Nyári barangolásaikon új ösvényekre léptek a sepsiszentgyörgyi Nemere Természetjáró Kör tagjai, nem csak a hagyományos lassúági lápvidékre tértek vissza, hanem bejárták Ojtoz környékét, mely sajátos másságot, befogadó otthont jelentett a harmincharmadik Bao-Bao néprajzi és környezetvédelmi tábor résztvevőinek. Háromszéki, magyardécsei és csángóföldi fiatalok közel harminc kilométernyi turistajelzést festettek, illetve újítottak fel, egy hétig ízlelve e különös, sokak által elfelejtett peremvidék hangulatát, az ottani, piciny világ békességét.
Otthon a végvárban
Nem csupán Ojtozban, másfelé is nehéz vendégszeretőbb helyet elképzelni - találni főként! -, mint a patinás, kővárhoz fogható Anselmo fogadó. A Kárpátok főgerincéről ereszkedve, néhány bő arasszal az utolsó kanyar után a tájtükörből elővillanó épületegyüttes vonzásának nehéz ellenállni, utazó, kiránduló egyaránt megszusszanhat itt. A zsindelyes toronyban a nemerések zászlaja is egy hétig lengett, a természetbarátok a település környéki turistajelzéseket festették, újították, ezért az Anselmo fogadó tulajdonosa, a berecki származású Rózsa Janka otthont adott nekik a ház manzárdjában, amely általában környezetbarátoknak nyújt menedéket.
- Alighogy megérkeztek, mindenki érezte, itthon van; az pedig természetes, hogy itt mindig jut nekik egy tányér leves - mondja a magát határozottan természetcsodálónak valló Janka asszony. - Azért fogadtam be őket - fûzi hozzá -, mert azonos a gondolkodásmódunk, s a fiatal generációnak meg kell mutatni az igazi utat; egy erdélyi magyar gyermek agyát meg kell világosítani, tudnia kell, hogy feladata van, valamit le kell tennie az asztalra a nemzet előtt? Szerinte már a jelzésfestés során is érzékelhető: van egy elvégzendő munka, melynek eredménye rögtön látható, de tíz év múltán is megmarad, s ez is segítheti őket abban, hogy tudatosuljon bennük: nagyon fontos a feladat teljesítése! Elkanyarodva némiképp a turistaösvényektől, bátorította a nemeréseket: soha ne torpanjanak meg, hiszen az élet nehézségei azért vannak, hogy próbára tegyenek bennünket, s általuk is erősödjünk; csak neki kell vágni, és itt kell megoldani azokat, soha nem szabad félúton feladni a kitûzött célokat!? Mert a székely ember sok mindenre képes - nyomatékosít -, csak az önbizalmával van baj!?
Az otthonosság fogalmánál azért is érdemes időzni még, mert Janka asszony visszavárja a fiatal nemeréseket, de más, velük hasonló módon gondolkodó természetbarátokat is szívesen vendégül lát. S bár Ojtoz vizének nagy a sodrása, az egykori olasz kőfaragómester nevét viselő ház környezetre hangolt küllemével, homokkőlapokkal burkolt udvarával, pisztrángostavával, virágözönével s pompás pázsitjával jelzi, hogy miként a kő, megmaradt végvárnak, vámháznak és vendégfogadónak. Vámház, mert az udvaron még romjaiban is lenyûgöző az egykori határ menti épület; végvár, mert a bejárattal átellenben egy lágyan domboruló hármashalom emberibb időkre emlékeztet; vendégfogadó, mert a betérő nem csak étkezhet s alhat, hanem megérintheti a múlt s a jelen keserédes fuvallata is. S mindezt éltetni, lélegeztetni nem csupán munka és befektetés, mindenekelőtt feladat, ahogy ezt Rózsa Janka meggyőződéssel vallja, végzi. Nem pusztán azért, mert a környék hatalmas lelki békét sugároz, s a betérőt biztosan hatalmába keríti az az érzés, hogy legyen bár otthonától több száz, több ezer kilométerre, némiképp mégis hazaérkezett, hanem főként azért, mert a környéknek - mint Janka asszony érzi - ,,erőteljes kisugárzása van, őseim összes vére ide van temetve?. A hely szellemére hangol Wass Albertnek egy, a fogadót bemutató lapocskán olvasható gondolata is: ,,Erdély levegőjében van valami láthatatlan, megnevezhetetlen erő, mely mintha a földből sugározna elő, s belenőtt a fákba, hegyekbe meg az emberi gondolkodásba. Ez az erő csodákra alkalmas.?
