Történelmünk: Halál a lágerben

2003. október 14., kedd, Archívum 2003–2007

Nagy B. Imre, Szárazajta: Kivittek a földvári temetőbe gödröt ásni. Olyan gödröt ástunk a szász temetőben, hogy harmincötön feküdtek benne. Tiszta meztelenül... Hogy az illetők hova valók voltak, azt nem tudom. Tiszta meztelenre levetkeztették, betették a hidegházba, kihozták egy stráfszekéren a temetőbe, s belétették a gödörbe. A szász temető a táborral szemben volt, bal kéz felől. Tudja-e, hol vannak Földváron a tömbházak? Na, ott volt a temető. Akkor kopasz föld volt, most blokklakást építettek rea. Húsztól harmincöt-negyvenig, ennyien mentek el egy nap... Nem lehetett tisztálkodni, kiütött a tífusz, a vérhas.... Annak idején a Magyar Népi Szövetség is fel volt háborodva, mert ami élelmet hoztak, a katonák mind elvették, s nekünk nem adtak belőle semmit. Egy nap egyszer ettünk, hol káposztalecsót, hol fuszulykát, vagy pityókalevest, egy hónapban egyszer lóhúslevest, de az étel olyan volt, hogy a disznóknak jobbat ad az ember... Orvosi ellátás nem létezett, de még nyilvántartás sem. Ott csak a létszám számított.
Kádár József, Zalánpatak: Mindennap ástuk a sírgödröt. Mondtuk egymásnak: Lássátok, ma mi visszük a bajtársunkat, holnap minket visznek... Naponta tízet-tizenötöt temettünk... Olyan is volt, hogy este lefeküdtünk, s reggel amikor ébredtünk, ráztuk a mellettünk levőt, hogy: Bajtárs, kelj fel! De az már meg is volt meredve... Az út mellett van egy domb, rajta, ha jól emlékszem, egy emlékoszlop vagy ilyesmi. Na, oda temettük a bajtársakat...
Idős Sebestyén Mózes, Köpec: Rengetegen meghaltak Földváron. Hordtuk ki a halottakat, s egymásra raktuk... Az állomással szemben volt egy temető, de a Földvár felé vezető út bal oldalán, a fenyves felett, ott is rengeteg fogoly van eltemetve.
Égető Jenő, Köpec: Jött december, a téli időszak, a hideg, a hó, napirenden volt a sok haláleset, stráfszekérrel vittük ki a halottakat a gödrökbe. Tudja, a gödröket úgy ástuk, hogy amint az egyik rendnek ástuk ki a gödröt, a másik rend halottra a földet hánytuk rea. Képzelje el, mennyi halott volt, amíg így felnőtt az a domb... A hús elrothad, de a csontok ott maradtak. Ki kéne ásni, hogy hadd lám, mi van ott. Hát ott legalább ezer magyar csont van...
Idős Barabás Ferenc, Miklósvár: Nap mint nap haltak meg az emberek, kiszámíthatatlan, hányan pusztultak el Földváron. ?rségváltáskor mindig megszámoltak. Ilyenkor kikergettek a föld alatti bunkerből, de egy-kettő nem futott ki. A létszám sohasem talált, mert örökké meghalt valaki két számolás között. Amikor mentünk vissza a bunkerbe, kint is maradtak vagy ketten a mi csoportunkból...
Moré Mihály, Felsőlemhény: Míg ott voltam, ötszáz ember halt meg Földváron. Tudja-e, a lágerben voltak olyan okosabb emberek, akik feljegyezték a halottakat.
