Periszkóp: A rák

2003. szeptember 25., csütörtök, Archívum 2003–2007

Ez, amit elmondok, harminchat évvel ezelőtt történt. Én akkor ötödik osztályos gimnazista voltam, és a kolozsvári unitárius főgimnáziumba jártam iskolába. Akkoriban csodálatosnál csodálatosabb dolgok történtek velem vagy legalábbis körülöttem, iskolán kívül is, de különösen az iskolában: a megismerés csodái.
Legcsodálatosabbak a leckék voltak. Különösen a természetrajzi leckék. A természetrajzot az unitáriusoknál egy kitûnően felkészült tudós tanította, Geley József, aki azonkívül, hogy nagyon értette a szakmáját, nagyon értett ahhoz is, hogy megmozgassa koponyánkban a velőt. Nemcsak ismereteket közölt, hanem szakadatlanul feladatokat oldatott meg velünk.
Egyszer például - akkor még első osztályos voltam - kivitt minket valahová a Békásba. Ahogy egy hajlat gerincére felkapaszkodtunk, takaros lakóház látványa fogadott bennünket. Geley rögtön megállított, s már nekünk is szegezte a kérdést: - Ki mondja meg, hogy miért éppen oda építették azt a házat? - Lett nyomban nagy találgatás! A költőibb lelkek a szép kilátásra gyanakodtak, a gyakorlatiasabbak a város közelségét emlegették. Geley minden ésszerû választ elismerésre méltatott, de különösen megdicsérte azt, aki éppen a tőle várt válasszal hozakodott elő: - Azért, mert ott jó ivóvíz forr fel a földből.
Máskor azt magyarázta el, hogy a növényevő lónak, mivel a fû tápláló ereje csekély, egyszerre sok füvet kell magához vennie, és éppen ezért kívánatos, hogy nagy szájürege legyen. És már kérdezte is: - Mi módon növelte meg a természet a ló szájüregét? - Ezúttal Nagy Mózsi vitte el a pálmát, aki később állatorvos lett. Mély hangon vélekedett: - A lónak azért nagy a szájürege, mert hosszúak a fogai.
Különösen csodálatossá és hatékonnyá tette a természetrajzi leckéket az a körülmény, hogy a tanrendkészítők jóvoltából éppen hittanóra után került reájuk a sor. Az unitárius hittant egy végtelenül kedves lelkész, Váry Albert bácsi tanította, aki nem is sejtette, hogy a bibliabeli csodás történetek után a természet milyen csodáival ismerkedik meg testületig, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül az egész osztály. Merem állítani, hogy materialista világnézetem kialakításában nem csekély szerepet játszottak a természetrajzi leckéket megelőző hittanórák.
Aznap a hittanórán valamivel kapcsolatban a kánai menyegző került szóba, az az ismert história, hogy amikor a trakta vége felé a bor elfogyott, az ott vendégeskedő Jézus a vizet borrá változtatta. A bibliai csoda körül heves vita lángolt fel. Váry bácsi nem tilalmazta a vitát. Szótlanul hallgatta, hogy a vérmesebb fiúk kétségbe vonják az elbeszélés hitelét, és hallatlanná tette, hogy egyik tiszteletlenebb nebuló kocsmárosfogásokat kezd emlegetni, a borrá változtatott vizet a már ittas vendégeknek kiszolgált lőrével kezdvén összehasonlítgatni. Aztán elmondta, hogy a történetet nem betû szerint kell ám érteni, hanem képletesen. Én most már nem emlékszem, hogy mit is kellett érteni a menyegzőn, mit a boron, mely ideje előtt elfogyott, mit a vízen, mely bor képét öltötte magára, de a hittanórát követő percekben még természetesen ott kavargott agyamban az épületes magyarázat.
Így sereglettünk szünet után a természetrajzi terembe, melyből ajtó nyílt a szertárba. Ez egyúttal dolgozószoba is volt. Mikor az osztály begyûlt és elcsendesedett, Geley kinyitotta dolgozószobájának tanterembe nyíló ajtaját, és magához intette famulusát, Valkó Lacit. Valamit mondott neki, és azután eltûnt. Mi, távolabb ülők csak annyit értettünk, hogy a szertárból be kell valamit hozni az osztályterembe. Valkó komolyan - talán a kelleténél is komolyabban - körülnézett az osztályban: társat keresett a nagy feladathoz. Éppen engem választott. Gyorsan felugrottam a padból, és a széles kísérleti asztalt megkerülve, Valkó után siettem a szertárba.