Galambgomba, fecsketárnics
Ropogós reggel. A nemerések a fogadó hátsó udvarán - mely zöld katlan a fenyők ölelésében, amire még a mélykék ég is rá-rákacsint - fapadokon ülve hallgatják dr. Zsigmond Győző sepsiszentgyörgyi etnomikológus előadását.
- A népi gombaismeret is szolgálhat adalékokkal a tudomány számára - magyarázza a szakember -, a tudás, az ismeret összefonódik a hiedelmekkel. Az elhangzottakból kiderül: a hagyományos népi bölcsesség ezen a területen is szem előtt tartandó, és nem csupán azért az alapigazságért, miszerint minden gomba, amit nem ismerünk, bolondgombának tekintendő. Nem csak étkezésre, hanem gyógyításra is használnak bizonyos gombafajtákat, ilyen például a ,,szüvgomba? vagy szívgomba, melynek gyógyhatása kimutatható, egyelőre csak az a kérdés, szívbetegségek kezelésére gyógyszeralapanyagként vagy természestesen kell-e használni. Egy másik háromszéki különlegesség - új faj, melynek azonosítása most van folyamatban -: a ,,harapégés? gomba; ez gelencei sajátosság, kizárólagosan olyan helyen nő, ahol felégetik az avart.
Az elméleti bevezető után a szomszédos hegyoldalon gombákkal kellene ismerkedni. Kellő kíváncsiság, gombászkés adott, mégis nehéz feladat: az idei szárazság miatt alig van kalapos, a szanaszét bolyongó nemerések csak többórás keresgélés után tudnak egy tokányravalót összegyûjteni. Inkább málnát lehet szüretelni az erdőben, a mélyvörös gyümölcs egyedi zamata a frissesség és a természetes, utánozhatatlan íz fokmérője lehetne.
Zsigmond Győző mindent szemügyre vesz, rábólintása nélkül semmi sem kerül kosárba. Galambgombából van a legtöbb, de a pirosas, vöröses, hánytatóként emlegetett nem jó, erről a csíkiak nagy bölcsességgel azt tartják ugyanis, hogy olyan, mint a fehérnép: amelyik rikító piros, és széttárja a szoknyáját, azt nem érdemes leszedni? Marad a bevált kékhátú és ízletes változata. Kerül még néhány medvegomba is, ezekből az épek igencsak keresettek, külföldi éttermek ínyencségei közé tartoznak, így érthető, hogy a vargányaféléket valósággal ,,rabolják? erdeinkből, s erre is, de az egész gombaforgalmazást erőteljesen hátráltatja, hogy egyelőre nincs gombatörvény. Néhány galóca szemérmetlenkedik még, piruló és légyölő, amolyan örödögi ráadásként pedig a ,,boszorkánytojásból? kifejlődő, bûzös erdei szömörcsög ágál, igaz, a megpillantott példány kalapja már leesett, s izeg-mozog, no nem azért, mert lába is nőtt volna valami démoni ráolvasás után, hanem azért, mert alulról ganajtúró bogarak taszigálják, midőn jóízûen lakmároznak belőle. Hiába, a természetben semmi sem fölösleges.
A kárpáti főgerinc közelében szellőssé válik a táj, csak a fecsketárnics rügyei jelzik idejekorán az őszt különféle kékes virágok - magyar- és buglyosszegfû - társaságában. E növények nem csak virulnak, lilulnak, nevükből is érdemes csokrot kötni, hiszen anyanyelvünk igazi ékességei.
Kalaszlói zuhatagban
Az Ojtozi-szoros homokkövei nyáron szemérmesen elbújnak a sûrû lombkorona mögé, hogy aztán ősszel s télen fellibbentsék magukról a zöld fátylat. E szûkre szabott, mély völgyben, az országúton vezet a frissen festett piros kereszt turistajelzés a Kalaszlói vízeséshez (ösvény kanyarog a Rákóczi-vár romjaihoz is), mely mintegy 4 kilométeres gyaloglás után érhető el, igaz, e megközelítés a tehergépkocsik dübörgése mellett nem nagy élmény a természetjárónak. Ennek ellenére a nemerések többször is legyalogoltak odáig, mert az 5-6 méteres vízesés alatti, kisebb kőmedencében - amolyan eróziós üst, melyben oly erővel dolgozik, koptat a zubogó víz, hogy egy szögletes kő is gömbölydeddé válik - pompásan lehetett fürödni. Orbán Balázs a Székelyföld leírásában kicsiny zuhatagként emlegette a Kalaszlói vízesést, a ,,habbá törődött víztükröt?, de megjegyezte, hogy ,,környezete gyönyörû, szép idomú sziklaszálak, pompás fenyvesek festői csoportjai környezik, s zuhatagokban szegény hazánkban ez is figyelmet érdemel?.
- Izgalmas volt, hogy a Kárpátok egyik legrégebben használt átjáróján jöhettünk-mehettünk - értékeli az Ojtozban töltött napokat Kakas Zoltán néprajzkutató, a Nemere Természetjáró Kör vezetője -, ugyanis ez a szoros itt, a Keleti-Kárpátok végén és a Kárpát-kanyar kezdeténél rendkívül fontos volt a történelem folyamán, emlékekkel telített. Török jött, tatár jött, Rákóczi, Mátyás király emléke kötődik ide, s a múlt élményét csak a helyszínen lehet igazán feleleveníteni - mondja. Nagyon fontosnak tartotta, hogy a Nemere-hegység e legdélibb részét turistautak is összekössék a településekkel, hogy ezen a szakaszon is könnyebben lehessen tájékozódni és bekapcsolódni a főgerinc jelzésrendszerébe.
Rápillantani Erdélyre
A Bao-Bao néprajzi és környezetvédelmi gyûjtőtábor egyik sajátossága: lehetőséget teremt szórványvidéki fiatalok számára, hogy egy alaposabb pillantást vessenek szûkebb pátriánkra. - Már a legelső nyári nagytúránkon is volt egy olyan elképzelés, hogy mindenki más helyről jöjjön - magyarázza Kakas Zoltán. Számára lényeges, hogy az erdélyi magyarság minél több települése képviselve legyen, mert így ismeretségek szövődnek, mesélhetnek egymásnak az otthoni viszonyokról. - Például a szórványban élők beszélhetnek arról - folytatja a nemerések vezetője -, hogyan élik meg mindennapjaikat, hogyan teremtenek maguknak szórakozási lehetőséget vagy kultúrát. Ez egy olyan többlet, amit a táborozók magukkal hoznak, bárki bármikor szívesen mesél, így aztán kitekintésünk van egész Erdélyre?
A mostani három magyardécsei legény életerős, rakoncátlakodásra hajlamos, de a honismeretre is fogékony. Eltávolodtak szülőfalujuktól: egyikük Háromszéken járt iskolába, másikuk Csíkszeredába került, a harmadik pedig kolozsvári gimnázium hallgatója. A Sepsiszentgyörgyön érettségizett Balla Loránd a távolodó szemszögéből körvonalazza otthona gondjait. Magyardécse, a Beszterce-Naszód megyei, mintegy másfél ezer lelket számláló színmagyar település - Erdély híres cseresznyéskertje! - már nehezen tudja otthon marasztalni fiataljait, igen nagy a kivándorlási hullám. A folyamat már az iskolával elkezdődik: az elemi után a kisdiákok előbb Besztercére mennek, de ott gyengébb a magyar tagozat, s van, aki kényszeredetten Bethlen román nyelvû osztályait választja, ott viszont annyira erős a magyargyûlölet, hogy előbb-utóbb menekülni kell a híres Bethlen-család egykori központjából. Maradnak tehát a székelyföldi vagy kolozsvári skólák. Ezért egyre kevesebb fiatal gyönyörködik a tavaszi cseresznyevirágzásban, amikor az egész falu hófehér. Ballagás után a décsei fiatalok egy része nem kívánkozik haza, nem azért, mert elrettentené őket a gyümölcstermesztéssel járó kemény munka, hanem azért, mert nem látnak jövőt az otthoni életformában: nehéz eladni a kínnal megtermesztett cseresznyét, helybéli vagy környékbeli feldolgozás nincs. Ráadásul a román lakosságú szomszéd falvakban a szomszédok naphosszat üldögélve a padon irigykednek, mert a dolgos cseresznyéseknek jobban megy soruk, s bizony szemérmetlenül lopják a buzgó vagy arany (piros, fehér és fekete) fajtanevû ropogós szemeket. Erdélyi sors?
Nem csoda hát, hogy a magyardécsei fiatalok némelyike a Székelyföldön lát magának jövőt. És ez talán még mindig a jobb, mintha távolabbra vándorolnának.
Mózes László