Imre István, Csíkszentmárton: Voltak felvidéki katonák. A magyar hadseregben szolgáltak s estek fogságba, de szlovákul beszélgettek. S magyarul is. Éjjel a nagy láztól úgy mondtak, úgy vezényeltek, s én kénomban másztam keresztül rajtuk a szalmán... Reggel arra ébredtem, hogy húznak le a halottakról... Akik pedig éjjel meghaltak, dobták fel a hordágyra, s vitték ki... Volt egy ügyes fiatalember közöttünk, a betegek között. Valahogy kitántorgott a vízcsaphoz, egyet ivott, s hát amikor visszajön, olyan furcsán néz. Felmászott a priccsre, megrázkódta magát, a hideg kirázta, s megmeredt... Mint amikor a veres vasat belévetik vízbe, úgy kimúlt. Igen, de amikor jöttünk el, láttuk, hogy Imre Béla nem tud felkelni, s menyen a gagyába a lé... Mondom: Szerusz... Ott is maradt. A bátyját, Imre Ágostont eltemette azelőtt, mert legelőre ő betegedett le. Nem rokonok velem, csak névrokonok. Akkor Péter Jani, aki azt mondta rólam, még amikor összegyûjtöttek itthon, Szentmártonban, hogy én is katona voltam, ő is lebetegedett, s meghaltak... Eltemettük őket. Olyan koporsókat csináltak gyalulatlan deszkából, hogy lapos teteje volt, s rea volt írva mindenkinek a neve. Amikor vettük a hátunkra, hogy vigyük ki a temetőbe, a kapunál a népek ki akarták tépni a kezünkből, mindenki az övét... Ezért este s éjjel kellett kivinni a halottakat. A gödrök ki voltak ásva, a koporsókat egymásra raktuk, húztuk egymásra, s takartuk bé földdel.
Berecz Andor, Csíkszentmárton: Jött a betegség, bevágott a tífusz, s egyre-másra haltak az emberek. Hát volt is, amiből halott legyen, mert öt-hatezer ember volt állandóan a lágerben. Még két falumbeli is ekkor érkezett, Szopos Ignác tátá s Tamás László, azok is szegények, olyan elfáradtan, szomjason, elcsigázottan jöttek... Később a nagy betegség annyira beállott, hogy egyre-másra hulltak. Tamás László is nagybeteg volt sokáig, Bocskor Imre gondozta. Hát reaértünk, s ha valamelyiken tudtunk, segítettünk. Aztán csak meghalt Tamás László is, és Szopos Ignác bácsi is... Földváron velünk voltak még az Imre testvérek, Ágoston és Béla, ők is mind a ketten meghaltak. Mind a ketten... Imre Bélát én gondoztam. Szegény egyszer azt mondja: Andor..., én meghalok..., a bakancsaimat húzd le a lábamról, s neked adom... Mondom: Béla, hát kinek van lelke ezt megcsinálni, hogy a bakancsaidat lehúzza a lábadról?... S nem tudtunk rajtuk segíteni, mind a két testvér meghalt... S ott halt meg Péter János Csekefalváról, ő is olyan fiatal volt, mint én. Egyidősek s jó barátok voltunk, egymás mellett háltunk a lágerben. Péter Jani, Szopos Ignác bácsi s Tamás Laci a felső temetőben vannak eltemetve, Imre Ágoston is a felsőben van, mert ő hamarább meghalt, mint a testvére, Béla, aki az alsó temetőben nyugszik. Annyi volt a halott, hogy mindennap, akik még bírtuk s tudtuk, naponta tíz-tizenötöt vittünk ki. Volt egy nagyobbacska szoba, deszkabarakkféleség, s aki meghalt, azt az ajtón oda vetették be, egymásra. Koporsószerû ládákat készítettek, s amelyik halottnak volt fogolyismerőse, és tudta, hogy az elhunyt hova való, hogy hívják, a láda tetejére ráírták a nevét. Ahogy vittük ki a ládában a halottat, az érdeklődő hozzátartozók kint füleltek s hallgatkoztak. Biza sok olyan volt, hogy amikor vitték ki a halottakat, kérdezték: Az enyimet, az embert nem ismerik-e, nem tudják-e, hol van? Nézi a láda fedelére írt nevet, s hát a testvére vagy az ura, vagy a fia volt benne... Először a felső temetőbe temettünk, a dombon. De az teljesen betelt, majd a réten volt egy másik temető, s oda hantoltuk el a többi foglyot. Az a hely olyan vizenyős volt, hogy kiástuk a sírt, s amire a halottakat a ládában kivittük, már vízbe tettük bele... Ha jól emlékszem, a hidvégi református pap jött egypárszor ki a temetésre, a dombra. Olyant viszont nem hallottam, hogy a román pap bejött volna a táborba, s kiszabadította volna azokat, akik átállnak az ortodox vallásra. De ebben a dologban volt valami, mert nekünk is azt mondták a hozzátartozóink, miután hazakerültünk, hogy amelyiknek közülünk román keresztlevelet tudtak volna kiállítani, akkor pénz nélkül is elengednek.
