Sepsiszentgyörgyre került a nagydíj
Van, aki büszkén, emelt fővel nyugtázza, hogy lám, ismét felnőtt a magyar színjátszás háromszáz esztendős talaján, szemünk előtt az újabb színész- meg rendezőnemzedék. A sokat látott idősebbek részéről bizony erős hit és szakmai alázat kell ehhez, annyi siker és elismerés után mások sikerei előtt lengetni a kalapot.
Van, aki feszengve, kákán is csomót keresve figyeli a legújabb Rómeó és Júliát, Antigonét, Hamletre alig ismer rá?
József Attilát parafrazálva, e nemzedék fején másképp tapad a haj, másra és másként emelik poharukat, más abban az ital, ,,de mégis új és magyar? (Ady), még akkor is, ha meg-megtérdel néhol egy-egy produkció.
A Magyar Stúdiószínházi Mûhelyek XV. Fesztiváljára seregeltek nyolc irányból is a társulatok Budapestre, a Bárka Színházba, mely intézmény ugyancsak jeleskedik az új keresésében az említett háromszáz esztendő utóbbi évtizedében.
Ha stúdiót hallunk, figyelünk, eleve ráhangolódunk a meglepetésre, hiszen a stúdium maga az új megjelenési és megjelenítési forma firtatását sugallja. Nyolc társulat jelentkezett idén a Bárkában, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház vitte haza Erdélybe a nagydíjat. Dicséret érte! Minden elismerésért megszolgáltak mûvészi tisztelettel. Hogy mennyiben közeledtek tisztelettel Szophoklészhez, arról alább.
Helyzetüket nehezítette, hogy a bírálóbizottság már telve élménnyel és döntéskényszerhelyzetben, amikor utolsóként megtekintette Bocsárdi László Jászay-díjas rendező előadását. Mégis, előadás után órával megszületett a döntés a sepsiszentgyörgyiek javára: bravisszimó!
Én magamban ugyanazt a kérdést teszem föl - és ha itt, akkor már nem az Üllői úton, magamban -: meddig mehet el a rendező egy-egy színpadi mû újraformálásában? Tucatjával sorolhatjuk az újraértelmezések, a leporolt előadások, korszerûsítések eseteit a színházi világban. És csak elvétve jön egy-egy meggyőző ellenérv a hagyományos oldalról, pl. 2002-ben a budapesti Új Színház felől, az Éjjeli menedékhely hatalmas sikerével?
A Nemzeti Színház avatóelőadásán a felismerhetetlenségig ,,újjá? alakult Az ember tragédiája, volt, aki rálegyintett tehetetlenségében (ezek voltunk túlnyomó többségben, s épp tehetetlenségünk okán!), voltak, akik idegen nyelvezetû és idegen szívû magyarázatokkal bizonygatták, hogy ez igenis jobb az eredetinél, ez a modern, ez a transz- és visszacendens kortárs színház etc.
És a kérdés, amelyet a sepsiszentgyörgyi Rómeó és Júlia előadása után is föltettem: meddig mehet el a rendező, meddig tekintheti holt nyersanyagnak Shakespeare, még azelőtt Tamási Áron szövegét, és életes-e a kísérleti színpad, ha odalesz maga a szöveg és sokszor a szerzői szándék?
Ha ki ilyen Júliát és Rómeót ismer meg, soha el nem olvasván az eredeti drámát (ebből vannak 99 százalékig többen), bizony másként vélekedik, s ennek okán viszonyul szöveghez, szerelemhez, szerzőhöz s mindahhoz, ami négyszáz éve veronai mítosz, jelkép és harmat.
Bocsárdi és társulata megvalósította azt az elképzelést (gyengébbek kedvéért: koncepciót), amelyet kialakított a rendező egy új, mai Antigonéról. És ez maga nagy dolog! Ha botlott is hibára egyáltalán nem vadászó szemünk előtt az előadás, és leginkább a korszerûsítés, maivá locsolás technikája miatt, kerek egész előadást kaptunk. Senki nem várta a száztagú görög kar megjelenését és szövegdörgését, azt azonban figyelte a darabot is ismerő néző, mennyit kap a régi és az új, a hatalom és a hagyomány, az elnyomó diktátor és az emberség összecsapásából az előadás révén.
Amit kapott, az megnyugtató. A rendező Bocsárdi nem kényszerült különös gonddal hangsúlyozni ezt a konfliktust, benne volt az a drámában és az előadásban is. Itt a győzelem; és itt ismételhetjük meg állításunkat a megfontolt és kerek egész előadást eredményező rendezői elképzelés sikeréről.
Lehet, szerencséje volt Bíró József m. v. Kreónjának, Szorcsik Kriszta m. v. Antigonéjának a rendezővel, lehet, de ez fordítva is igaz: párban, együttesben mûvelték a csodát; és a szerencsések közt vélük építették a nagyszerût Kicsid Gizella (Iszméné), Nemes Levente (Teiresziász), Szabó Tibor (őr), Mátray László (Haimón), Péter Hilda (Eurüdiké) és a thébai ifjak kara: Nagy Alfréd, Fazakas Misi, Diószegi Attila, Marton Lóránt.
A nagydíj méltó helyre került, ezt így nyugtázta a közönség is, hiszen már zavarban volt a szereplőgárda is: még hányszor hívnak vissza vastapssal?
Ha jól fésült volt Szophoklész, akkor elmondhatjuk azt is, hogy az előadás sem volt kócos, de kiegyensúlyozott, egységes. És hát: mai, elibénk való.
Czegő Zoltán
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.