmán is tornászott, és így az ő jóvoltából hamar közel kerültem a sporthoz. Az egyetemen kacsingattam ugyan a sportorvosi pálya felé, de közben Baróton megfogott a testnevelés-tanítás szépsége, érdekessége és nem utolsósorban hivatása. Baróthoz egyébként annyi, de annyi sok és szép sportélmény fûz.
Nem hiszem, hogy egy jelszóval elmondhatnám a testnevelés és sport fontosságát, szerepét. Úgy gondolom, a testnevelés nem külön entitásként kell hogy szerepeljen az oktató-nevelő munkában, hanem harmonikusan össze kell fonódnia a többi tantárggyal. Ebben az összefonódásban ránk, testnevelő tanárokra hárul az elsőrendû feladat, nekünk kell észrevennünk és kiaknáznunk a más tantárgyakhoz - biológia, zene, mûvészetek, fizika s a többi reál tárgy - való kötődését, mert csak így vitelezhetjük ki vállalt feladatunkat, hivatásunkat, az ifjúság általános egészségi állapotának javítását, ápolását. Csak így tudjuk kialakítani azt a szokásrendszert, mely minden gyereknek alapszükségletévé kell válnia, olyannyira, hogy felnőttkorában is gyakorolja, függetlenül mesterségétől, elhivatottságától.?
Névjegykártyája
1944. május 3-án született Sepsiszentgyörgyön. Édesapja, Miklós ezermester, édesanyja, Irén szövőnő. Bátyja, Kálmán fémipari technikus.
Elemi és középiskolai tanulmányait a mai Székely Mikó Kollégiumban végezte. A fővárosi Testnevelési Főiskolán szerzett távoktatásos úton testnevelő tanári oklevelet. Torna szakos. Tanári pályafutását a baróti líceumban kezdte, innen került a sepsiszentgyörgyi Sportiskola tornaszakosztályának katedrájára, majd az Építészeti Líceumba, aztán négy éven át testnevelés szakos tanfelügyelő, majd a sepsiszentgyörgyi 2-es számú, ma Váradi József Általános Iskola testnevelő tanára, az utóbbi években pedig iskola- és tornaterem-építő igazgatója.
Sportolóként tornában az első kategóriáig jutott. Mint testnevelő tanárnak az volt a legnagyobb elégtétele, hogy azok a gyerekek, akiket edzett tornában három-négy éven keresztül, más sportágakban is bizonyítottak, sőt, emberként is megállták helyüket az életben, legyen az orvosi, mérnöki, tanári pálya.
Nős. Leánya, Piroska magyar szakos tanárnő, fia, Miklós etnográfus.
Hobbijai: a fényképezés, a természetjárás, legújabban pedig a számítógépezés.
Életfilozófiáját három szóban összegezi, s ez így hangzik: az élet tisztelete. Talán ezért is van az, hogy nem ismeri az elcsüggedést, bármilyen helyzetbe kerül, keresi a kiutat, s rendszerint meg is találja, ilyenkor pedig elégedettség tölti el, mert emberközelben látja a kitûzött célt, mely felé igyekszik. Az éremnek van másik oldala is, azon pedig az áll, hogy a tanár úr nem mindig tud indulatai fölött uralkodni.
Mint testnevelő tanár milyennek látja az iskolai testnevelést és sportéletet? Hajlik a rossz minősítés felé, de minden tisztelete azoké, akik ebben az elkeserítő helyzetben keresik a kivezető utat, más szavakkal fogalmazva: lubickolnak a bajban.
Demeter Miklós esetében viszont az is érdekes lehet, hogy milyen a véleménye a testnevelésről és az iskolai sportéletről általában mint testnevelő szakos igazgatónak, gondolva arra is, hogy négy éven át tanfelügyelői minőségben is futott.
,,Kétségtelenül megnőtt a tornatermek száma, ezzel ellentétben viszont a gyermekek állóképessége csökkenő tendenciát mutat. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy a szabadban tartott testnevelési órák az állóképesség fejlesztése szempontjából sokkal eredményesebbek. Továbbmenve igaz, hogy a mozgás, a koordinációs gyakorlatok (technika) javultak, de ha arra gondolok, hogy ezeknek az alapját az állóképesség, az erőnlét vagy kondíció képezi, akkor csak azt mondhatom, hogy lényegében nincs fejlődés. Hasonló képlet merül fel akkor is, ha vesszük a tornatanárok számának növekedését, hiszen semmi jele nincs annak, hogy ez a mennyiségi javulás minőségi fejlődést eredményezett? Elavultak a felszerelések, megjelentek ugyan az újak, a korszerûek, de ezek anyagilag elérhetetlenek. Szükség lenne a fali tablókra, oktatófílmekre, videókra, jó labdákra, atlétikai és tornaszerekre? Sok iskolában azt sem tudják, hogy mijük nincs, nem mérte fel senki, hogy mire van szükség. Elkelne, nagyon elkelne egy testnevelés- és sporttankönyv!?
Na de mi lenne a kivezető út ebből a tagadhatatlan kátyúból, melybe belesodorták s belesodródott a testnevelés és az iskolai sportélet? Erre is kéznél van a tanár úr válasza, anélkül, hogy meg akarna sérteni valakit, de hát ha kérdezik, ő szívesen válaszol. A riporter pedig pontozza a sokat látott, tapasztalt tanár úr válaszát:
,,1. Rugalmasabbá kell tenni az osztályok heti tanórakeretét. A mai megengedi ugyan a heti 2-3 testnevelési órát, de az összóraszám ezt lehetetlenné is teszi. A megoldás egyszerû: fel kell emelni a maximális heti óraszámot! Az egészséges tanulók mindenike heti három testnevelési órán és három sportkörön vegyen részt kötelezően.
2. Az alsó tagozaton, vagyis az I-IV. osztályban is szaktanárok tanítsák a testnevelést.
3. A testnevelő tanár katedrájának egyharmadát a sportköri tevékenység képezze.
4. Egészségi szempontból a gyerekeket ne csak egészségesekre és felmentettekre osszuk, hanem menjünk tovább, s az egészségeseket is csoportosítsuk a szemmel nem látható szervi különbözőségük alapján. S itt jön be az orvosi közremûködés szükségessége. Minden iskolában múködnie kell egy orvosi rendelőnek, amelyben nem csak fogat ápolnak, elsősegélyt nyújtanak, hanem méréseket, vizsgálatokat is végeznek. A felmentetteknek az egészségesek sportköréhez hasonló gyógytornán kelljen részt venniük.
5. A versenyrendszereket csak hozzáértő szakemberek állítsák össze. A tömegversenyeket ne rendeljék alá a teljesítménysportnak (élsportnak, ha így jobban tetszik). Ahogy az óvodai testnevelésnek nem lehet az a célja - nézetem szerint -, hogy felkészítse a gyerekeket az iskolai testnevelésre, így a tömegsportnak sem lehet az az elsődleges feladata, hogy felkészítse az élsportra az ifjakat. Jónak találom az osztálybajnokságokat, a többfordulós iskolák közötti versenyeket, amelyeken síppal, dobbal, nagy-nagy csinnadrattával felvonul és részt vesz minden tanuló, tanár, szülő, rokon és barát.
6. A követelmény és értékelőrendszer, amely ma divat, túlzottan teljesítménycentrikus. S ez nem jó. Jó lenne, ha ebben a rendszerben a tanuló önmagához mért fejlődése lenne a döntő tényező, és figyelembe venné - mármint a rendszer - a gyerekek tanórai aktivitását, a mozgásvégrehajtás szintjét, technikáját, a motorikus próbák teljesítményének szintjét, az órán kívüli tevékenységét (sportegyesületekben, iskolai klubokban való szereplését) és az iskolai csapatokban való részvételét, ottani szereplését, teljesítményét.
7. A tanárok hozzáállása? Csak óvatosan fogalmazok, mert nincs kellő rálátásom az összképre, úgy vélem, jó volna, ha a stratégiai formális tervezés nagy volumene mellett helyet és fontosságot adnának annak a nonformális tervezési munkának, amelyet minden magára adó testnevelő tanár fejben amúgy is elvégez, mert a testnevelési órát a helyben végzett nonformális tervezés, más szóval rögtönzés vezeti. És nem csak a testnevelésben.
Összefoglalóban hadd mondjam el, véleményem szerint a testnevelés az egyetlen olyan tantárgy, amely egyidejûleg hat (tartja karban) a test és a szellem állapotát. Ennek ellenére sajnos ma az iskolákban a fizikai ingerek gyakorisága messze elmarad az értelmi képességek fejlesztését szolgáló tantárgyak ingerhatása mögött. Ennek az ingerszegény környezetnek a káros hatását nehéz most felbecsülni. Tény viszont: a testnevelésre fordított óraszámok nem elegendőek ahhoz, hogy a gyermekek életkoruknak megfelelő, egészséges testi-lelki terhelést kapjanak!?
Túl az iskolai testnevelésről elmondott mondatain Demeter tanár úr vallja, hogy mind a szakmában, mind a magánéletében az elégedett emberek közé sorolja magát. Ezért is nem sző fellegek között járó terveket, álmokat. Egyszerûen így fogalmaz: ,,Minden vágyam az, hogy jó erőben, egészségben még sok-sok éven át dolgozhassam a tanári pályán.?
Tanár úr, így legyen!
Áros Károly