Bocskor Imre, Csíkszentmárton: Negyvenöt februárjától öt-hat ember örökké ásta a gödröt. Olyan is volt, hogy egyszerre nyolc embert állítottak gödörásni. Nem győztük, annyi volt a halott... Kopár tél volt, nem volt hó. Decembertől, negyvennégy karácsony tájától már nagyjában ment el a sok ember, akkor kezdtek meghalni többen. Amíg ott tartózkodtunk, a halál aratott, mert a vérhas s a tífusz aztán tekerte, nem kegyelmezett... S mit gondolnak, honnan eredt ez a sok betegség? A doktor úr megmondta nekünk. Egyszer mi is bejártunk a németek barakkjába. Voltak félkilós s egykilós konzervesdobozok. Azt a sok rossz, rozsdás konzervesdobozt valahol összeszerelték. Láda volt a konyhán, úgy mondták, buketerie, olyan jó köbméteres bárka, hosszú, teli mocsokval s pityókahéjjal, a németek abból szereztek ezt-azt, belétették a konzervesdobozokba. Gondolják el, milyen szagja lehetett, amikor az a füttőn főtt fel... A halottakat egy darabig a földvári temetőbe temettük el, de az ottani pap megsokallta, s letiltotta. Akkor aztán a láger mellé folytattuk a temetést. A tábor régi épületeiből ma már alig van meg vaj? egy, rossz állapotban, de még most is tudom, hova temettük a fogolytársakat. Az iroda sincs meg, s a barakkok is mind el vannak pucolva. Ahogy ott megyünk be, körülbelül száz méterrre a nagyúttól, abbahelybe? oda temettük a halottakat. Nem volt hó, de a mocsaras föld a nagy hideg miatt megfagyott, s nem tudtunk mély gödröt ásni, bár akkorát, hogy azt a faládát le tudjuk takarni. De aztán lebetegedtünk, s többet nem tudtunk járni gödörásni. Másokat vittek, akik még fent tudtak mozogni. De hárman ottmaradtak. Három halottunk van innen Csíkszentmártonból Földváron: Imre Ágoston, Imre Béla s Péter Jánoska. Jánoska fiatalember volt még... Eltemettük őket, s mi, a többiek úgy-ahogy, betegen, hazajöttünk. Jaj, Istenem, Istenem...
Kelemen Albert, Marosvásárhely: Telt-múlt az idő, s negyvenöt februárjának végén én is belázasodtam. Akik belázasodtak, azokat egy félrébb eső épületben, amely korábban gazdasági iskola volt, elkülönítették. Engem is áthoztak oda. Volt két román orvos, tetőtől talpig gumiruhában, s egy német fogolyorvos is. Amikor belázasodtam, a német orvos a vénámból vért vett ki, s az izomba visszaadta. Ennyi volt az orvosi segítség... Amikor lebetegedtem, egy Kelemen László nevû felvidéki magyar fiú vette át a helyemet. ? is meghalt, de az eddig általam ismert névjegyzékben nem szerepel a neve. Nemegyszer megtörtént, hogy egyetlen éjszaka tizennyolc halott volt, sokuknak fel sem jegyezték a nevét. Két egyszerû deszkából készítették azokat az egyszerû, lapos fedelû ládákat, amelyekbe a halottakat elhelyezték, a fedő érte a halottak orrát és arcát. A fagyos földbe csak akkora gödröt tudtak ásni, hogy éppen egy arasz föld, ha került a koporsóra. Sámsondról Pánczél János, Ölvesről Szöllősi Domokos volt, és még két társa, akiknek a nevére nem emlékszem. Sámsondi volt Bardocz Mózes római katolikus plébános is, aki ott halt meg a lágerben. El voltak különítve a gazdasági iskola emeletén, ő is ott pusztult el tífuszban.