Az üveges tárolószekrényekre csak egy futó pillantást vetettem, és tekintetemmel máris ott matattam Geley íróasztalán. Szemmel látható volt, hogy éppen kefelevonatokat korrigált. Ott hevertek a széles margójú papiroshasábok az asztal lapján, egyiken rajta a tanulmány címe is: Der Szent Anna See. Nyomban kitaláltam, hogy a Szent Anna-tó állatvilágáról van szó. A papiroshasábok margóin elég rendetlen összevisszaságban feketéllettek a helyesbítő jelek, köztük egy felkiáltójeles mondatocska is: Nicht genug schwarz! Mindezt hallatlanul nagyszerûnek, érdekesnek és fontosnak éreztem. Mondtam már, hogy ebben az időben csodálatosnál csodálatosabb dolgok történtek velem. Nos, ilyen csodálatos dolog volt az is, hogy íme, lopva bepillantást nyertem egy nemzetközileg ismert tudósnak a munkájába, megtudhattam, min dolgozik, láthattam, hogyan dolgozik. Tudtam, hogy ezt a jelentős pillanatot soha az életben nem fogom elfelejteni; és csakugyan ma is oly elevenen emlékszem a dologra, mintha tegnap történt volna.
Geley még észre sem vette, és máris végét vetette vizslatásomnak. Rámutatott egy vízzel megtöltött hosszúkás üvegedényre; ezt kellett bevinnünk az osztályterembe, a kísérleti asztalra. Óvatosan megragadtuk a két végénél fogva, s lassan csoszogtunk a célhoz, egyikünk háttal előre, fejét szorgalmasan kapkodva hol jobbra, hol balra. Utánunk a kék szemû, göndör hajú Geley lépkedett, komolyan, elgondolkozva. Ezekben a nagyon ünnepies pillanatokban futólag arra gondoltam, hogy íme, itt visszük a Vizet mi, a Tanítványok, és a nyomunkban lépkedő mester nemsokára csodát mûvel vele.
Néhány pillanat múlva célhoz értünk, az üvegedényt ráhelyeztük a kísérleti asztalra, egy mindenünnen jól látható pontra, és aztán helyünkre kotródtunk. Megkezdődött a tanóra. Feleltetéssel kezdődött.
Amíg a kiszólított fiúk feleltek, én az üvegedényt néztem. Négyszög alakú volt, mintegy fél méter hosszú, harminc centiméter széles, ugyanilyen magas. Falai teljesen átlátszóak voltak, mint a legfinomabb ablaküveg. Benne arasznyi magasan tiszta vezetéki víz.
És most már azt is elmondom, hogy lent, az átlátszó üvegedény fenekén lomhán mászkált egy hatalmas rák.
Nyilvánvaló volt, hogy ez a rák lesz a kísérlet alanya. Pompás izgalomban várakoztam. Sokért nem adtam volna, hogy iskolába járhatok, hogy ilyen kitûnő természetrajztanárunk van, mint Geley, és hogy nemsokára a szemem előtt fog valami csodálatos dolog történni ezzel a gyanútlanul mászkáló, hatalmas ollójú, szép rákkal.
Feleltetés után Geley magyarázatba fogott. Egyelőre nem a rákról beszélt, de mind tudtuk, hogy kevésvártatva a rákra is sor kerül. A fül szerkezetét magyarázta el. Megismertetett a dobhártyával és a levegőrezgést felfogó kalapáccsal, üllővel, kengyellel. Majd az ívjáratokra tért át. Beszélt az ívjáratokat megtöltő limfáról, az ívjáratok falain meredező parányi szőrcölöpökről, melyekre ránehezednek a szintén szőrös felületû sulykocskák. Jól megértette velünk, hogy a sulykocskák a föld vonzóerejének következtében mindig pontosan függőleges irányban nehézkednek a finom kis szőrcölöpökre, de nem mindig ugyanazokra. Ha függőlegesen állunk, a sulykocskák az ívjáratok fenekén lévő cölöpöcskékre nehezednek, ha ferde helyzetbe kerülünk, az ívjáratok oldalfalain levő cölöpöcskékre. Éppen innen érezzük, hogy meg vagyunk dőlve. A megdőlt testet ugyancsak egyensúlyérző szervünk irányításával egyenesítjük ki.
Bemutatta a dolog mechanizmusát a rákon is. Megdőtötte, nekidőtötte a rákot az edény üvegfalának. A rák nyomban kalimpálni kezdett, és kiegyenesítette magát: szép hasmánt elterült az üvegedény fenekén. Geley kétszer-háromszor is megismételte a kísérletet. Újra meg újra nekidőtötte a rákot az edény üvegfalának. A rák egyensúlyérző szerve kitûnően mûködött: rögtön jelezte a dőltséget, s rögtön irányította a kiegyenesedést. Kellemes, majdnem szimbolikus látvány volt ez a kézzelfogható tiltakozás az elhajlás, a ferdeség, az egyenes iránytól való eltérés ellen. Ellenállhatatlanul a zodiákus rákja jutott eszembe, a kilengő Napot egyenes útra térítő Rák.
Néhány sikerült próba után azonban Geley közölte velünk, hogy rákunk egyensúlyérző szerve csak látszatra mûködik kifogástalanul, valójában el van rontva. ? rontotta el nagyon körültekintően és fondorlatosan a kísérlet kedvéért, éppen azért, hogy egy elrontott egyensúlyérző szerv mûködésével értesse meg velünk hézagtalanul az ép egyensúlyérző szerv mûködését. Lisztfinomságú vasreszeléket juttatott be a rák ívjárataiba. Ezek a rendkívül finom vasszilánkok most közéje vannak keveredve az ívjáratok szőrös sulykocskáinak, és azokkal együtt nehezednek az egyensúlyérző kis szőrcölöpökre. Mit gondolunk, mi a dolog következménye?
Egy merész fiú azt válaszolta, hogy a dolognak feltétlenül jó a következménye, hiszen a rák egyensúlyérző szerve nemhogy gyengült volna, ellenkezőleg: megerősödött. Hiszen a szőrcölöpökre nehezedő sulykocskák száma megnövekedett, rákunk tehát gyorsabban és határozottabban érzi az egyensúlyi helyzetben bekövetkezett változásokat.
Geley mosolygott. Várt. Az osztályban megszûntek a találgatások.
A néma csendben Geley a zsebébe nyúlt. Folyvást merőn nézte a rákot messziről. Néztük mi is. A rák nyugodtan, lomhán mászkált az üvegedény fenekén. Ollóit jobbra-balra nyújtogatta, mintha igazolni akarná a merész fiú elméletét. Lerítt róla, hogy vasreszelék ide, vasreszelék oda: ő szilárdan áll a lábán, egyenesen jár, egyensúlyban van.
Most Geley kivett a zsebéből egy pirosra festett, szokatlanul nagy mágnespatkót. Egészen közel ment az üvegedényhez, és a mágnespatkót a rák magasságában odatartotta az edény üvegfalához.
És ekkor meghökkentő dolog történt. Míg eddig a rák ívjárataiba juttatott vasreszeléket a föld tömege függőleges irányban vonzotta, most a mágnespatkó vízszintes irányban kezdte vonzani. Ennek következtében a vasreszelék vízszintes irányban kezdett nehézkedni az ívjáratok oldalfalára.
A valójában egyenesen járó, az egyensúlyban levő rák egyszerre úgy érezte, hogy ferdén áll, hogy meg van dőlve. Kétségbeesetten igyekezett kiegyenesedni. Kiegyenesedni, persze a mágnespatkóhoz képest, vagyis éppen tótágast állani a földi vonzóerőhöz képest. Kalimpált, hányta-vetette magát. Amikor úgy érezte, hogy kiegyenesedik, éppen akkor dőlt oldalt; amikor egyenes helyzetbe visszahullt, éppen akkor érezte úgy, hogy meg van dőlve. Érzékei elszakadtak a valóságtól, idegközpontjában visszájára fordult a világ.
A rák megbolondult. Az egyenest ferdének, a ferdét egyenesnek érezte. Úgy igyekezett talpra állani, hogy kecskebukát hányt.
Percekig néztük vergődését. Az osztály kacagott, harsogva hahotázott. Én megkövült mosollyal, riadtan bámultam a részeg rákot. Rögtön megértettem, csodáltam is a szemem előtt lejátszódó jelenséget. De nem helyeseltem. Elégedetlen tanítványként néztem mesteremre, mintha kifogásoltam volna, hogy borrá változtatta a vizet.
1958
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép