Van egy olyan korosztály, melynek képviselőiről nehéz megállapítanunk, hogy gyermekek vagy felnőttek. Mindannyian szépek, fiatalok, de ami igazán megkülönbözteti őket, arról a kívülálló keveset tudhat. Tizennyolc és huszon-egynéhány év között egyesek még tanulnak, szüleik gondoskodnak róluk, szeretet és biztonság övezi őket, legfőbb elfoglaltságuk a tanulás és a szórakozás. Nem fáj a fejük, hogy miből fizetnek közköltséget, víz-, gáz-, villanyszámlát, élelmezésük is otthonról kerül ki pénz vagy élelem formájában. ?ket a felnőtt társadalom gyermeknek tekinti, nem azért, mert nem ismerné el felnőtté válásukat, hanem mert velük szemben nem ugyanaz a elvárás. Más a helyzet azokkal a fiatalokkal, akik ugyanilyen korúak, de maguk keresik meg a kenyérrevalót. Korán reggel felgyömöszölődnek valamilyen tömegközlekedési eszközre, kerékpárral karikáznak a városszéli gyárnegyedbe, elárusítóként várják a váltást valamilyen üzletben, vagy munkahely reményében járnak cégről cégre, ácsorognak napokig más állástalanokkal együtt a munkaügyi hivatal előtt. De köztük is van, aki szüleivel lakik, vagy már családot alapított. És van egy harmadik kategória, akik egy zárt intézetből, állami gondozásból csöppentek az életbe, s bár sok ezer fiatallal azonos korúak, a világ számukra nem ugyanazt jelenti. Nem tudják pontosan, hogy mi a jó és mi a rossz, meddig tart a tőlük függő dolgok határa, hogyan kell figyelniük a másik emberre, szeretni azt vagy éppen megbocsátani neki. Sokuknak nagykorúsításukig csak a gyermekotthonok házirendje létezett, ahol szigorú szabályok szabtak keretet mindennapjaiknak. Az volt a jó, amit a nevelők annak tartottak, és az volt a rossz, amiért büntettek. Társadalmi státusuk szerint felnőttek, gondolkodásuk, érzéseik vonatkozásában gyermekek. E köztes állapot elviselését, az átmenet megkönnyítését és a dolgok megértését segíti számukra az az utógondozói rendszer, mely egyelőre alig néhányuknak jelent lehetőséget, de mégis reményt ad arra, hogy nem kallódnak el, felelősen élik majd életüket, és csupán annyira maradnak gyermekek, amennyire minden felnőttnek fontos magában hordania a gyermeki lélek őszinteségét, tisztaságát.
Egy lehetséges megoldás
Az elmúlt esztendőkben többen és többféleképpen foglalkoztak a gyermekotthonokból kinőtt háromszéki fiatalok sorsával. Intézményi és magánúton próbáltak számukra munkát szerezni, továbbtanulásra biztatták őket, segítettek a rokonok megtalálásában - de egyik próbálkozás sem volt igazán sikeres. Egy éve ellenben, ha nem is minden, gyermekotthonból kinőtt fiatal számára, de néhányuknak olyan lehetőséget biztosított a megyei tanács mellett mûködő gyermekjogvédelmi igazgatóság, mely valós esélyt jelenthetne számukra a későbbi beilleszkedéshez. Az, hogy végül kinek mit jelent, ki mennyi ideig marad a rendszerben, és milyen tudással, tapasztalattal távozik majd, elsősorban tőle függ, mert a látszólagos szabadság ellenére be kell tartaniuk a házszabályokat, helyt kell állniuk a tanulásban (a továbbtanulás feltétel), segíteniük kell egymást, és végül önállósulniuk kell.
Az utógondozói központ két leány- és egy fiúlakásában olyan az élet, mintha egy kicsit családban lennének, egy kicsit saját otthonban, de ennek a valóságutánzásnak rövid egy év alatt még igazán nem érett be a gyümölcse. Akik benne vannak, szerencsésnek érzik ugyan magukat, de a szárnybontogatásnak megvannak az árnyoldalai is.
Hat fiú és egy nevelő
- Édesapám meghalt, és rá egy évre édesanyám betett a kézdivásárhelyi árvaházba. Kilencéves voltam akkor - mesél magáról rövid ismerkedés után a hat fiú egyike, Géza. - Édesanyám jelenleg is Felsőrákoson van, vele nem tartom a kapcsolatot, csak a szintén rákosi leánytestvéremmel. Neki van családja, és oda el-eljárok. Édesanyámmal nincs mit beszélnem, mert ő elvetett. Az úton néha látom, ő megy az egyik felén, én a másikon. Engem nem látogatott az otthonban, csak a két kisebb testvéremet. Amikor én Rákosra mentem, ő akkor ment Kézdire a kicsikhez. Egyik a bölcsődéből, másik óvodából került gyermekotthonba, ők nem érzik a különbséget. Csak mi ketten, a nővéremmel, aki szintén otthonos volt, igaz, csak három évet, én pedig kilencet. Képes elmenni a nővérem kapuja előtt, és nem megy be, pedig unokája is van.
Géza azt mondja, nem tett rossz fát a tûzre, csupán azért kerüli az édesanyja, mert ő nem áll szóba vele. Állítja, ebből soha nem lesz békülés, legalábbis részéről nem. Az utógondozói központban jól érzi magát, ha befejezi az iskolát, lehet, hogy a nővérééknél fog lakni. Bár megvan a képességvizsgája, mégis szakiskolába jár, jelenleg II. éves pincér szakon.
Sándor két testvérével, Istvánnal és Jánossal együtt érkezett a kézdivásárhelyi állami gondozóból. ? a legkisebb, alig nyolc hónapot nevelkedett Kézdin, míg testvérei nyolc évet töltöttek ott. Nagynénje nevelte, míg megbetegedett, és nem tudta tovább gondját viselni: - Itt jobb, mint Kézdin. Ott olyan volt, mintha börtönben lettünk volna. Minden program szerint ment, azt kellett csinálni, amit az igazgató megszabott. Itt lehetőségem van egy-két dolgot megismerni, mert mi az otthonban alig-alig tudtuk, milyen a valós élet. Aztán, ha kikerülünk, értenünk kell a világ dolgát. Az nem elég, hogy mindig mindent program szerint csinálj, és jár a nevelő utánad, hogy elvégezted-e. Önállóan pedig semmit. Itt is van nevelő, jó is, meg rossz is, de azért mégis szabadabban élhetünk. Itt felkészítenek az életre.
Sándor nyolc évet járt román iskolába, az interneten tanult meg magyarul írni és olvasni. Roppant gyors felfogású, jelenleg III. éves a pincér szakiskolában, de azt állítja, nem áll meg itt, addig tanul, amíg a rendszerben maradhat. S mert a felső határ a 26. életév, még nyolc évet szándékszik kicsikarni ebből a lehetőségből. A többiek mosolyognak Sándor tervein, bár mindannyian tudják, képességei szerint egyetemre is mehetne.
Felnőttek vagy gyermekek?
- Csak komolyság, csak felelősségtudat kellene hozzá - szövi tovább a beszélgetést Könczey Botond, a hat fiú nevelője.
- Ez egy jó lehetőség a fiataloknak. Hogy ez a rendszer sikeres-e, attól is függ, kellőképpen megválogatjuk-e azokat, akik idekerülnek. Elsősorban legyen sejtelmük, hogy mit akarnak kezdeni az életükkel- szögezi le a nevelő. Kérdem, nem tûnik-e ez negatív megkülönböztetésnek, hogy a lehetőség egyesek számára nyitott, másokat kizárnak, s megtudom, hogy bár elvileg jogos a kérdés ily felvetése, a gyakorlat mást igazol. Mert aki nem illeszkedik be, nem tesz eleget az elvárásoknak, az kiszorul. Jelenleg két lány számít e tekintetben határesetnek, elvégeztek egy bizonyos tanfolyamot, és a polgármesteri hivatal jóvoltából dolgoznak a kertészetben. Ahhoz, hogy az utógondozottak között maradhassanak, tovább kellene tanulniuk, vagy legalább még egy tanfolyamra be kellene iratkozniuk.
- Mi az, amiben a legnagyobb segítséget kell nekik nyújtani?
- Elsősorban az emberi törődés hiánya érződik rajtuk. Ez megnyilvánul többek között abban, ahogyan ők egymáshoz viszonyulnak, hogy mennyire szeretik egymást. Nem figyelnek a társaik igényeire, habár tudják, hogy kellene, de nem mindig tartják tiszteletben. Nagyon laza volt a korábbi életük, hisz egy normális családban is a szülő naponta egyengeti a gyermek útját, viselkedését, míg a gyermekotthonban nem egyénként és nem egyenként foglalkoztak velük. Itt tulajdonképpen az a furcsa, hogy felnőtt emberrel van dolgunk, de gyakran úgy viselkednek, mint a gyermekek.
- Hogy lehet segíteni a megismerést?
- A legnagyobb gond, hogy megölték bennük az önállóságot, nem tudják, mi a felelősségvállalás, akár saját magukért is. A kötelességtudás gyengült, mert csupán abból állt, hogy a fegyelmezéstől, a büntetéstől féltek, de nem belülről jött, hogy ezt vagy azt meg kell tenni. Itt a szabdság megvan. Ha igény van rá, lehetne például főzni, ki mit kíván, aszerint készítenénk el az ebédet. De ez szokatlan számukra, hisz életükben azt kapták az ebédlőben, amit mindenki. Nem kérdezték tőlük, mit ennének. Ez a helyzet a tanulással is, hisz sok lehetőség van főiskolán, egyetemen, bizonyos mértékig a gyermekjogvédelem fizetné is. Jelenleg is van rá példa, egy lány technikumba jár, és neki fizetik a tandíjat. Ami a legfontosabb, és ezt a legnehezebb elérni, hogy e néhány év alatt kialakítsuk bennük azokat a képességeket, amelyeket a gyermekotthonbeli rendszer elvett tőlük. Meg kellene tanulniuk, hogyan bánjanak a pénzzel, hogyan gazdálkodjanak. De nem így történik. Elmondják a nevelőnek, hogy mennyi a keret, és ő osztja be. Ez nem az igazgatóságtól függ, sőt, ők már javasolták ennek megváltoztatását, de nincs rá törvényes lehetőség.
- Tudják-e ezek a fiatalok, hogy mi a jó és mi a rossz?
- Ez a legnehezebb. Nincs egy számukra jól meghatározott erkölcsi mérce, ők nem érzik ezt. Erről konkrétan beszélni sem lehet velük, hanem folyamatosan útba kell igazítani, kijavítani őket. Konkrét helyzetben elmondom, hogy ez most nem volt jó, de ha egy felnőtt emberben ez eddig nem fogalmazódott meg, ezt az igényt nehéz beléjük oltani. Nagyon sok esetben talán nem is vagyok eléggé illetékes abban, hogy meggyőzzem erről, én leginkább azt tehetem és teszem is, hogy tisztességtudóan beszélek velük, igyekszem rendet teremteni magam körül, és példát mutatni. Ez az egészséges határ számomra, ahogyan hatni tudok rájuk. Néha ugyan előfordul, hogy erélyesebben kell fellépnem, hisz tőlem is elvárja az igazgatóság, hogy rendet tartsak a házban, mert bizony nem mindig van kedvük takarítani, rendet rakni.
Sok mindent nem tudnak még. Nem érzékelik, hogy nehéz munkát kapni, s ha azt az ember nem tudja megtartani hosszú távon, akkor éhen hal. A közköltség, a számlák folyamatosan jönnek, hát ők biz? nem igazán fizettek eddig ilyesmit.
Édesanyját csak képről ismeri
A három testvér közül István a legnyugtalanabb. ? már Kézdivásárhelyen próbálgatta az önállóságot, félig hivatalosan, félig szabálytalanul. Munkát vállalt, miközben a gyermekotthon nyilvántartottja volt.
- Bizony meglepett az élet direktsége - vallja be a fiatalember, aki édesanyját csak képről ismeri. - Olvastam a válási papírokat, és másoktól is hallottam, hogy akkoriban, amikor minket elhagyott, azt mondta, nincs, amit kezdjen velünk. Édesapánkkal maradtunk, ő alkalmi munkából él, most is oda megyünk időnként hozzá, Előpatakra.
Jánossal, D. Sándorral és Sziveszterrel nem találkoztam, ők a központ számítógépénél ültek. Mindannyiuknak a tévé és a számítógép a legfőbb szórakozás, az iskolán kívül nemigen járnak sehova. Szilveszter és D. Sándor végzősök szakközépiskolában a turisztika-idegenvezetés szakon. Szobájukba nem nézhettem be, kulcsra zárták. Talán mert nekik fontosabb, mint másnak belső énjük tiszteletben tartása. Mindketten mindkét szülőre árvák.
Körülnézek a korszerûen berendezett tömbházlakásban, egy-egy szoba jut két-két fiúnak, a konyha az átlagnál jobban felszerelt, a nappali tágas és kényelmes. A rend és takarítás mellett más szabályok is vannak, naponta 49 000 lej jut egy lakó kosztjára, havonta 36 800 lej fejenként a zsebpénz, negyedévenként egyszer ruha- és cipővásárlás. Számolgatom, hogy kosztra legtöbb családban is legfennebb ennyi jut, cipőt, ruhát sem vásárolunk gyakrabban. De azt nem felejthetem, amit Könczey Botond nevelő szinte összegzésként mondott búcsúzáskor: A legnagyobb baj, hogy ezek a gyermekfelnőttek jobban ismerik a képernyős, virtuális világot, mint a valóságot.
Fekete Réka