Gáll Dénes, Kelementelke, Hidvég: Jaaaj, sokan meghaltak abban az időszakban! Erősen sokan... Főleg miután én elszöktem, pusztultak el nagyon sokan. Azt mondják, hogy fent volt egy kicsi kút, s annak a vizét megmérgezték, azután halt meg a sok nép. De azelőtt is igen, elegen... Úgy is volt, hogy egy gödörbe tizenkét-tizenhárom halottat tettünk, úgy, ruhástól... Volt egy kicsi hidegház a fenyves mellett. Éjjelenként mi halottat kihordtunk oda... De csak mind magyart. (?)
Knorr Jánosné Béres Zsófia, Hidvég: Harminchétben születtem. Édesanyámmal mentem a földvári temetőbe. Én akkor nem tudtam felfogni, hogy édesanyám miért viszen magával engemet. Mert sohasem ment egyedül. Azoknak a sírját gondoztuk édesanyámmal, akiknek a neve itt van a Hidvégen nemrég felállított kopjafán. Vagy hat sírt. Ez azután volt, hogy a lágert felszámolták. Én úgy tudom, hogy édesanyám azért nem mert egyedül menni, mert oda jártak a csordák, tették tönkre a sírokat. Ez a negyvenes évek második felében, az ötvenes években lehetett. Édesanyám azért vitt magával engemet is, mert félt, s nem mert egyedül menni. Akkor még nagyon sok fogolysír volt a mezőn, egy domboldalon. De onnan aztán a hozzátartozók vittek el kihantolt halottakat. Amikor Botfaluban laktam, akkor értesültem arról, hogy jöttek a rokonok, kiásták a halottak, hazavitték a falujukba, s otthon eltemették. Mi a téglagyár felőli temetőbe jártunk édesanyámmal. Nem a szászhoz, hanem a téglagyárihoz.
Péter Pál, Hidvég: Ott is vannak foglyok eltemetve, a szász temetőben. Vannak németek is, magyarok is, csak azt nem lehet tudni, hogy hol vannak a sírok, melyikek azok a sírok, amelyekben a foglyok nyugszanak. Édesanyámnak volt egy hatszor kilences fényképe magukról és arról a sírról, amelyiket gondozták. Elküldte Börvelybe, és azt írta: Itt küldöm az utolsó fényképet a sírról, amit, sajnos, tovább nem tudunk gondozni, mert a földdel egyenlővé tették... Buldózerrel elnyomatták... Ez a sír ott volt, ahol a nagy sírdomb látszik, ott, ahol az oroszok a tavaly (1998-ban ? B. L.) bekerítették, s emléktáblákat helyeztek el. Abban a sírban nem oroszok, hanem magyarok vannak. Ki kéne ássák, s megállapítsák, de szerintem ott mind magyarok vannak eltemetve.
Knorr Jánosné Béres Zsófia, Hidvég: Tönkretették... Az állatok jártak oda legelni... Az egyik sírba hat magyart temettek el, majd egy keresztféleséget állítottak rá, amelyre felírták a halottak nevét, többek között Katona Lajosét, Tasi Sándorét, Kiss Sándorét, s még nem tudom, kiét... (?) Mindenesetre a vejem még annyit elmondott, hogy ő ott dolgozott, ahol volt az a pince. Dávid Istvánnak hívják, idevaló, hidvégi. Itt lakik a 188. szám alatt. ? mint karbantartó ott dolgozott annál az iskolánál. Azt mondta, hogy amikor a sáncot ásták, s a buldózer elment, mi csont volt ott... Úgyhogy ott mindenkit nem temettek el, hanem beledobták a sáncba, egy kicsi földet reaszórtak, s avval kész volt. (?)
Benkő Levente
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2003-10-14: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás